Huszonkilencedik fejezet - Menedék

Huszonkilencedik fejezet

Menedék

Annyira más volt itt, mint a S.H.I.E.L.D. bázis fémből épült, rideg ketrecében. Hajnalban a madarak éneke ébresztett, ha kinéztem az ablakon, körül vett a természet. Egy kis melegség az én rideg valóságomban.

Mikor végképp tudatosult bennem, hogy Lokival kapcsolatban már nincs mit várnom és nincs miben reménykednem, menekültem arról a helyről, amely oly sok emléket őriz róla, menekültem azoknak az embereknek a közeléből, akik végig nézték kapcsolatunk fejlődését és akiknek immár – egészen biztos voltam benne – szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy én milyen érzésekkel viseltetek Loki iránt. Nem tudtam volna elviselni a sajnálatukat, a vigasztalásukat, a megjegyzéseiket és az okoskodásukat, miszerint jobban jártam így.

Túl friss és túl mély volt a seb ahhoz, hogy bárkit elviseljek a közelemben. Még magamat is nehéz volt elviselnem, én voltam saját magam legnagyobb ellensége. Bármennyire is nem akartam és harcoltam ellene, Loki mindig utat talált az álmaimba, újra és újra átéltem forró, mindkettőnek elemésztő csókjainkat, majd pedig rideg elutasítását…Sok éjszakát sírtam végig, keresve a választ, hogy vajon mi módon tudtam volna Loki szívét magam felé fordítani, hogyan tudtam volna eloszlatni kétségeit, segíteni belső vívódását. Kerestem magamban a hibát, kínoztam magamat a gondolattal, hogy Loki szavai talán igazak és csak én képzeltem túl sokat kettőnk kapcsolatáról, talán csak én hittem azt, hogy ő is érez valamit irántam. Lehet, hogy amit a csók közben a fejében láttam, csak egy pillanatnyi érzelem-kitörés volt a részéről, ahogyan ő is mondta, egy kis időre részese lett az álmomnak, mert úgy tartotta kedve…arra a néhány percre élvezte, de hosszabb távon nem tartott rám igényt…sem rám, sem pedig az érzéseimre…Éreztem, ahogyan a kétségek között szépen, lassan elveszek…

Tudtam, hogy el kell vonulnom valahova, ahol rendet tudok tenni a fejemben, le tudok nyugodni és újra higgadtan, racionálisan tudok gondolkodni. Ez a hely pedig gyermekkorom világa volt, Kansas államban, egy kis ház a nagy birtokok és búzamezők szomszédságában.

Éjszakánként a tücskök hangosan ciripeltek az ablakom alatt, reggel pedig a madarak keltettek. Hosszú sétákat tettem a környéken, élveztem, hogy végre kiszabadulhattam az óriási fémkalitkából, ahol csak fel-alá járkálhattam, mint egy bezárt vadállat. Itt friss volt a levegő, festői volt a táj, én pedig őszintén reménykedtem benne, hogy mindez segít majd abba, hogy túltegyem magamat ezen az egészen…hogy túltegyem magamat Lokin.

Ezt persze mondani sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Napok teltek el úgy, hogy meg sem szólaltam, egyedül bolyongtam a nagy házban, vagy sétáltam a környéken és egy teremtett lélek sem jött szembe. Ez egy részről megnyugtató volt, más részről viszont éreztem, még jobban magamba zárkózom, még jobban emészt belülről a fájdalom és a kétség. Minden egyes nap és minden egyes éjszaka céltalanná vált, csak követték egymást, de a múlásuk nem jelentett számomra semmit. Úgy éreztem, megrekedtem egy végtelen mókuskerékben, remény és célok nélkül, a saját érzéseim és fájdalmam börtönébe zárva.

Este volt, nyár közepe, az eső ígéretével volt terhes a levegő. Kint feküdtem a kertben a napozó-ágyon és már vagy harmadik órája bámultam a csillagokat, ahogyan minden este, mióta csak ide érkeztem. „Vajon merre lehet Asgard?” – kérdeztem magamtól legalább ezredszerre. Kinyújtottam a kezemet, mintha ujjaimmal elérhetném a csillagokat, mintha csak arra lenne szükségem, hogy becsukjam a szememet és lábammal újra Odin palotájának márvány kövén suhanhatnék…újra érezhetném a tavasz illatát…

De tudtam, hogy mindez lehetetlen. Fényévekre voltam mindettől és igen határozottan a tudomásomra hozták, hogy nem kérnek belőlem. Lassan több, mint két hónap telt el az Asgardi látogatás óta, de azóta sem hallottam semmit felőlük. Ez külön fájt. Úgy éreztem, hogy Frigga a szívébe zárt és Thor is őszintén azon igyekezett, hogy Loki és köztem minél mélyebb kapcsolat alakulhasson ki. Valahol abban reménykedtem, miután a látogatásom sikertelen volt, ők talán még megpróbálnak tenni valamit az érdekemben. Egy ideig még vártam, hogy talán tőlük hírt kapok Lokiról, vagy legalább kifejezik sajnálatukat. De semmi…egyedül maradtam.

Hűvös permet csapta meg az arcomat, az eső nem váratott sokat magára. A távolba néztem, ahol cikázó, vakító fehér villámok jelentek meg az égen. A mennydörgés, amely követte őket, egyszerűen fülsüketítő volt. Első pillanatban elöntött a remény, hogy talán Thor látogat meg és híreket hoz nekem Lokiról, de az eget nézve láttam, hogy semmi jelen nincs annak, hogy bárki is a Bifröstön keresztül akarna belépni világunkba. Keserűség áradt szét bennem, majd egy emlék képe jelent meg előttem.

