Tizenhatodik fejezet - Összetartozás

Tizenhatodik fejezet

Összetartozás

- Feszült vagy. – jegyezte meg hideg tárgyilagossággal Loki.

- Én már csak ilyen vagyok. Folyamatosan aggódom. – tanulószobánk óriási ablakához léptem. – Már megszokhattad volna.

- Vigyázni fogok rád. – lépett oda mellém.

- Vigyázz magadra…és minden rendben lesz. – fordultam felé. – Kibékültél már a bátyáddal? – kérdeztem. Azon az éjszakán nagyon jól láttam Loki fejében, hogy mi is okozta közöttük a nézeteltérést és nagyon jól tudtam, hogy ismét Loki volt az, akinek antiszociális viselkedése kiütötte Thornál a biztosítékot.

- Nincs miért bocsánatot kérnem. – mondta dacosan.

- Lehetnél egy kicsit megértőbb…Thornak ez nagyon fontos, és…

- Rosszul vagyok még csak a gondolattól is, hogy ezt kell majd néznem… - láttam, ahogyan szeme villámokat szór. – Ismét csak Thor…a boldogság rózsaszín felhőjén lebegve… - mondta ironikusan.

- Te is lehetnél boldog, ha nem folyton azzal lennél elfoglalva, hogy mi volt a múltban…

Loki éppen szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban kinyitódott termünk ajtaja és Coulson ügynök lépett be rajta.

- Loree, Loki. – bólintott köszönés képpen. – A csapat egy óra múlva indul le a bázisra, gondoltam szólok.

- Köszönjük Phil. – mosolyogtam rá feszülten. – Addigra elkészülünk.

- Ami azt illeti…van az Ön számára egy meglepetésem. – mosolyodott el Phil.

- Meglepetés? – kérdeztem értetlenkedve.

- Igen. Sajnos az első alkalomra nem tudtunk elkészülni vele, de…de talán jobb is, ha most avatja föl. – mondta izgatottan.

- Coulson ügynök, esküszöm, nem tudom, hogy miről beszél. – ráztam meg a fejemet.

- Jöjjön velem és megtudja! – indult az ajtó felé, majd amikor konstatálta, hogy én még mindig egy helyben állok, megvárta az ajtóban. – Kérem Loree, fáradjon velem. – mosolygott rám. Lokira néztem, aki hasonló képpen értetlenül állt a dolog előtt, szemöldökét összeráncolta, láttam, nem tetszik neki, hogy ilyen hirtelen félbe szakították beszélgetésünket.

- Lent találkozunk. – mondtam neki, majd Phil után indultam.

- Uram Isten! – tátottam el a szájamat, amikor Phil elém tette új ruhámat. Akkor jutott csak eszembe, hogy egy héttel ezelőtt célzott rá, hogy azt a harci ruhát viselem, amit még Matt idejében viseltem, a lángnyelvekkel díszített, fekete bőr hacukát. – Ez egyszerűen gyönyörű… - simítottam végig az új holmin. Méregzöld bőr nadrág- és fölső, a nadrág – és a fölső rész oldalán végig egy óarany csík díszelgett, amelyen Asgardi szimbólumok voltak, akárcsak Loki páncélján. A ruha felső részének a hátán, a lapockán végig húzódva két angyalszárny volt hímezve. A ruhához tartozott egy széles, szintén óarany öv, amely egy kiterjesztett angyalszárnyat ábrázolt és mely körbefont, mikor magamra csatoltam. – Phil, egyszerűen nem tudok mit mondani… - simogattam újra és újra végig a pompás ruhát. – Ezt egyszerűen bűn lenne bevetéseken használni.

- Ne féljen, erre is gondoltam! – nyitott ki egy szekrényt. - Van még két garnitúra raktáron, ha esetleg elhasználódna.

- Azt hiszem, ezt nem tudom eléggé megköszönni. – néztem rá hálásan. – Elmondhatatlanul kedves Öntől, hogy még erre is gondolt.

