Negyedik fejezet - Újrakezdés

Negyedik fejezet

Újrakezdés

Miután Loki feldúltan távozott, még hosszú ideig ott maradtam közös „tanulószobánkban”, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem fog visszajönni. Újra és újra a szemem elé vetültek azok az emlékképek és érzelmek, amelyek akaratán kívül mutatott meg nekem. Nem csak ő nem volt felkészülve még erre, hanem én magam sem. Váratlanul ért, mellbe vágott az a fájdalom, ami belőle felém áradt. Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy ilyen durva módon sikerült betörnöm a legmélyebb, legrejtettebb érzelmeibe, de tudtam jól, hogy nem direkt csináltam, az egymással szembeni tapasztalatlanságunk vezetett csak ehhez. Ezt persze neki megmagyarázni majdnem teljesíthetetlen küldetésnek tűnt.

- Mit történt? Valami balul sült el? Loki csinált valamit? – rontott be Thor, majdnem az ajtón keresztül.

- Nem, dehogy…mármint…nem ő volt a hibás. Baleset volt az egész. Nagyon ki van akadva? – kérdeztem félve.

- Őrjöng. De nem mond semmit. Mégis mi történt? – kérdezte, miközben kezével a falnak hajított székre mutatott.

- Semmi, csak… - nagyot sóhajtva zuhantam vissza a székre – Csak mentális összekapcsolódás közben véletlenül…véletlenül olyan dolgokat is megláttam, aminek ő finoman szólva nem örült. Ez nem volt benne a tervben, úgyhogy nem csodálom, hogy egy kicsit kiakadt. Remélem, hogy holnapra túl teszi majd magát rajta.

- Nem tudom…én a helyedben nem vennék rá mérget. Ismerem Lokit. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Vissza akar menni Asgardba.

- Mi??? – pattantam fel a székről. – Ezt nem hagyhatod! Tudom, hogy ez a mai nap rosszul sült el, de senki nem mondta, hogy könnyű lesz! Kérlek, próbáld lebeszélni! Tegnap még mindennél jobban szeretett volna csatlakozni a Bosszúállókhoz, most pedig sutba dobná az egészet? Megbeszélhetnénk…

- Jól van, majd meglátom, mit tehetek…bár attól tartok, erre nem én vagyok a legjobb ember. Loki mindig is a szöges ellentétét tette annak, amit én mondtam. – bármennyire is elkedvetlenített a dolog, de igazat kellett, hogy adjak neki.

Az éjszakám zaklatottan telt, nem mertem elaludni, minden érzékemmel azt figyeltem, hogy vajon ha gyengén is, de érzem-e még a bizsergést, amely azt jelzi, Loki  itt van még a hajón, nem ment vissza Asgardba. Egész éjszaka éreztem, néha erősebben, néha gyengébben, változó intenzitással. Furcsa volt a tudat, hogy egy napja még idegenkedve gondoltam arra, hogy az erőm Lokit választotta partnerének, hogy vele kell osztoznom az emlékeimen és az érzéseimen, ma viszont már az a lehetőség rémített meg, hogy elveszítem őt. Valami végleg megváltozott bennem, amikor bele láttam a fejébe. „Ő nem szörnyeteg” – száguldoztak a gondolatok a fejemben. – Csak megbántott. Vágyik a megbecsülésre és a szeretetre azoktól, akik fontosak a számára. Keserűséggel töltött el a tudat, hogy a mai nap után talán engem is azok sorába emelt, akik hazudnak neki és akik bántották őt életében. Bebújtam az ágyamba, a fal felé fordultam és rám borult a magány.

Másnap reggel percre pontosan ott voltam tanulószobánkban és vártam, hogy a bőröm bizseregni kezdjen, előhírnökeként annak, hogy Loki túltette magát apró afférunkon. De eltelt egy óra, majd még egy és egy újabb, ő pedig sehol sem volt. Három óra múltán Thor jött arra, benézett az ajtón keresztül és csak megrázta a fejét. Én pedig tudtam, hogy hiába várok.

- Loree, úgy volt, hogy naponta leteszi a jelentését az asztalomra, de már két nap telt el és nem kaptam semmit.

- Tudom, tudom igazgató és sajnálom. De…de úgy gondolom, hogy erről…erről a folyamatról nem lehet napi jelentéseket írogatni. Ez egy nagyon lassú és…bensőséges dolog, kell legalább…legalább egy hét, amire olyan eredményekről tudnék beszámolni, amik egyáltalán említésre méltóak. – próbáltam valahogyan kivágni magamat. Igazából meglepett, hogy Fury – a kémek kéme – semmit sem tud arról, ami az első foglalkozáson történt, valamint arról, hogy a másodikon Loki meg sem jelent. – Egy kis türelmet kérek. Nem siettethetem a dolgokat. Tudja jól, hogy milyen nehéz vele. Ha véletlenül túl messzire megyek, akkor annak visszafordíthatatlan következményei lesznek. Adjon nekünk egy hetet, után megkapja az első jelentést. – mondtam neki, közben reménykedtem, hogy tényleg lesz majd mit írnom abba a jelentésbe, azon kívül, hogy pajzsom haszonélvezője őrjöngve hagyott ott az első foglalkozás után. Fury gondolkodott néhány másodpercig, közben nagyokat fújtatott.