Felálltam a napozóágyról és elindultam a kert vége felé, kiléptem a kapun, és bele gázoltam a ház mellett elterülő, hatalmas búzamezőbe. Úgy haladtam előre, mint egy zombi. Közben az eső egyre hevesebben kezdett el esni, óriási, hideg cseppekben hullott rám, átáztatva a ruhámat és eláztatva a hajamat. Ott álltam a búzatábla közepén, mint akkor régen, gyermekkoromban. Annyi volt a különbség csupán, hogy akkor az Istenekről szóló könyvet hordtam mindig a zsebemben, most pedig egyiküket hordtam mélyen a szívemben. De a távolság mit sem változott. Sőt, ha lehetséges, még hatalmasabbra nőtt a szakadék közöttünk. Halandók és Istenek között.

Felnéztem az égre, ahol félelmetesen cikáztak a villámok, a szél pedig majdnem ledöntött a lábamról. Remegtem a hidegtől, arcom már nem csak az esőcseppektől volt nedves.

- Jól szórakoztok? – kiáltottam mérgesen és elkeseredetten az égre. – Remélem, hogy igazán jól szórakoztok!!!

Miután szétázva és agyon fagyva sikerült visszabotorkálnom a házba, ledobáltam magamról a csuron vizes ruhákat és csak bebújtam az ágyba, két takaró alá. Szinte azonnal elaludtam. Álmomban újra ott voltam Lokival a S.H.I.E.L.D. bázison, a gyakorló szobánkban, ahol megmutattam neki a gyermekkori emlékemet a búzamezőről. Amikor ott állok, a zuhogó esőben, közben pedig csodálattal vegyes félelemmel meredek az égre és a villámokra és várom a pillanatot, amikor majd megmutatkoznak nekem az Asgardi Istenek.

Aztán jönnek Loki emlékei…ahogyan ott áll a Szivárvány-híd szélén…és miközben Thor kedvtelésből villámokat és mennydörgést szabadít a Földre, ő szomorúan és együtt érzően néz le a szenvedő kis világra. Hiszen ő is szenved…a maga poklában.

Aztán hirtelen változik a kép, a lány még mindig ott áll a búzamező közepén, de arca megváltozik, csak zöld szemei tanúskodnak fiatal Önmagáról. Immár Én állok ott, ahogyan alig néhány órája tettem, elkeseredetten és haragosan, keresem és kutatom az okokat, hogy miért dobtak el, mintha csak egy játékszer lennék…aztán hirtelen ismét változik a kép…eltávolodunk a Földtől, fel, a feketeségbe, át a villámokon, keresztül a csillagokon…egészen a Szivárvány-hídig…és ott áll Ő. Ott áll Loki. Karcsú alakját messziről megismerem. Hosszú, hollófekete haja alul hullámos tincsekben nyugszik a vállán, melyet meglebegtet a szél. Arca szomorú…tekintetével a semmibe mered…egy apró kis világot néz rezzenéstelenül, melynek neve: Midgard.

Felültem az ágyban, a szívem veszettül kalapált. Körbe néztem, mert hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán kinéztem az ablakon és minden kitisztult. „Álom volt csupán?” – kérdeztem magamtól, miközben visszazuhantam a párnámra és ismét felidéztem, amiket alvás közben láttam. – „Vagy mégis él közöttünk valami kapcsolat? Talán mégis hiányzom neki?” – száguldoztak a fejemben a gondolatok, de tudtam, hogy az összes kérdésem megválaszolatlan marad. Most sem marad más, csak a néma csend.

Huszonnyolcadik fejezet - Remény nélkül

Huszonnyolcadik fejezet

Remény nélkül

Még hosszú percekig álltam ott, könnyeimet törölgetve, miközben Sleipnir értetlenkedve nézett hatalmas, fekete szemeivel. Teljesen össze voltam zavarodva. Loki szavai nem csak azzal voltak ellentétesek, amiket csókunk alatt a fejében láttam, hanem Önmagával is nem egyszer került ellentmondásba. Nem tudtam, hogy melyik szavának hihetek és melyik a hazugság.

Először még örültem, mert azt hittem, csupán csak attól fél, hogy bántana engem, hiszen nagyon jól ismeri Önmagát. De aztán úgy tűnt, már az zavarja, hogy vajon elég lennék-e neki én, a szürke kis halandó…és vajon nem rettennék-e vissza attól, hogy ki is ő valójában…

De az egész beszélgetés vége volt a legszörnyűbb. Azt mondta nekem, hogy csak én képzeltem be mindent magamnak…én képzeltem be az egészet…azt, hogy Ő másképpen is érdeklődik irántam, mint ahogyan az Őrzött érdeklődik az Őrangyala iránt. És ő csak néhány pillanatra részese lett ennek a képzelgésnek, az ÉN álmomnak, mert éppen úgy tartotta kedve. „Nem” – ráztam meg a fejemet. – „Ezzel ellent mond Önmagának. Ha ez lenne a helyzet, akkor nem azzal kezdte volna, hogy fél attól, hogy bántana…Ő is érzi, hogy van valami kettőnk között, nem csak én képzelem. De fél…nagyon fél…és foggal-körömmel hárít…” – gondoltam végig, amitől egy kissé megkönnyebbültem. „Talán van még remény..” – sóhajtottam nagyot, letöröltem a könnyeimet, majd kiléptem az istállóból.