- Nincs mit. – rázta meg a fejét. – Igen kemény időszakon ment keresztül Matt elvesztése után, de most újra visszatért közénk. Remélem, hogy Loki és Ön között is tisztázódtak a félreértések és az Őrangyal immár hivatalosan is a csatlakozik a Bosszúállókhoz.

- Én is remélem, hogy így lesz. – sóhajtottam nagyot. – De azért addig még nem kevés munka áll előttünk.

- Én nem félek emiatt. Végig néztem, ahogyan Mattel együtt dolgoztak, egészen a kezdetektől és tudom jól, hogy Ön és a képessége csodákra képes. Lokival sem lesz ez másként.

- Jó tudni, hogy legalább valaki ennyire biztos a kettőnk dolgában. – néztem rá hitetlenkedve.

- Szerintem többet ért el nála az elmúlt néhány hétben, mint amennyit Thor egész halhatatlan élete alatt elérhetne nála. – mosolygott rám bíztatóan Coulson ügynök. Nem lesz itt baj. – mondta, majd az órájára nézett. – Viszont most öltözzön át gyorsan, különben Fury igazgató nem lesz boldog…jaj, amíg el nem felejtem, ez még a ruhához tartozik.

Néhány pillanatig tátott szájjal, igen bután néztem hol a kiegészítőre, hol pedig Coulson ügynökre, várva, mikor mondja, hogy csak tréfának szánta az egészet…

- Ugye ez csak vicc? – kérdeztem, majd Phil egy kedves mosoly kíséretében a kezembe nyomta, majd kilépett az ajtón.

- Ne-ne…még csak meg se próbáld! Ne mondj semmit! Nem akarom tudni, mit gondolsz! – intettem csendre Lokit, még mielőtt meg tudott volna szólalni. Ajkain megjelent a jól ismert mosoly, kék szemeivel újra és újra végig mért. – Na jó mégis… - változtattam hirtelen a döntésemen és egy hirtelen mozdulattal arcára illesztettem a kezemet. Nem kellett túlságosan mélyre hatolnom ahhoz, hogy meglássam a reakcióját. Őszintén elégedett volt azzal, amit látott és bár a diadém mosolygásra késztette kissé, de mégis az összetartozás érzését keltette benne, ami új volt a számára. „Nem hinném, hogy eddig túl sokan akarták volna az kifejezni, hogy bármilyen szinten is hozzá tartoznak.” – gondoltam, mikor kezemet levettem az arcáról.

- Jézusom Loree, hát magát is felszarvazták? – kérdezte a szokásos poén gyáros módján Stark.

Phil egy olyan kiegészítővel lepett meg, amivel le sem tagadhatnám, hogy bizony Lokihoz tartozom. Egy óarany színű, fémből készült fejpánt volt, amely végig húzódott a homlokomon, a halántékomon, körül ölelte az egész fejemet, elöl pedig két szarv emelkedett ki belőle, bár ezek lényegesen kisebbek voltak, mint a Loki sisakján lévők, inkább csak jelképesek, húsz centinél nem becsültem többre őket. A pántnak köszönhetően a hajam sem lógott a szemembe, belső fele, ami a fejemmel érintkezett, ki volt bélelve valami puha anyaggal, amely talán az olyan apró baleseteket is tompíthatja, mint a múltkori.

- Csak vigyázzon Tony, nehogy véletlenül megbökjem vele… - vágtam vissza. Furcsa volt, de jó érzés volt viselni ezeket a szarvakat. Különlegesnek éreztem magamat és közelebb Lokihoz.

- Szerintem akkor kezdhetjük is. – vetett véget a szócsatának Fury. – Minden pontosan ugyanúgy fog történni, mint a múltkor…

- Azért azt inkább ne… - morogtam magam elé.

