Ötödik fejezet - Adok - kapok

Ötödik fejezet

Adok - kapok

Mikor oda nyújtotta a kezeit, finoman a halántékomra tettem őket. Láttam, ahogyan vékony ajkai elnyílnak a meglepetéstől. – Ahogy már mondtam, ennek a dolognak oda-vissza kell működnie. Most megpróbáljuk a fordítottját.

- És mégis mit…mit kell csinálnom? – kérdezte, miután érzékelte, hogy nem történik semmi. Mosolyognom kellett tanácstalanságán.

- Ugyanazt, mint a múltkor. Csukjuk be a szemünket…lélegezzünk együtt…igen, így…most pedig gondoljon arra, hogy szeretne bele látni a gondolataimba…hogy mi van odabent…én pedig erősen koncentrálok arra, amit meg szeretnék mutatni. – hosszú másodpercekig együtt szuszogtunk, éreztem, ahogy fészkelődni kezd. – Türelem… - suttogtam halkan, mire ő morgott valamit, amitől nekem mosolyognom kellett, de azért folytattuk tovább.

Az első találkozásunk emlékére koncentráltam, hogy lássa, milyennek tűnt akkor a szememben, mit éreztem, amikor rá kellett jönnöm, az erőm újra éled általa és körülötte. Utána változtattam a képen, a Tanácsteremben voltunk, háborgó érzelmekkel győzködöm Furyt, hogy tegyünk egy próbát Lokival, hátha a köztünk lévő kapcsolat jelentheti számára az esélyt a Bosszúállók között. Képváltás – Tanulószoba, a kezeim Loki halántékán, körülöttünk kavarog a hullámzó, villódzó, kék energia. Körül ölel minket, az ő arca pedig őszinte meglepetést és elragadtatást tükröz. A következő pillanatban megtörténik a baj, felbukkannak múltjának mélyre rejtett képei, az érzelmek, amelyek meghatározták az életét. Érződik az én kétségbeesésem, az önvád és a tehetetlenség…A következő nap magánya, az órák, amikor hiába vártam rá, mert önhibámon kívül túl mélyre jutottam…

Ezeket a képeket keringettem újra és újra az agyamban, megnyitottam a tudatomat, de éreztem, hogy nagyon nehezen talál el hozzám. Más stratégiát kellett kitalálnom. Kezeimet ráhelyeztem az övéire, amelyeket az arcomon nyugtatott, hogy ezzel is felerősítsem a kapcsolatot. Ő azonnal kinyitotta a szemét.

- Jól van, semmi baj. Próbáljuk meg így… - nem csuktam be a szememet, hanem tekintetem kék szemébe fúrtam. Nagyon nehéz volt állni szemeinek hideg, mégis egyszerre forró ostromát. És akkor hirtelen megszületett. A kapcsolat amilyen nehezen, olyan hirtelen is jött létre. Loki pedig hirtelen mindenütt ott volt. Nagy szerencsémre az eltelt évek alatt megtanultam elzárni azokat a gondolataimat és érzéseimet, amelyekhez nem akartam, hogy bárki is hozzá férhessen, így csak azt láthatta, amit mutatni akartam. Úgy szívta magába a „tudást”, mintha az élete múlna rajta. Kék szemei természetfeletti fénnyel csillogtak, emlékeimet és érzelmeimet láttam bennük visszatükröződni. – Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is lesz. Szakítottam meg a kapcsolatot, kezeit lefejtettem az arcomról, szemeimet becsuktam néhány pillanatra, amíg újra csak én magam voltam a saját fejemben. Mikor felnéztem, láttam, hogy homlokát ráncolva tanulmányoz.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Nem, semmi, csak…

- Csak? – kérdezte ellentmondást nem tűrően.

- Nos, egy kicsit…egy kicsit erőszakos módon sétafikált az agyamban, de…de ez nem baj, hiszen ez volt az első alkalom. Az a lényeg, hogy sikerült létre hoznunk a kapcsolatot. – néztem a pozitív oldalát, ő viszont továbbra is furcsán méregetett. – És, milyen volt? – kérdeztem.

- Nem mondhatnám, hogy minden hízelgő volt a számomra, amit láttam. – jegyezte meg kissé gunyorosan.

- Nos, ez már csak ilyen. Nem azt látjuk a másik agyában, amit szeretnénk látni, hanem azt, amit a másik gondol és érez.

- És honnan tudhatom, hogy ez az igazság? – kérdezte.

- Tessék? Ezt nem értem… - emeltem fel a szemöldökömet.