- Tudtam, hogy van köztetek valami… - a Trónterem felé tartottam, de egy hang megállásra kényszerített. Sif kemény léptekkel és még keményebb arccal lépett ki az egyik oszlop mögül.

- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem az udvariasság legapróbb jele nélkül.

- Tudod, én itt élek. – mutatott a palota csillogó falaira.

- Igen és teljesen véletlenül pont az istálló felé vezetett az utad, miközben a Trónteremben folyik a vacsora. – tekintetünk egymásba fonódott, éreztem, hogy Sif részéről ez nem más, mint provokáció. Máskor kerültem volna a konfliktust, de most sajnos abban a lelkiállapotban voltam, amikor felvettem a kesztyűt. – Legalább legyen benned annyi, hogy bevallod, utánunk kémkedtél. – mondtam határozott hangon.

- Én csupán Asgardot óvom a kétes elemektől. – válaszolt megvető mosollyal.

- Áhhhá… - nevettem fel ironikusan. – Szóval ez lennék én. „Kétes elem”.

- Te és az…”Őrzötted”…ugye így hívod Lokit?...Őrangyal… – ajkain ismét megjelent az arcátlan mosoly.

- Semmi közöd nincs a kettőnk kapcsolatához. – csikorgattam a fogamat – Álljon az bármiben is.

- Ugye te tényleg azt hiszed, hogy Loki jó? Hogy meg tudod menteni? – lépett közelebb hozzám, homlokát ráncolva. – Látom, ahogyan rá nézel. Teljesen megbabonázott téged! – bizonygatta indulatosan. – Loki nem tud szeretni! Senki mást nem szeret saját magán kívül! Ha egy pillanatra is elhiszed, hogy…hogy SZERET téged, akkor bolondabb vagy, mit gondoltam! – támaszkodott mérgesen egy oszlopnak.

- Miért? – emeltem fel immár én is a hangomat. – Miért ne szerethetne? Én többet tudok arról, hogy mi jár a fejében, mint amennyit ti valaha is tudtatok róla!

- Ugyan már, kérlek! – ütötte meg az oszlopot a tenyerével. – Csak azt látod, amit akar, hogy láss! Neked is az lenne a legjobb, ha minél hamarabb rájönnél, hogy ez az egész csak egy rossz vicc! Loki soha nem szeretne téged!

- Miért mondod ezt? – éreztem, hogy nem tudom visszatartani a haragomnak azt a fokát, amit normális esetben mélyen elnyomok magamban. – Azért, mert a férfi, akit szeretsz, nem szeret viszont? – Sif egy pillanatra megtántorodott, fél kézzel az oszlopnak támaszkodott. – Azt hiszed, azért, mert Thor nem viszonozza az érzéseidet, azért… - de nem volt rá lehetőségem, hogy befejezzem a mondandómat, mert Sif előre lendült, ökle pedig olyan erővel sújtott le az arcomra, hogy elterültem a földön, a diadém leesett a fejemről és messzire gurult tőlem a márvány padlón.

Éreztem szájamban a vér fémes ízét, arccsontom pedig kegyetlenül sajgott. Ebben a pillanatban tudatosodott bennem, hogy itt, Asgardban bizony semmi sem véd engem, az energia, mely körül vesz a Földön, itt nem létezik. Teljesen kiszolgáltatott vagyok.

- Hogy képzeled? – vicsorogta Sif, majd ismét felém indult, én pedig tudtam, hogy képtelen leszek megállítani a támadást. Keze meglendült, az utolsó pillanatban viszont egy másik kéz állította meg a levegőben.

- Ne merészeld! – hallottam Loki sziszegését a hátam mögül. – Ha még egyszer hozzá érsz, megöllek! Sif és Loki még néhány pillanatig farkasszemet néztek a fejem fölött, majd Sif hátrálni kezdett, Loki viszont továbbra is úgy nézett rá, hogy csodáltam, a harcosnő nem esik össze holtan.

- Gratulálok! Ugyanolyan aljas vagy, mint Ő. – mutatott Lokira. – Megtaláltad méltó párodat! – vetette még oda neki, majd eltűnt. Nagyon megrázott, amit mondott. Szégyelltem magamat azért, amit neki mondtam. Tényleg aljasnak éreztem magamat.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben letérdelt mellém, tenyerébe fogta az arcomat, végigsimogatta ott, ahol Sif megütött és ahol éreztem, nem kis zúzódás keletkezett. Azt ujjai lejjebb kúsztak az ajkamra, amely felrepedt az ütés nyomán. Gyógyított az érintése.

- Semmi bajom. – ráztam meg a fejemet. – Gyorsan elmúlik. – suttogtam, közben pedig élveztem ujjainak finom érintését, szemeinek aggódó pillantását. – Hogyhogy visszajöttél? – kérdeztem, miközben kezére tettem az enyémet, amely az arcomon pihent.

- Vártam és nem jöttél. Meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mondta röviden, láttam, hogy kényelmetlenül fészkelődik az érintésemet érezve. – Gyere, menjünk…

- Loki, nem érdekel, hogy mit mondtál az előbb… - szorítottam meg a kezét, miközben szeme egy pillanatra kétségbeesett fénnyel villant meg. – Gyere velem…gyere velem HAZA! – kérleltem. – Azt hiszed, hogy nem látom, mi folyik itt? Hogy milyen itt neked? Hogy kiközösítenek és megbélyegeznek? – szorítottam tovább a kezét. – A Te otthonod már nem itt van. Hanem a Földön…VELEM! – bizonygattam erélyesen, úgy kapaszkodtam karjába, mint az utolsó reménységbe. – Kérlek Loki…maradj velem… - suttogtam halkan, mire láttam, hogy mellkasa megemelkedi, mintha egy nagyot sóhajtott volna. Másik kezével lefejtette jobb karjáról az enyémet, majd talpra állított. Én könnyes szemmel, remegő szájjal néztem, ahogyan távolabb lép, kecsesen lehajol, majd egy szó nélkül, merev arccal felém nyújtja a fejemről leesett diadémot. Eltoltam a kezét, majd egy elsiettem, hogy ne lássa további könnyeimet.