- A két csapat változatlan marad, a cél hasonló képpen. – folytatta Fury, figyelmen kívül hagyva morgásomat. – Meglátjuk, hogy most mire jutunk. – fejezte be, majd már indult is a küzdőtér felé, nyomában a többiekkel. Én és Loki maradtunk utolsónak a teremben.

- Igazán jól nézel ki. – lépett közelebb, miközben már ő is teljes harci díszben pompázott.

- Azért maradj biztonságos távolságra, mert ha összeakad a szarvunk, akkor garantáltan nem szaladsz világgá, amikor elkezdődik a játék… - Loki egy mosollyal díjazta félig-meddig viccesnek szánt megjegyzésemet. Újra végig járatta rajtam a szemét, majd kezemet finoman megfogta és az arcára helyezte, másik kezét pedig az én arcomon nyugtatta. Érintése hideg volt, de lehet csak azért éreztem annak, mert az én arcom lángban égett. Arca komoly volt, nem tükröződött rajta semmi érzelem. De miért is lett volna szükség rá, mikor folyékonyan olvastunk egymás gondolataiban? Éreztem, hogy a lelkében most pillanatnyi béke van, amit eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam.

- Maradj velem. – mondta mélyen zengő hangján.

- Maradj velem. – mondtam én is, majd mind a ketten elmosolyodtunk. Megszületett a saját rituálénk. Készen álltunk.

Tizenötödik fejezet - Új kezdet

Tizenötödik fejezet

Új kezdet

Mikor felkeltem, nem sokkal éreztem magamat frissebbnek, mint amikor elnyomott az álom. Teljesen kimerített az a film, amit a fejemben láttam a hosszú órák alatt, mialatt aludtam. Fájdalmas volt, felkavaró, megdöbbentő és mégis jó érzéssel töltött el…jó érzéssel, pusztán csak azért, mert látnom engedték.

Nagy nehezen sikerült felülnöm az ágyban, hátam mögé lökdöstem a párnámat, majd a falnak dőltem. Nem akaródzott felkelni. Egy részről a fáradtság miatt, más részről viszont azért, mert tanácstalan voltam.

- Hoztam egy kis ennivalót. Gondoltam éhes leszel, amikor felébredsz. – mondta, majd oda lépett az ágyhoz. A tálcát az ölembe rakta és oda húzott egy széket. Nem tudtam, mit mondjak, továbbra is zavartan néztem hol a tálcán lévő sok finomságra, hol pedig rá. – Ezt pedig még a múltkor otthagytad a termünkben. Gondoltam hátha...szeretnél olvasni. – nyújtotta felém a Skandináv Mitológiáról szóló viharvert könyvemet. Átvettem tőle, majd a fejemet csóválva végigpörgettem a lapokat ujjaim között.

- Köszönöm, de…az eredeti sokkal érdekesebb. – néztem rá. – Szomorúbb és sötétebb, de…mégis jobban tetszik, mert…mert benne van a happy end lehetősége. – Ő nem szólt semmit, csak arcát elrejtve a kezeit kezdte el tanulmányozni. – És most…most hogy érzed magadat? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem kapok választ az előzőekre.

- Rosszul…nagyon rosszul… és kiszolgáltatottnak. – mondta, miközben rám sem nézett.

- Örülök, hogy őszinte vagy. – vártam néhány másodpercet, hátha felnéz, de továbbra is kerülte a szemkontaktust.

- Miért, te hogy érzed magadat? – kérdezte hirtelen. Beszélgetésünk során most tűnt fel először, hogy már nem magázzuk egymást.

- Ugyanúgy. – mosolyodtam el. – Más részről viszont nem tudom elmondani, hogy mennyire boldog vagyok amiatt, amit most tőled kaptam. – hajoltam lejjebb, hátha így már rám pillant, de nem jártam sikerrel.

- Az emlékeimet? Az egész eddigi életemet? – kérdezte színtelen hangon.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – A bizalmadat. – Egy pillanatra felnézett rám, majd újra lehajtotta a fejét.