- Jól van Loree, hát legyen. De pontosan öt nap múlva egy teljes körű, hosszú, tömött sorokba szedett jelentést várok az elmúlt egy hétről. – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően.

- Így lesz. – bólintottam rá, majd elváltak útjaink.

Már két órája vártam, az agyam azt diktálta, hogy ismét hiába, ám valami mélyen bennem nem akarta elfogadni ezt a tényt. Rendíthetetlenül olvastam tovább a könyvet, közben néha fel-fel pillantottam, hátha meglátom az ajtón keresztül, bár tudtam jól, különleges érzékem sokkal előbb jelezné közeledtét, mint ahogy szememmel meglátnám. Az órámra pillantottam. „Két óra és tíz perc” – sóhajtottam nagyot. – „Talán itt az ideje feladni.” Aztán valahogy mégis ülve maradtam.

A két órája tartó csöndben az ajtó hangja fülsiketítő lármának hatott. Loki belépett az ajtón, amely egy pisszenő hanggal becsukódott mögötte. Az érzelmek, akárcsak az energia, veszettül kavarogtak bennem. Ő közelebb lépett, majd egyik kezét a velem szemben lévő szék támlájára tette, amit idegesen ütögetni kezdett. Nem nézett a szemembe, inkább lábbelijének mintáját vizsgálgatta. Annyira meglepett hirtelen megjelenése, hogy én sem jutottam szóhoz. az elmúlt két nap alatt oly sokszor végig gondoltam, hogy mit is mondanék neki, ha módon lenne rá, most mégis képtelen voltam megszólalni. Többször nagy levegőt vettem, hogy megszólaljak, de aztán mégsem jöttek a szavak. Loki megmozdult, először azt hittem, hogy sarkon fordul és újra faképnél hagy, de csak oda lépett a szoba üveg oldalához és a kilátást kezdte el tanulmányozni. Csak jobb kézfeje tanúskodott zaklatottságáról, ujjai idegesen jártak. Lassan én is felálltam és közelebb léptem. Nem álltam közvetlenül mellé, de ahogy arcát oldalra fordította, tudtam, tisztában van vele, hogy ott vagyok. Profilja olyan volt, mintha márványból faragták volna ki. Nemes, de mégis hideg.

- Sajnálom...– mondta, láttam, hogy összeszorítja állkapcsát.  

- Nem, én sajnálom. – léptem mellé, mire ő végre felém fordult és meglepetten nézett a szemembe. – De tudnia kell, hogy nem szándékos volt. Nem szándékosan néztem a fejébe. Csak…csak amikor végre létre jött a kapcsolat, amikor meg tudtam mutatni a pajzsunkat, akkor…akkor hirtelen megnyílt előttem a tudata. Egyszerűen…egyszerűen hihetetlen volt. Nagyon nehezen sikerült elérnem, hogy egy kicsit is beengedjen, aztán egyik pillanatról a másikra kinyílt, mint egy virág. – próbáltam felidézni. – Nagyon nehéz ezt olyan embernek elmagyarázni, aki még ezt nem érezte. Tudja…abban a pillanatban egyszerűen átszáguldottak hozzám az emlékei és az érzései. Nem én akartam turkálni a múltjában és az érzéseiben, hanem a Maga lelke akarta megmutatni ezeket. A tudata egy pillanatra mással volt lefoglalva, így nem nyomhatta el ezeket. – magyaráztam. – De sajnálom, hogy így történt. Ennek csak úgy van értelme, ha önként osztja meg velem ezeket a dolgokat. Azért, mert megbízik bennem. Persze tudom, hogy ez nagyon nehéz. Idegen vagyok a Maga számára. A bizalmat pedig ki kell érdemelni. – kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat beszélek, miközben ő feszülten figyelt. – Csak…csak azt tudom ígérni, hogy…hogy mostantól óvatosabb leszek. – fejeztem be, majd ujjaimmal az üvegen kopogva vártam a választ.

- Én is…én is megpróbálok majd…nyitottabb lenni. – szólalt meg kis idő múlva. – Sajnálom, de nem vagyok az a fajta, aki…aki szereti, ha látják, mi jár a fejébe. Az emlékeim pedig…

- Tudom. – szakítottam félbe. – Semmi baj. – próbáltam mosolyogni. – Akkor…akkor szeretné ma folytatni, vagy halasszuk el holnapra? – kérdeztem.

- Persze, folytathatjuk. – követett a székekhez, melyekben ismét elfoglaltuk a helyünket.

- Jól van, akkor… - csúsztam közelebb hozzá és e képpen tett ő is. Éreztem rajta a feszültséget és azt is, hogy megpróbál uralkodni rajta. Közelebb hajtotta a fejét, hogy könnyebben elérhessem.

- Nem, most nem a…fejére lesz szükségem. – nevettem zavartan.

- Ezt nem értem. – ráncolta össze a szemöldökét.

- Kérem a kezeit.