- Mit tettél??? – mennydörögte Thor Loki felé, amikor visszatérve a Trónterembe, meglátta az arcomat.

- Nem ő volt, nem tehet róla! – intettem le türelmetlenül. – Csak egy apró kis félreértés… - nem is szándékoztam erre az egészre több szót fecsérelni.

Az este további része eseménytelenül telt. Loki továbbra is tartotta tőlem a távolságot, én pedig magamba roskadva ültem, még Frigga ölelése és bíztató szavai sem tudtak életet verni belém. Láttam, ahogyan a terem túlsó végében megpróbál beszélni Lokival, ám ő erőteljesen gesztikulálva inkább sarkon fordult és eltűnt. Nem is láttam többet a búcsúig.

Heimdall óriási kardjával megnyitotta az átjárót Asgard és a Föld között, immár tudtam, hogy csak pillanatok kérdése és elhagyom ezt a világot, elhagyom Lokit és a reményt.

Ő csak akkor csatlakozott ismét hozzánk, amikor a menet elindult a Szivárvány-hídon keresztül, hogy küldöttségünket a Bifrösthöz kísérjék. Nem nézett rám és én sem kerestem őt pillantásommal. Éreztem, ahogyan minden lépéssel egy jeges kéz ereszkedik egyre mélyebbre a gyomromba és egy óriási gombóc nő a torkomban. Próbáltam visszatartani könnyeimet, de egyre jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Tehetetlennek éreztem magamat.

Ott álltunk, mögöttünk vad fénnyel kavargott az átjáró. Odin, Mindenek Atyja, Frigga, Thor és Jane egyenként odaléptek mindőnkhöz és elbúcsúztak tőlünk. Frigga erősen magához szorított, éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le feldagadt arcomon. Thor is hasonló képpen tett, láttam rajta, hogy nagyon csalódott, ő sem ilyennek képzelte a nap végét. Mindenek Atyja ismét csak mélyen a szemembe nézett és ennyit mondott:

- Remélem, találkozunk még, Őrangyal… - bár erre én pillanatnyilag igen kevés esélyt láttam.

Ekkor Loki lépett oda hozzám. Kezében idegesen tartotta a diadémomat, majd szótlanul felém nyújtotta. Láttam, ahogyan ajkait keményen össze szorítja. Kezemmel finoman hozzá értem a diadémhoz, majd tovább csúsztattam az ujjaimat, amíg el nem értem az övéit.

- Loki, kérlek… - suttogtam olyan halkan, hogy csak mi ketten hallhattuk. – Gyere velem…

- Indulnotok kell. – mondta határozott hangon, miután egy nagyot nyelt. – Ha a Földnek szüksége lesz a segítségünkre, akkor számíthat majd ránk. – mondta a formális szöveget.

- A Föld…értem… - hangom lemondó volt és végtelenül szomorú. Kezével ismét felém tolta a diadémot. Éreztem, ahogyan könnycseppek gördülnek végig az arcomon.

- Nem kell…tartsd meg… - suttogtam remegő hanggal, majd vissza toltam neki fejéket.

Beálltam a sorba és vártam, hogy elragadjon az ismeretlen erő. Csak bambultam magam elé, majd egy pillanatra Sif diadalmas arcára rebbent az szemem. Az arcom lüktetett, az ajkaim égtek, de mégis sokkal jobban fájt az a seb, amit Lokitól kaptam.

Még egy pillanat erejéig rá néztem, hűvös, kék szemeiben, mintha könny csillant volna…a következő pillanatban pedig a galaxis őrjítő iramban száguldott el mellettem.

Hála Istennek mindenki megkímélt attól, hogy a kérdéseivel és a hülyébbnél hülyébb megjegyzéseivel zaklasson. Mikor visszaértünk a bázisra, már tudtam jól, hogy mit kell tennem. Nem volt több opció. Nem volt több remény. Nem volt többé mire várni.

- Fury igazgató, kérem haladéktalanul intézkedjen, hogy elhagyhassam a bázist. – mondtam határozott hangon. – Nem érdekel, hogy hány óra van. – tettem hozzá.

Nick Fury pedig ezúttal nem tiltakozott.

Huszonhetedik fejezet - Maradj Velem

Huszonhetedik fejezet

Maradj Velem

Még hosszú másodpercekig letaglózva álltam a terem szélén és mozdulni sem tudtam. Sif kíméletlen őszintesége mellbevágó volt. Arra készültem, hogy az érzéseimről beszéljek Lokinak, a vágyakról, amelyeket keltett bennem, de ezek a szavak most ismét kétségbe ejtettek.