– Van bennem…van bennem egy olyan állandó késztetés, hogy bántanom kell azokat, akik a közelemben vannak…semmibe kell vennem őket…uralkodnom kell rajtuk…

- Tudom… - válaszoltam mindannak az információnak a birtokában, melyet az elmúlt néhány hétben tudtam meg róla és amelyeket az éjszaka engedett végre látnom.

- Valószínűleg téged is bántani foglak újra…és újra…pusztán csak azért, mert jól esik. – nem tudom, melyikünket rázta meg jobban ez a vallomás, de tudtam, hogy most valami nagyon fontos történik…fontosabb, mint ami az éjszaka. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is mondhatnék erre. Tisztában voltam az igazával, de azzal is, hogy ez a tény számára is fájdalmas de fogalma sincs róla, miként is vetkőzhetné le magáról ezt a késztetést, mely oly mélyen a lényéből fakad.

- Lehet, hogy így lesz… - mondtam végül. – De most örömöt okoztál nekem…ez azért mégis előre lépés. – mosolyodtam el félénken.

- Hát élvezd ki, amíg tart… - vetette oda. Ez annyira jellemző volt rá. Egy nagyot sóhajtottam, majd hátra dőltem a párnákra.

- Ha már a fájdalomnál tartunk… - kezdtem lassan, minden szavamat jól végig gondolva. – Az éjszaka látottak alapján ugye nem túlzás azt gondolnom, hogy a harc közben mutatott viselkedésedben nagy szerepe volt annak is, amit ennek a következményétől reméltél? – próbáltam burkoltan arra a cselre célozni, amelyet akarva-akaratlan, de emlékeivel és gondolataival együtt szintén elém tárt.

- Szükségem volt rá. – nézett fel rám lassan. – Valahogyan meg kellett tudnom. Te nem akartad elmondani. Így nem válogattam az eszközökben… - közölte hideg tárgyilagossággal.

- Értem…szóval…az volt a koncepció, hogy mivel nem mesélek neked Mattről, felhasználva a megérzésedet, hogy valamilyen szörnyű oknál fogva elveszítettem őt, az első…pártfogoltamat, most próbálsz te is hasonló hibákat elkövetni, mint amilyeneket Ő is elkövetett…bár gondolom annyira azért nem esett nehezedre. – mértem rá egy megvető pillantást. – Aztán amikor megtörtént a baj, én pedig kiborultam a gyengélkedőn, ártatlan arccal megkérdezted Furyt, hogy miért is készültem ki ettől annyira…ő pedig, mivel mindennél jobban szeretné, hogy ez a kapcsolat működjön kettőnk között, dalolt, mint a madár… - raktam össze magamban a teljes képet. – Igazán cseles, gratulálok. – néztem rá elismerően.

- Tudom, hogy most haragszol, de tudnom kellett. Tudnom kellett ahhoz, hogy… - nem folytatta tovább. Ajkait összeszorította, láttam, hogy megint begubózik.

- Ha tudtam volna…ha megértettem volna, hogy ez tényleg ilyen fontos neked…fontos, hogy te is rám tudd bízni a titkaidat…akkor én magam mondtam volna el. – érintettem meg az arcát, anélkül, hogy olvasni akartam volna a fejében. – Sajnálom, hogy nem tettem. De örülök, hogy túl vagyunk rajta. És ez neked köszönhető. Láttam, hogy zavarba jött az érintésemtől, finoman megfogta a kezemet és vissza tette az ágyra.

- Milyen rituáléról beszélt Coulson, mielőtt elkezdtük volna a csatát? – váltott témát hirtelen. Egy nagyot sóhajtottam, agyamban ismét régi, fájdalmasan szép emlékek keringtek.

