Hatodik fejezet - A tanítvány

Hatodik fejezet

A tanítvány

Fújtatva, görccsel a gyomromban értem vissza a kabinomban és zártam magamra annak ajtaját. Mélyen feldúlt az, amit Loki agyában láttam…amit nem akart, de nem is tudott volna eltitkolni. Nyilvánvaló volt a tény, hogy mélyen meg van győződve arról, szándékosan törtem be a tudatába olyan dolgok után kutatni, amelyekkel fájdalmat okozhatok neki, vagy amiket később fel tudunk használni ellene. De nem ez volt az a dolog, ami annyira megrémített és taszított. Hanem a bosszú…láttam a fejében a gondolatokat és terveket, melyeket arra szövögetett, hogy miként tudna nekem hasonló fájdalmakat okozni, mint amilyenben én részesítettem őt. Láttam, ahogyan újra és újra végig elemzi minden beszélgetésünket…hogy hol van a gyenge pontom, ahol támadhatna. Aztán meghallotta, amikor Coulson ügynök az mondja Starknak, hogy „Az Őrangyal visszatért!” és el is kezdett kombinálni. Már akkor is kíváncsi volt, de nem volt oka rá, hogy felhasználja ellenem. Amikor viszont tegnap ismét szóba hoztam, tudta, hogy ezzel tud fogást találni rajtam. Amikor azt mondtam neki, hogy nem szeretnék erről beszélni, akkor már tudta, hogy igen fájó pontra tapintott és ráharapott, mint valami ragadozó…undorodtam tőle. „Ha tudná...” – próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban.

Oda léptem az éjjeliszekrényemhez, a fiókból pedig elővettem egy képet. Én voltam rajta, és Ő. Mind a ketten mosolyogtunk, karja a derekamra fonódott, én pedig átöleltem a vállát. Még a minket körül vevő kék energia kavargását is látni véltem egy pillanatra. Ajkaim remegni kezdtek, a szemem pedig megtelt könnyel. A szívemhez szorítottam a képet és utat engedtem a fájdalomnak.

Az ismételten átvirrasztott éjszaka után másnap reggel semmi kétségem nem volt afelől, hogy mit is kell tennem. Soha többé nem akartam azt látni, amit tegnap láttam Loki fejében. Bár éreztem testemben a bizsergést, a vibrálást, amely hozzá vonzott, amely hozzá kötött, ezt az érzést teljesen felülírta mindaz, ami előző nap történt.  Reggel nem tudtam elkerülni, hogy ne menjek el tantermünk előtt, de meg sem fordult a fejemben, hogy be is menjek. Az ajtón keresztül csak egy gyors pillantást vetettem az üres teremre, majd miután egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy Loki nem vár ott, tovább haladtam.

Célirányosan mentem a hajó hídja felé, biztos voltam vele, hogy Furyt ott fogom találni. Addig akartam vele beszélni, amíg erős bennem az elhatározás, amíg tisztán tudok látni, amíg a bennem jelen lévő bizsergés nem hatalmasodik el rajta annyira, hogy újra esélyt adjak Lokinak. Gyors léptekkel haladtam, minden agysejtemmel próbáltam a döntésemre koncentrálni, arra, hogy mit fogok majd mondani az igazgatónak az elmúlt két napról, ami arra indított, hogy ne akarjam ezt a kapcsolatot Lokival. Ahogyan közeledtem, a gyomrom egyre jobban görcsbe rándult, a szívem hevesebben dobogott, az egész testem bizsergett, egyszerre harcolt velem és ellenem.

Tíz méterre lehettem a híd bejáratától, mikor végre volt erőm felemelni a tekintetemet. Akkor jöttem csak rá, hogy testem nem csak az idegességtől vibrált. A szörnyeteg ott állt a hajóhíd ajtajában és engem nézett. „Tudta, hogy jövök. – villant át az agyamon. – Miután nem talált a termünkben, bizonyára nem volt nehéz kitalálnia…”A következő pillanatban sarkon fordultam és igyekeztem őt olyan gyorsan magam mögött hagyni, ahogyan csak képes voltam rá. De érzékeim azonnal megsúgták nekem, hogy követ. Elkeseredetten törtem utat magamnak az emberek között, nem láttam és nem hallottam, csak őt éreztem minden pillanatban a hátamban és szabadulni akartam.

- Álljon meg! Beszélnünk kell! – hallottam a hangját, amitől kirázott a hideg. Egy pillanatra sem torpantam meg. Ám néhány másodperc múlva észre kellett vennem, hogy bizony a labirintus szerűen szétágazó főfolyosón az egyik helyen rossz irányba fordultam. Itt már nem járkáltak emberek, az út egyre szűkebb lett, nem volt nehéz rájönnöm, hogy ezt a járatot minden bizonnyal a hajó technikai ellátó személyzete használja csupán.