- Arra célzok, hogy akár…akár gondolhat olyan dolgokra is, amik nem történtek meg, vagy…teljesen más emlékeket és érzéseket is elém vetíthet. – állt fel a székről és kissé távolabb sétált. – Akár az egész hazugság lehet, amit nekem mutat.

- Nos, a megtévesztés és a hazudozás nem az én műfajom. – álltam fel én is a székről – sajnálom, hogy magából indul ki. – Loki összeszorította ajkait, de nem válaszolt semmit. Láttam, hogy ez bizony telibe talált. – Ki kell, hogy ábrándítsam, nem tudok olyan képeket mutatni magának, amelyek nem megélt emlékeken van érzelmeket alapulnak. Mert ilyenkor nem…képeket gyártok, hanem egyszerűen azt mutatom meg, abba engedek betekintést, ami a fejemben és a lelkemben van. Fel tudja ezt dolgozni? – kérdeztem egy kissé ingerülten.

- Sajnálom…nem akartam megbántani. – hajtotta le a fejét, de láttam rajta, hogy továbbra sem győztem meg.

- Higgye el, hogy nem vagyok az ellensége. Van egy különleges képességem, ami kiválasztotta magát. Teljesen véletlenül, és az én akaratom ellenére. Nem volt megtervezve, nem volt kitervelve. Elhiheti, hogy nekem is nyugodtabb volt eddig az életem. De úgy gondolom, ha már az élet megadta ezt az esélyt…mindkettőnknek, akkor próbáljunk meg élni vele. Nem tudom, hogy mit hisz…hogy információkat próbálok gyűjteni az agyából a S.H.I.E.L.D.-nek, amit alkalom adták fel tudnak használni maga ellen, vagy nem is tudom, de nincs így. Csak próbálok jó…jó Őrangyal lenni. – mondtam ki „szuperhős” nevemet. – Elhiheti, hogy nem a legkönnyebb dolog a világon. – ő elnyomott egy félmosolyt, melyről most sem tudtam megállapítani, hogy pontosan mit is jelent.

- Őrangyal…maga választotta ezt a nevet? – kérdezte, miközben lassan vissza sétált székeinkhez, arcán még mindig a titokzatos mosollyal.

- Jaj, nem…ezt itt ragasztották rám, a S.H.I.E.L.D.-nél. Coulson ügynöknek köszönhetően. Ő hívott így először. A többi pedig már történelem. – nevettem zavartan. – Tudom szörnyű. De nem tudnak leszokni róla.

- Ezek szerint…ezek szerint nem én vagyok az első, igaz? – kérdezte, szemei úgy villantak rám, ahogy egy ragadozó néz a zsákmányára. Néhány pillanatig levegőt sem tudtam venni. Egészen biztos voltam benne, hogy semmit nem láthatott meg erről a fejemben, az pedig, hogy pusztán az Őrangyal névből ilyen messze menő következtetést vonhasson le, igen kivételes intelligenciára mutatott. Újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy Loki bizony veszélyes. És az teszi őt veszélyessé, ami a fejében van.

- Erről…erről nem szeretnék beszélni. – hebegtem, majd hátat fordítottam neki, noha tisztában voltam vele, hogy ezzel nem sikerül átvernem, nagyon jól tudja, hogy milyen érzékeny témára tapintott.

- Megértem. – inkább éreztem, mint hallottam, hogy mögém lép. – Remélem, nem haragszik rám azért, mert rá kérdeztem. – hangja furcsa volt, valamiért kirázott a hideg.

- Nem, nem haragszom. Nem tudhatta. – fordultam meg, de amikor az arcára néztem, az az érzésem támadt, hogy ő már igen régóta készült erre a kérdésre. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Egyik kezemet a halántékára illesztettem és ellentmondást nem tűrően, célirányosan utat törtem magamnak. És szinte azonnal meg is láttam. Nem is rejtegette. – Á, szóval erről van szó. – mondtam, mikor alig egy másodperc múlva megszakítottam a kapcsolatot. – Tegnap megláttam valamit, amit nem lett volna szabad. Úgy gondolja, hogy bele tiportam az emlékeibe és az érzéseibe. És most így vesz revansot. Most már egy-egy az állás, igaz? Így már nyugodt a kis lelke? – néztem mélyen a szemébe. Most először láttam őt szörnyetegnek. Arcán árnyék suhant át, láttam, hogy zavarba hozza a tudat, hogy szembesítették gyerekes dühével. – Még mindig meg van róla győződve, hogy direkt csináltam. De tudja mit? Már meg sem akarom győzni az ellenkezőjéről. Úgyis felesleges. – mondtam, majd elhagytam tanulószobánkat.