- Mattel, mielőtt harcra került volna a sor, mindig megfogtuk egymás kezét, egymáshoz illesztettük a homlokunkat és elmondtuk, hogy vigyázni fogunk egymásra… - megráztam a fejemet. – ennyi. Loki összehúzott szemöldökkel gondolkodott néhány pillanatig, majd kék szemeit rám emelte.

- Maradj velem. – mondta halkan, az ő szájából hihetetlenül furcsán hangzott az a két szó, amit én mondtam neki a csata kezdete előtt. Elmosolyodtam, majd kezembe fogtam az övét.

- Maradj velem.

- Ezek szerint meggondolta magát Lokival kapcsolatban? – kérdezte Fury igazgató, amikor az esti vacsora előtt meglátogattam.

- Történtek bizonyos…előre lépések és…változások, amik…amik bíztatóak. – fontam össze karomat a mellkasom előtt. – Talán most már megvan az áttörés és mostantól már együtt tudunk majd dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy minden olyan lesz, mint…mint Matt-tel, csak azt mondom, hogy most először látok rá igazán esélyt, hogy ez az egész működjön. – próbáltam elmagyarázni.

- Elmondja nekem, hogy mi történt pontosan? – kérdezte Nick, nem kevés kíváncsisággal a hangjában.

- Ha nem bánja, nem szeretném. Ez olyan dolog, ami csak kettőnkre tartozik. – próbáltam hárítani. – De egy szó, mint száz…ha eddig még nem jelzett vissza a Tanácsnak, akkor most már ne is tegye…illetőleg mondja meg nekik, hogy minden a legnagyobb rendben van.

- Loree, maga is tudja, hogy ez nem így megy. Bár ez elég kellemetlen, de a Tanács nem hisz csupán csak a szavamnak. Nekik tényleg, bizonyíték kell. A tegnap történteket viszont nem tárhatom eléjük pozitív bizonyíték gyanánt.

- Értem… - sóhajtottam nagyot. – Hát akkor…nem tehetünk mást… - vontam meg a vállamat, majd Furyval együtt az étkező felé vettük az irányt.

- Csinos a sebhelye! – bókolt Tony, mikor beléptem az ajtón, nyomomban Furyval. Loki Stark mögött állt és vicces megjegyzése után úgy nézett rá, hogy csodáltam, pillantása nem éget lyukat Tony koponyájába.

- Jó, hogy mindannyian itt vannak. – Kezdte Nick – Mivel a tegnap harci edzés nem éppen a kívánt eredménnyel zárult, a Tanács pedig legnagyobb sajnálatomra sem hisz a szavaimnak, csupán csak a szemének, ezért egy hét múlva újra megpróbáljuk. Újabb edzést tartunk, ugyanezen a pályán, ugyanezzel a felosztással. – én az ajkamat harapdáltam, a földet bámultam, ujjaimmal idegesen kaparásztam a nadrágom oldalát. – Tehát újabb egy hét van a felkészülésre. Kívánom mindenkinek, hogy jól használja ki ezt az időt, és gondolkodjon el rajta, hogy mit is csinált rosszul. – nehéz volt nem tudni, hogy Fury itt kire gondol. – Olyan felvétellel kell meglepnünk a tanácsot, amely nem csak Loki Szövetséghez való csatlakozását segíti elő, hanem a Tanácsot megerősíti a Bosszúállók támogatásában is. Még egyszer nem hibázhatunk. – fejezte be, majd vacsorához kongattak.

Elsőként léptem be a kisebb helyiségbe, ahol egy svédasztalon sorakozott a sok étel- és ital. Elsétáltam mellettük, közben az agyam folyamatosan járt. A következő pillanatban hátulról egy kéz nyúlt előre és tenyerét az arcomra helyezte, hosszú ujjainak vége már a homlokomon volt.