- Űrnőm, kérlek fáradj utánam. – hajolt meg előttem egy Asgardi, majd maga után invitált. A teremben egy óriási, U alakú asztal volt, amit legalább kétszáz vendég ült körbe, Asgardiak és a Földről jött vendégek egyaránt. Odin balján ült Thor, mellette pedig Jane, jobbján pedig még üresen állt Frigga helye. Thor és Jane mellett ült a négy harcos, Frigga mellett pedig Loki. Odin családjával szemben pedig a Földi delegáció foglalt helyet. Az én helyem pontosan Lokival szemben volt. Jobbomon Natasha foglalt helyet, bal oldalamon pedig egy Asgardi Hölgy, aki, miután meglátta, hogy ki a szomszédja, inkább elfordult. Loki a terítőt bámulta, közben a késsel játszadozott és elnyomott egy keserű félmosolyt. Én kínos lassúsággal magam alá húztam a széket, majd az én érdeklődésem is az arany evőeszközök felé koncentrálódott. Közben szemeimmel folyamatosan Lokit lestem, aki még csak fel sem emelte a tekintetét. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megszólaljak. Nem tudtam, hogy hogyan kezdeményezzek társalgást úgy, hogy mindenki hallhatja beszélgetésünket. Mit mondhatnék neki így? Vagy ugyan mit kérdezhetnék? „Loki, ne haragudj, miért menekült el, miután csókolóztunk?” Na inkább hagyjuk. Vagy kérdezzem meg, hogy van mostanában? Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Frigga még mindig nem volt a helyén, pedig benne volt minden reményem. Szétnéztem a teremben és láttam, hogy az egyik sarokban beszélget néhány hölggyel, akik láthatóan feltartották, mert sűrűn pillantott felénk, de volt olyan udvarias, hogy nem szakította őket félbe.

Az asztalok lassan megteltek minden földi – illetve inkább asgardi – jóval, óriási fa tálakon hozták be a vacsora fogásait, minden féle sült vadat és a hozzá való köreteket, az egész olyan volt, mint valami római- vagy középkori lakoma. Én mégsem tudtam rá nézni. Görcs volt a gyomromban, képtelen voltam levenni a szememet Lokiról. Újra végig tudtam tanulmányozni arcának minden apró kis pontját, hajának éjfekete tincseit. Ujjam hegye bizseregni kezdett az emlékre, hogy milyen volt az arcát simogatni és bele túrni hullámos hajába. Mikor megnyalta az ajkát, én is megnyaltam az enyémet…csak kék szemének átható pillantása volt az, ami elkerült. Éreztem, hogy képtelen vagyok tovább itt ülni csendben, mintha minden rendben lenne. Ordítani szerettem volna.

A következő pillanatban felpattantam, kihúztam magam alól a széket és hátra sem néztem.

Nem érdekelt, hogy hová megyek, percekig szinte semmit nem is láttam, csak fekete foltok úszkáltak a szemem előtt. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem, szétvet a düh. Mérges voltam magamra, Lokira, még Friggára is, mert a legfontosabb pillanatban magamra hagyott. Aztán nagy nehezen sikerült lenyugodnom.

Úgy sétáltam a palota folyosóin, ahogyan egy turista a Louvre-ban. Megcsodáltam a gyönyörű festményeket, freskókat és szobrokat, kimentem az erkélyekre és hosszú percekig nem tudtam betelni a festői kilátással. Asgard világa valahogy megnyugtatta háborgó lelkemet. Órákon keresztül bolyongtam a folyosókon és termeken keresztül anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztam volna.

Végül egy óriási terembe érkeztem. A terem négyszögletes volt, melynek mind a négy falát egy-egy óriási méretű freskó borította. Ahogyan végig néztem rajtuk, egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy mit is ábrázol.

- Jötünheim… - néztem végig az első képen. A rideg, sivár jégbolygón hatalmas lényeket ábrázolt a készítő, melyeket mintha csak a bolygó anyagából faragott volna ki egy mester. – Jégóriások… - sétáltam el a kép előtt. A következő alkotáson is Jötünheim volt látható, hófödte hegyének csúcsán egy aranyba öltözött harcos jelent meg nyolclábú lován. – Odin… - sétáltam el az alak előtt. Mögötte egy egész sereg állt készen, szemben a Jégóriásokkal. A harmadik képen maga a csata volt látható, harc Jötünheimért, amelyről már annyit olvastam és amelyt Loki emlékeiben is láttam, hiszen Apja, Odin mesélt neki róla. A képen látszott, hogy az Asgardi sereg nyerésre áll visszaverik a Jégóriásokat hatalmas, fagyos várukba. Tovább haladtam, az utolsó képhez. Odin volt rajta és a Szelence, amely Jötünheim hatalmát jelképezi és amely azóta már itt van, Asgardban, Odin kincstárában. A képen volt még egy rideg, kék alak, aki a földön feküdt, miközben Mindenek Atyja fenyegetően rá szegezte a lándzsáját. – Laufey… - suttogtam el a Jötün király nevét. Közelebb léptem a képhez és aprólékosan végig tanulmányoztam alakját, arcának vonalait. Olyan hihetetlennek tűnt az egész… - Laufey fia…

- Ugye tudod, hogy nem kéne itt lenned? – hallottam meg Loki mélyen zengő hangját a hátam mögül. Rémülten fordultam meg, ennyi idő alatt még nem tudtam megszokni azt, hogy nem érzékelem előre a közeledtét és a jelenlétét.

- Nem hinném, hogy bárhonnan és bárkinek is hiányoznék. – válaszoltam keményen, mire ő közelebb lépett. Éreztem, ahogyan a szívem hevesebben kezd el dobogni. Rám vetett egy pillantást, majd a freskóhoz lépett. Tanulmányozta egy ideig, arca végig kemény maradt, mint a jég. Ha látnom kellett valami hasonlóságot közte és Laufey között, hát ez volt az. Majd megfordult és vissza lépett hozzám.