- Álljon meg!!! – kiáltott ismét utánam, de én nem engedelmeskedtem. A következő pillanatban, mintha a semmiből tűnt volna fel, ott állt előttem. Márvány fehér arcán semmi érzelem nem tükröződött. Ki akartam kerülni, ekkor ott is megjelent…majd egy újabb és egy újabb. Pánik fogott el. Megfordultam a tengelyem körül és láttam, hogy körül vagyok zárva. Öt Loki alkotott körülöttem egyre szűkülő kört, én pedig képtelen voltam segítségért kiabálni. Becsuktam a szememet, próbáltam gyorsan összeszedni magamat, lehiggadni és rájönni, mi is ez valójában. És érezni…Mikor újra felnyitottam a szemhéjamat, már tisztán láttam mindent.

- Jó trükk, de engem nem téveszt meg! – álltam oda fogcsikorgatva az egyetlen Loki elé, akihez a kavargó, kék energia hozzá láncolt.

- Nem is az volt a célom, hogy megtévesszem. – mondta kimérten, majd a másik négy énje eltűnt. – Csak meg akartam állítani. Beszélnünk kell.

- Semmi kedvem meghallgatni az újabb hazugságait. – mondtam, majd karommal megpróbáltam félre állítani, ám ő továbbra is elállta az utat. – Engedjen, vagy tényleg segítségért fogok kiabálni!  - fenyegettem.

- Csak annyit kérek, hogy hallgasson meg! Sajnálom a múltkorit, én…

- Nem! – kiáltottam, majd a fülemre tapasztottam a kezemet és becsuktam a szememet, nem akartam látni- és hallani újabb hazug szavait. A következő pillanatban azt éreztem, hogy elkapja a kezemet, majd erőszakkal oda vonja az arcához. A szemem azonnal kinyílt és iszonyodva néztem rá, ő pedig még szorosabban tartotta tenyeremet a halántékán. – Nem! – kiáltottam újra. – Nem akarom! – bezártam a tudatomat, olyan falat emeltem köré, amin senki nem tudott áttörni, majd újra becsuktam a szememet és elfordítottam tőle a fejemet.

- Nézzen rám!  - fogta meg az államat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. „A szemkontaktus” – száguldott végig az agyamon – nagyon gyorsan tanul.” Közben leomlott a védőfal, melyet kettőnk közé emeltem. Csak hideg, kék szemeit láttam, a következő pillanatban pedig olyan erővel áradtak felém a képek, hogy szinte mellbe vágtak. Hátra tántorodtam, ő viszont utánam kapott, átölelte a derekamat, míg a másik kezével még mindig szorosan tartotta enyémet az arcán. A képek és érzések pedig csak áradtak felém…

Csak néhány rövid másodperc lehetett, nekem viszont egy egész órának tűnt az idő, amíg Loki mondanivalóját „hallgattam”, láttam érzelmei viharát. Nagyon fáradtnak és zavarodottnak éreztem magamat, amikor végre megszakította velem a kapcsolatot. Eltartott néhány másodpercig, mire rájöttem, hogy karjával még mindig erősen tart.

- Engedjen el! – fejtettem le magamról a kezeit, majd menekülőre fogtam a kabinom felé, bár rettenetesen szédültem és fogalmam sem volt róla, hogy hol is vagyok igazán.

- Elkísérem. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én viszont ellöktem magamtól a kezét.

- Hagyjon békén! – sziszegtem, majd erőt vettem magamon és neki vágtam az ismeretlennek.

Fogalmam sem volt róla, hogyan jutottam vissza a szobámba, szédültem, a fejem pedig majd’ szétment. Leroskadtam az ágy szélére, majd a kezeimbe temettem az arcomat. Próbáltam megemészteni mindazt, amit Loki fejében láttam. Nem titkolt el semmit. Megmutatta, hogy hogyan élte meg a pillanatot, amikor olyan dolgokat láttam meg az elméjében, melyek lelkén oly mély sebeket ejtettek. Láttam magamat az Ő szemével, éreztem azt, miként érezte ő, mikor tudatom az Övéhez kapcsolódott. Ezzel együtt megéreztem a benne rejlő örökös kétséget és félelmet. Kétséget mindenki és minden iránt. Félelmet attól, hogy újra semmibe veszik, kihasználják, megbántják az érzéseit. Vissza vágott, mert ezt a védekező mechanizmust fejlesztette ki. Ezt a védekezést ismeri egyedül. A támadást. Szemet szemért, fogat fogért. Nem ismeri a véletlen és a szándékon kívüliség fogalmát. De ami a legfontosabb volt, ezeket az érzéseit mind ő maga mutatta meg nekem. Önszántából. Képest volt olyan gondolataiba is utat nyitni nekem, melyek lehetővé teszik, hogy jobban megérthessem Őt. „Azt mondta, hogy nem lesz könnyű munka. Tudta, hogy milyen vagyok…nem vagyok jó…Nem tudok megbízni senkiben…de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarok…”