- „Újra együtt…most mi fogunk győzni!” – hallottam agyamban a hangját. Egy hirtelen mozdulattan hátra nyújtottam a karomat, a fejem fölött, ahol az ő arcát sejtettem, de kissé elvétettem a célt. Tenyerem az arcán nyugodott, ujjaim viszont bele túrtak selymes, hollófekete hajába. Éreztem, ahogyan egy remegés fut bennem végig, mintha áram rázott volna meg. Már egyáltalán nem tudtam, hogy mit is akartam neki válaszolni. Csak amikor feljebb emeltem a tekintetemet, akkor láttam, hogy velünk szemben egy tükör van a falon. Mi pedig ott voltunk benne. Összefonódva, egymás érintésében. Riadtan vettem észre, hogy Loki is tükörképünket figyeli. Hideg, kék szeme csak úgy világított.

- Addig még sokat kell dolgoznunk. – született meg nagy nehezen a válasz, én pedig hevesen dobogó szívvel igyekeztem vissza, az étkezőbe.

Tizennegyedik fejezet - Múlt és jövő

Tizennegyedik fejezet

Múlt és jövő

Miután belépett a kabinomba és az ajtó bezárult mögötte, még hosszú percekig képtelen voltam megszólalni. Leültem az ágyra és üveges szemekkel bámultam magam elé. Olyan dologról készültem beszélni, ami örökre meghatározta az életemet és olyan fájdalmat jelentett számomra, amelyet egy ideig úgy éreztem, nem is élhetek túl.

- Ki mondta el? – kérdetem halkan, fel sem nézve. Csak a perifériás látásomból érzékeltem, hogy ő is leült a kabin egyik sarkában lévő asztalra.

- Fury. Elmondta, hogy miért van most annyira feldúlva. Hogy mire…kire emlékeztette ez a helyzet.

- Maga pedig örült, hogy végre megtudta, igaz? – nevettem keserűen. – Gratulálok!

- Csak egy nevet tudok. És azt, hogy már nem él. Hogy elvesztette őt. – mondta keményen. Tudtam, hogy vérig sértettem. – Fury azt mondta, hogy a többiről kérdezzem Magát.

- Értem. – nyeltem nagyot. – Igazán kedves tőle. – Nagyot sóhajtva húztam ki az éjjeliszekrény fiókját, majd kiemeltem belőle a keretezett képet, amin olyan boldogok voltunk mind a ketten. Mind a ketten mosolyogtunk és nevettünk, Matt pedig átöleli a derekamat…

- Tinédzser voltam már, amikor kiderült számomra a képességem. Az, hogy valami különleges energia kering bennem- és körülöttem. A mai napig nem tudom az eredetét és valahogy…valahogy nem is szeretném megtudni. – ráztam meg a fejemet. – Igazából ez az egész nem kavart be az életembe egészen addig, amíg az egyetemen a S.H.I.E.L.D. rám nem talált. – kezdtem bele a történetünkbe. – Munkát ajánlottak…hogy dolgozzak nekik…és közben szerették volna tanulmányozni az energiámat. De persze ők sem jutottak semmire.  – rándítottam meg a vállamat.

- És aztán? – kérdezte sürgetően. – Ő hogy került a képbe?

- Ő is a S.H.I.E.L.D.-nek dolgozott, csak egy másik parancsnokságon, aztán átvezényelték a fő bázisra. Ott találkoztunk. És akkor megtörtént vele ugyanaz, mint ami Magával. – mondtam, az emlékek könnyeket csaltak a szemembe. – Életemben először éreztem ilyet és először tapasztaltam az erőm ilyen formában történő megmutatkozását. Nagyon nehéz volt erről beszélni akár Furynak, akár magának Mattnek. De a S.H.I.E.L.D. azonnal meglátta bennünk a lehetőséget.

- És Ő? Ő mit szólt ehhez az egészhez? – kérdezte Loki. Éreztem a vibrálást a szobában, tudtam, hogy elméjében száz és ezer kérdés van a múltam eme részével kapcsolatban, türelmetlensége kézzel fogható volt. Én viszont olyan dolgokról beszéltem, amelyek darabokra szaggatták a szívemet.