- Gyere, mutatok neked valamit. – mondta határozottan, aztán már rohant is tovább, nagyon nehéz volt lépést tartani vele. Sok termen vágtatott keresztül, én pedig lobogtam utána, mint a győzelmi zászló. A végén pedig a palota egyik oldal bejáratán elhagytuk azt és a mellette álló kisebb épületbe kanyarodtunk be. Furcsa illat terjengett a levegőbe, mintha széna lett volna…még mielőtt jobban elgondolkodhattam volna, már meg is láttam azt, amit – vagy inkább akit – Loki mutatni akart nekem.

- Sleipnir… - suttogtam tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal. A hatalmas, nyolc lábú ló ott állt az óriási karámban, sötét szemét érdeklődve rám villantotta. Szőre világos-szürkés volt, tomporán sötét foltokkal és pöttyökkel. Nyaka erős volt, sörénye is sötétebb és hullámos. Gyönyörű, forró vérű állat volt, Odin méltó társa. – Nem…ilyen nincs… - ráztam meg a fejemet. Nem tudtam betelni a látvánnyal.

- A Te világodban nincs…Az enyémben van. – mondta, majd kezével megfogta Sleipnir vastag, izmos nyakát, végig simította, hullámos sörénye az ujjai köré fonódott. A ló nem húzódott el tőle, mint egyébként mindenki más Asgardban, hanem gyönyörű fejét Loki nyakához dörzsölte. Először láttam őt mosolyogni. Akkor újra eszembe jutott a legenda Lokiról és Sleipnírről…hogy igazából Loki Sleipnír anyja… De inkább nem kérdeztem rá.

- Láttam, hogy olvastál róla könyvedben. Gondoltam szívesen megismerkednél vele. – mondta, miközben próbálta lecsillapítani a ló fékezhetetlen szeretet-kitörését.

- Igen…egyszerűen gyönyörű…köszönöm! – léptem közelebb.

- Érintsd meg nyugodtan, nem fog bántani. – fogta körül kezével finoman Sleipnír nyakát, hogy meg tudjam simogatni a rakoncátlan állatot, de közben nem nézett rám.

Kezemet lassan, óvatosan előre nyújtottam és végig simítottam az állat bársonyos sörényén, végig hosszú, erős nyakán. Végül a kezem Loki kézfejére siklott, rajta nyugodott meg, de a következő pillanatban ő el is húzta és elfordult tőlem. Szótlan állt, háttal nekem, miközben Sleipnír fáradhatatlanul bökdöste karját az orrával, hogy felhívja magára a figyelmet. Loki oldalra fordult és simogatni kezdte. Én pedig tudtam, hogy most van itt az idő…

- Hiányzol… - kezdtem, közben profilját tanulmányoztam. Láttam, ahogyan ajkait összeszorítja. – Hiányzik a csókod… - újabb kísérletet tettem arra, hogy megfogjam a kezét, de ő újra kiszabadítottam magát. – Csak…csak mond el kérlek, hogy mi baj…hogy…hogy mivel tudnék segíteni… - kérleltem, ő viszont teljesen elzárkózott. – Tudom…tudom, hogy neked is jó volt…hogy élvezted. – igyekeztem, hogy hangom lágy legyen, ne pedig hisztis, vagy követelőző. – És azt is tudom, hogy ez most biztosan ijesztő a számodra. Ijesztő a gondolat, hogy valakit…valakit megszerettél és közel kell engedned magadhoz. – léptem közelebb és legalább a páncélon keresztül megérintettem. Arcából most nem láttam semmit, mert elfordult tőlem. – De hidd el, én nem foglak bántani téged. Csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt arra, hogy szerethesselek…hogy boldoggá tegyelek. – fejeztem be. Tudtam, hogy ennél többet most nem tudok mondani. Csend ereszkedett közénk.

- Csak bántanálak. – hallatszott a válasz kemény, rekedtes hangján, fejét kissé felém fordította. – Te is nagyon jól tudod. – „Jézusom, hát ez a baj? Emiatt aggódik?” – villant át az agyamon.

- Lehet. – helyeseltem, amitől láttam, meglepődött kissé. – Valószínűleg nem lesz könnyű. – adtam meg neki az elégtételt. – De eddig is bántottál már. És most mégis itt vagyok. És te is itt vagy. És mindennek ellenére megtörtént az a dolog a parkban. – szépen, lassan elértem, hogy felém forduljon. – Lehet, hogy sokszor bántasz, de szerintem nem azért, mert bántani akarsz. Csupán csak azért, mert még nem ismerjük egymást eléggé és mondok vagy teszek olyan dolgokat, amikkel akaratlanul is megbántalak. Te pedig ezeket nem tudod nekem megbocsátani. – próbáltam megmagyarázni. – De ha egy kicsit közelebb engednél magadhoz…ha tudnám, mi az ami fájdalmat okoz neked…és ha tudnám, hogy mi az, aminek örülsz…akkor minden sokkal könnyebb lenne. – próbáltam hatni rá.

- És miből gondolod, hogy ha jobban megismersz, akkor az is tetszeni fog, amit látni és tapasztalni fogsz? – kérdezte. És honnan tudod, hogy vajon nekem is tetszeni fog-e az, amit benned látni fogok, ha jobban megismerlek? – arca rideg volt ebben a pillanatban, nyomát sem láttam benne annak a férfinak, aki kipirult arccal csókolt a parkban.