- Matt…nos, ő…ő egy nagyon kedves, aranyos, helyes és okos fiú volt. Az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk. Csodaként élte meg azt, ami kettőnk között történt. Úgy érezte, hogy biztosan valami nagy dolgot kell véghez vinnie az életben, ezért kapott maga mellé egy Őrangyalt…egy ilyen társat. – nehéz volt beszélnem, ajkaim remegtek a visszafojtott sírástól. – Barátok voltunk…olyan barátok, akik megosztják egymással a gondolataikat…a múltjukat és a jövőjüket. A vágyaikat és az álmaikat. Akik mindig tudták, hogy mi jár a másik fejében, de nem féltek attól, hogy azt a másik meglátja, mert…mert tudtuk, hogy biztonságban vannak a másiknál a titkaink. – egyre nehezebb volt beszélnem, visszatartanom a sírást, szememből így is egymás után gördültek le a könnycseppek. Gépiesen simogattam a képet a kezemben, mintha ettől újra életre kelten az, aki rajta van.

- És…és mi történt? – kérdezte Loki, mély, határozott hangján.

- Nem először harcoltunk együtt…sőt, kifejezetten sok csata állt már mögöttünk. De akkor olyan ellenféllel álltunk szemben, akiknek a legyőzésére nagyon kevés esélyünk volt. A S.H.I.E.L.D. sok katonája és ügynöke vett részt az akcióban, valamint Romanoff ügynök és Sólyomszem. De így is tudtuk, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Amikor elkezdődött a csata, minden úgy ment, ahogyan mindig.  Együtt voltunk, testben és lélekben. Matt sokat képezte magát, hogy nagyszerű harcos legyen és tényleg egyre jobb és jobb lett. Észre kellett volna vennem, hogy már túlságosan is elhatalmasodott rajta ez az érzés. Túlságosan is merész lett. – kényelmetlenül fészkelődtem az ágyon. – A csata közepén jártunk, a pajzsom erős volt, mindkettőnket védett, ő pedig védett engem, ha szükség volt rá. Aztán…aztán kaptunk Furytól egy rádió üzenetet, amiben pontosan megnevezte a helyét az ellenség titkos fegyverének, aminek megsemmisítése rövidre zárta volna a csatát. Matt pedig egyik pillanatról a másikra lerázott magáról mindent, amit hónapok hosszú sora alatt együtt megtanultunk, ahogyan együtt éltünk és harcoltunk. El akarta pusztítani a fegyvert, véget akart vetni a rombolásnak, emberi életeket akart menteni. De túl gyors volt. Hiába üzentem neki, hiába kiabáltam, úgy tett, mint aki nem hallja. A tudata csak egyetlen üzenetet küldött felém: „Meg tudom csinálni!”– ujjaim rászorultak a fénykép keretére. – Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor már tudtam, hogy kívül van a pajzs védelmén. Amikor TUDTAM, hogy képtelen vagyok őt megvédeni. A mai napig sokszor látom magam előtt azt a néhány percet, amikor láttam, védtelenül fut, nem érem el őt, hiába próbálok áttörni mindenen és mindenkin. – néhány másodpercnyi csend állt be, könnyes tekintetemmel Loki szemét kerestem. – A többi szóval nem elmondható. – suttogtam halkan, majd hozzá léptem és az arcára tettem a kezemet.

Szélsebesen futok, rohanok…Matt még mindig nem reagál semmire, amit mondok neki. Hiába hívom vissza, vagy mondom neki, hogy várjon meg, csak azt hajtogatja, hogy meg tudja csinálni egyedül is…de én látom, hogy egyre többen gyűlnek köré…aztán hirtelen megmerevedik a teste, amikor eltalálja egy számunkra ismeretlen fegyverből származó lövedék.

- Neeeeee!!!!!! – sikítom, majd olyan messzire próbálom kiterjeszteni a pajzsot, amilyen messzire csak lehet, közben pedig futok tovább. Remegnek a kezeim és a lábaim, a tudatom szétesni készül…de mégsem sikerül elérnem. Újabb találatok érik a testét, én pedig úgy érzem, mintha kifogyott volna a levegő a világból. Száz méterre lehet tőlem, térdre esik…szemei fájdalmasan merednek rám. Arcán látom a félelmet…látom a halált. Aztán még egy utolsó lövés és arccal a porba hullik. Az energia, ami mindkettőnket körül fogott és védett, abban a pillanatban megszűnt létezni. Elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. Én pedig atomjaimra esek szét…

Fáradtan, lelkileg teljesen kiégve húztam el a kezemet Loki arcáról. Könnyfátyolon keresztül néztem kék szemeibe, melyek most nem voltak sem hidegek sem ironikusak. Csak végtelenül szomorúak.

- Ne higgye, hogy élete során csak magát érte fájdalom és veszteség. – torkomat újra, mintha egy kéz szorította volna össze. – De dönthetünk arról, hogy mihez kezdünk a fájdalommal és a veszteséggel. Rombolhatunk, de építkezhetünk is belőle, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat. Megkeseredhet az ember, vagy pedig megpróbálja felhasználni ezeket az érzéseket ahhoz, hogy jobb legyen…vagy hogy másoknak segíthessen vele. – Oda nyújtottam neki a bekeretezett képet. – Bármit megtennék azért, hogy éljen. Hogy visszatekerhessem az idő kerekét és meg tudjam menteni. De tudom, hogy nem lehetséges, hogy így valamiért így kellett történnie. – Loki hosszasan tanulmányozta a képet, láttam, hogy nagyon kattog az agya. - És azt is tudom, hogy valamiért egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy Maga lépjen a helyébe. Én pedig igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne hátráltasson a múltam. Hogy nyitott legyen Maga felé. De mivel Maga…Maga sem egy egyszerű eset, így…így azt hiszem, ez nem sikerülhet. Mi soha nem fogunk tudni jól együtt dolgozni. Mind a kettőnknek a magunk módján beteg a lelkünk. Képtelenek vagyunk arra, amit ez a kapcsolat megkövetelne. Mindkettőnknek az a legjobb, ha elválnak útjaink. – fejeztem be, majd kivettem kezéből a képet és finoman visszatettem a fiókba.

- Én nem így gondolom. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy tovább tanuljunk…hogy tovább harcoljunk… - állt fel az asztalról.

- Tovább tanulunk és tovább harcolunk…csak éppen külön-külön…ahogyan eddig is. – ültem le az ágyra. – Most viszont, ha megbocsájt, szeretnék aludni. Egy kicsit hosszú volt ez a nap.

- Nem! – lépett oda mellém Loki. – Nem intézheti csak el ennyivel! Mondja meg, hogy mit szeretne! Én is mutassam meg Magának a fájdalmamat? Ugye ezt szeretné? – nézett rám hideg, kék szemeivel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Semmit nem szeretnék már Magától. Elegem volt az örökös harcból, bocsánatkérésekből…nem…elfáradtam…nagyon elfáradtam. – hajtottam le a fejemet a párnára. – Nem akarok többet harcolni Magával. – mondtam halkan, immár csukott szemmel.

- Akkor ne harcoljunk többet. – hallottam a hangját egészen közelről. Egyik kezét az arcomra tette, a másikkal pedig finoman végig simogatta homlokomat a seb felett. Kinyitottam a szememet, láttam, hogy az ágy mellett térdel, az ő arca is nagyon fáradtnak tűnt. Most láttam csak meg, hogy rajta is díszeleg néhány apró sebhely. Szerettem volna én is megérinteni őt, de a testi-lelki fáradtság vasba béklyózta tagjaimat. – Aludj… - suttogta, én pedig becsuktam a szememet.

…azon az éjszakán láttam életem legszomorúbb és mégis legszebb álmait…