- Nem hinném, hogy tudsz nekem magaddal kapcsolatban olyat mondani vagy mutatni, ami miatt ne kellenél nekem. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Én pedig…én pedig nem vagyok sok. Nem vagyok Isten…vagy Istennő. Csak egy halandó vagyok, a magam gyarlóságaival…de ami vagyok, az mind a tiéd. – mondtam, hangom elcsuklott a végén. Láttam, hogy arca megenyhül, egy pillanatra lehullott róla az álarc. – Maradj velem… - kérleltem. – Arca hirtelen újra megfeszült, ahogyan a jól ismert mondatot meghallotta.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Verd ki a fejedből. Minden amit kettőnkről gondolsz, az csak a te fejedben létezik. Csak a te vágyad és a te álmod. – közelebb lépett, egyik ujjával felemelte az államat, ajkaink csak milliméterekre voltak egymástól…ismét éreztem a tavasz édes illatát… - Én pedig néhány percre részese lettem ennek az álomnak, mert így tartotta kedvem. – hangja kemény volt, jeges, kék szemeit az enyémbe mélyesztette. – Ennyi. – keze elhagyta az arcomat, majd fenséges lépteivel távozott.

Huszonhatodik fejezet - Anyai szeretet

Huszonhatodik fejezet

Anyai szeretet

Loki nem szólt többet, alig egy másodpercig tartott rövid kézfogásunk, azután megszűnt a varázslat.

- Most pedig elvonulunk egy kis időre, hogy közelebbről is megismerkedhessünk Földi szövetségeseinkkel. – mennydörögte Odin, hogy az óriási trónterem legtávolabbi pontjában is tökéletesen lehetett hallani. – A lakomán mindenkit szeretettel várunk. – fejezte be, majd széles kar mozdulattal invitálta maga után delegációnkat. Most futott csak át az agyamon, hogy milyen furcsa, hogy Asgard népét és a mi követségünket is egy félszemű ember vezeti…

- Őrangyal, kérlek… - hallottam magam mögül a kedvesen csengő hangot. Megfordultam és láttam, Frigga volt az, aki megszólított.

- Kérem, szólítson csak Loree-nak. – mosolyogtam rá esetlenül.

- Loree. – sugárzott felém őszinte mosolya. – Kérlek, tarts inkább velem. Hagyjuk a férfiakra és a harcos amazonokra a politikát és a háborúkat. Olyan sokat hallottam már rólad. Szeretnélek jobban megismerni. – kedves invitálásának egyszerűen lehetetlenség volt ellen állni.

Először Thorra néztem, aki rám kacsintott, majd Loki arcára rebbent a pillantásom. Az ő arcáról semmi nem tudtam leolvasni, csak meghajtotta kissé fejét édesanyja felé, majd sarkon fordult és a többiek után sietett. Lehajtottam a fejemet.

- Gyere velem. – karolt belém Frigga, mosolya gyógyír volt minden sebre. A palota csodálatos, csillogó folyosóin mentünk keresztül, ahol nem győztem bámulni a sok gyönyörű freskót és szobrot. Olyan volt az egész, mint egy meseország. Frigga látta, hogy szemem milyen mohón eszi a látványt, így nem is kezdeményezett beszélgetést, amíg be nem értünk pompás fogadó szobájába. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. – mondta őszintén, közben pedig kezével maga mellé mutatott, hogy foglaljak helyet. – És nagyon örülök annak a kapcsolatnak, ami Loki és közted született. – bársonyos hangja nagyon megnyugtató volt, bár amikor „kapcsolatot” emlegetett, hirtelen zavarba jöttem. Nem tudtam, pontosan mennyit tud, mennyit beszélt Thorral, az ő esetleges sejtéseiről. Nem tudtam, hogy mit reagálja erre a kijelentésre. – Tudom, hogy nem könnyű Lokival. Soha nem volt az. – folytatta. – De úgy érzem, köztetek valami különleges dolog van. – Csend telepedett közénk, én pedig tudtam, hogy illő lenne végre megszólalnom.

- Nos…én nem…szóval…ez az egész nem…nem az én döntésem volt. Nem tudom mennyit mesélt erről az egészről Loki, vagy Thor, de…de az energia választ, nem pedig én.

- Igen, tudom. – bólintott. – És ez az energia az, ami megvédelmez téged. Tehát arra törekszik, hogy neked jó legyen. Talán választana neked olyan társat, aki nem illik hozzád? Akivel nem lehet közös célod és jövőd? – kérdezte, én pedig éreztem, hogy elsápadok. Ilyen oldalról még soha nem gondoltam bele a dologba.

- Én nem…nem tudom. – babráltam zavaromban a körmömmel. – Nem hinném, hogy túl sok közös lenne bennünk. Igazából, kettőnk kapcsolatának az eddigi legnagyobb csodája az, hogy még nem öltük meg egymást. – nevettem fel keserűen.

- Nos, én nem így hiszem. – mosolyodott el, szeméből kiolvastam, hogy valószínűleg ő is sejthet valamit a történtekből. – Tudod, Loki gyermekkorától kezdve visszahúzódó volt. Amíg Thor volt mindig a társaság közepe, sok baráttal, bajtárssal, addig Loki valahogy mindig elszigetelődött. Thor testi erővel és vakmerőséggel kápráztatta el környezetét, Loki a varázslattal és a figyelem felhívó csínytevéseivel soha nem érte el ezt a hatást. Nagyon sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy ez mennyire komolyan bántja is őt. – arca elfelhősödött, most, először beszélgetésünk során. – Sok időt töltöttem vele. Több időt, mint Thorral. Az akartam, soha ne érezze, hogy ő más, mint Thor…Hogy ő fogadott gyermek. Thor inkább az Apjával volt. Láttam, hogy Lokinak rosszul esik, hogy Odin nem fordít rá akkora figyelmet…de azt hittem, én meg tudom neki adni a hiányzó szeretetet és törődést. De tévedtem. Óriási nagyot tévedtem. – láttam gyönyörű arcán a maró önvádat, hirtelen elöntött iránta a szeretet forró hulláma. Láttam Loki emlékeit, az érzéseit és tudtam, hogy az egyetlen ember a világon, aki valaha is szeretett, az az édesanyja, Frigga volt. Bár soha nem mondta volna ki és talán soha nem érzékeltette vele, de emlékeiből és benső érzéseiből egyértelműen kiviláglott, hogy rajongásig szereti. Ami még ennél is fontosabb volt, a Frigga szemében remegő könnycseppekből tudtam, hogy édesanyja is milyen mélyen szereti őt még mindig, mindazok ellenére, amik történtek és amiket Loki elkövetett. Tudtam, hogy én is szeretem ezt az asszonyt, aki feltétel nélkül tudta szeretni Lokit, aki az édesanyja volt, még ha a vér nem is kötötte hozzá. Kezemet lassan az övére csúsztattam és finoman megszorítottam. Ő felnézett, könnyektől áztatott arca egy pillanatra felderült.

- Tudom, hogy szereted. – mondta és most az ő keze szorította meg az enyémet. – Nem kellett, hogy Thor bármit is meséljen. Ismerem a fiamat. Tudom, hogy milyen. És látom rajta, ha valami bántja. Látom rajta, miként reagál, ha rólad beszélünk. Láttam az arcát, amikor Odin bejelentette, hogy elhív titeket Asgardba. Bármit is tesz, bárhogyan is igyekszik, engem nem tud megtéveszteni az álarcával. – mondta, majd egyik kezét az arcomra tette. – Fontos vagy neki…SZERET TÉGED… - hangsúlyozta ki, amitől éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Csak éppen nem tudja, hogy mihez kezdjen ezzel az érzéssel. Úgy érzi, a legutóbb, amikor nagyon szeretett, elárulták…eldobták a szeretetét…az apja és a bátyja. És többé nem akarja ezt átélni. Nem akar újra kiszolgáltatott lenni. És meggyőzi magát arról, hogy ő gonosz. De mi ketten tudjuk, hogy nem az. – végig simogatta az arcomat. – Igaz? – én viszont már nem tudtam, hogy mit válaszoljak. A rideg fogadtatás semmi jóval nem kecsegtetett. Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott. – Láttam, ahogyan a szemeddel kerested őt a trónteremben. És láttam, ahogyan az arcát nézted, amikor kezet fogtatok. – szólt hozzám határozott hangon. – Meríts erőt ebből az érzésből. – győzködött. – Mert én is láttam az Ő arcát közben. – tartott egy rövid szünetet. – És tudom, hogy ő is szenved.

Friggával még hosszú ideig beszélgettünk Lokiról, a múltjáról, a jelenéről és a jövőjéről, az érzéseinkről irányában. Ő volt az egyetlen, akivel megosztottam a titkot, hogy mi is történt köztünk akkor, két hete. Pironkodva meséltem el neki az egész történetet, ő viszont őszinte, anyai örömkönnyekkel ölelt magához, mintha valami eget rengető dolgot vittem volna véghez.

- Most már értem, hogy miért menekült haza. – sóhajtotta nagyot. – De legalább most itt a jó alkalom arra, hogy beszéljetek. – bíztatott.

- Nem éppen úgy nézett ki, mint aki beszélni szeretne. – ráztam meg a fejemet.

- Loki általában nagyon sok dolgot nem szeretne, amire bizony szükség van. – próbált jobb kedvre deríteni. – Neked kell lépned, mert ő bizony nem fog. Tudod…bizonygathatja, hogy nem így van…de ugyanolyan csökönyös, mint az Apja!

Karon fogva indultunk vissza a trónterembe, mikor szembe jött velünk Sif Úrnő. Első látásra ellenszenves volt nekem, talán azért, mert tudtam, mennyire nem kedveli Lokit, vagy talán azért, mert úgy méregetett kezdettől fogva, mint egy ellenséget.

- Úrnőm. – hajolt meg Frigga előtt. – Mindenek Atyja küldött, hogy szóljak, fáradjatok vissza a Trónterembe, mert a lakoma nemsokára kezdetét veszi. – tudatta határozottan.

- Köszönöm Sif Úrnő. – mosolyodott el Frigga. – Kérlek, kísérd vissza Loreet, én pedig megnézem, hogy rendben haladnak-e az előkészületek. – rendelkezett, majd elsuhant mellettünk. Kettesben maradtam a harcos amazonnal, szótlanul baktattunk egymás  mellett a palota márvány padlóján. Láttam rajta, hogy nagyon feszült.

- Szóval te és Loki? – kérdezte, az én szívem pedig egy pillanatra hatalmasat dobbant, hirtelen azt hittem, ő is tud valamit, de aztán bele gondolva rájöttem, hogy Thor egészen biztosan nem mesélt neki gyanújáról.

- Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem kötekedően.

- Együtt harcoltok? Egymás oldalán? – kérdezte, szavaiból ki lehetett hallani az iróniát.

- Igen. Valami olyasmi. – próbáltam magamat nem felidegesíteni. – Van esetleg ezzel valami problémád? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.

- Nem, nekem aztán nincs. – rázta meg barna loboncát, közben pedig megérkeztünk a Trónterem bejáratához. – De remélem, tisztában vagy vele, hogy el fog árulni. – vetette még oda végül, majd eltűnt a szemem elől.