Tizenegyedik fejezet - Egymás oldalán

Tizenegyedik fejezet

Egymás oldalán

Dél körül érkeztünk meg a S.H.I.E.L.D. egyik Amerika elszigetelt helyén lévő kiképző-bázisára, ahol én nem most jártam először. Lokival tanulószobánk ablakából figyeltük, ahogyan lassan megközelítjük a bázist, fölülről tökéletesen láttuk a kiképző terepnek szolgáló félig lerombolt város-maradványt, ahol én is nem egyszer harcoltam…valaki másnak az oldalán. Éreztem, hogy lassan elfátyolosodik a szemem. Ezernyi régi emlék kavargott a fejemben, fájdalmasak és keserédesek. Az utolsó pillanatban vettem észre Loki tenyerét, amelyet hátulról közelítve már majdnem az arcomhoz érintett.

- Nem!!! – szorítottam meg erősen a csuklóját, éreztem, szemem könnyezett és villámokat szórt, mikor az ő meglepett, kék szemeibe néztem. Nagyon jól tudta, hogy most milyen sérülékeny vagyok, hogy mennyi gondolat kavarog bennem és nagyon jól tudta, hogy talán most van a legnagyobb esélye arra, hogy fájdalom és erőszak nélkül vegye el azt, amit akar, amit már annyira tudni szeretne. Ajkait összeszorította, tudtam, hogy nagyon erőlködik azon, hogy fel tudja dolgozni azt a számára elfogadhatatlan helyzetet, hogy ismét nem kapta meg azt, amit tudni szeretett volna. – Mindjárt leszállunk. Még át kell öltöznöm. – mondtam ridegen, majd kiléptem az ajtón.

A kabinomban álltam és az ágyra kiterített akció-ruhámat nézegettem. Fekete volt, lángnyelvekkel a vállán és két oldalt, a derék részénél. Itt-ott meg volt sérülve, apró szakadások és lyukak mutatták, hogy ez a ruha bizony nem is egyszer látott már akciót. „Szerette a tüzet…” – simogattam végig a fekete bőr anyagon a sárgás-pirosas mintát.

Már mindenki régen elhagyta a hajót, mikor én végre könnyek és hangos sóhajok közepette újra magamra vettem a ruhadarabot, amely annyi csatát, harcot és fájdalmat látott. Mintha magamra húztam volna az emlékeimet is vele együtt, mint egy zsákot…egy zsákot, ami tele van nehéz kövekkel…úgy éreztem, hogy vonszolom magamat, miközben végig haladtam a hajó folyosóján.

- Ó, hát itt van, Loree! Már éppen keresni akartuk! – hallottam Fury igazgató zengő hangját, mikor beléptem a kiképző központ Tanácskozó termébe.

- Elnézést a késésért, csak némi gondom akadt a ruhával…régen volt már rajtam…

- Én kérek elnézést – lépett oda hozzám Coulson ügynök. – Már elkezdtünk csináltatni Önnek egy új ruháját, de sajnos még nincsen kész. Nagyon hirtelen jött ez a gyakorlat, de a következőre már garantáltan…

- Új ruha? – vágtam közbe. – Nem kell új…ez tökéletes lesz… - mutattam a lángnyelvek díszítette fekete bőr ruhára. Nem volt nehéz észre vennem, hogy ennek hatására többen összenéznek. Loki érdeklődve hallgatta a párbeszédet, szemeit összehunyorította, ajkai szétnyíltak.

- Mi csak úgy gondoltuk, hogy…hogy az Őrangyal mindig úgy öltözik…szóval… - nagyon jól értettem, hogy mire gondolt. A tűz és a lángok az Ő kedvencei voltak. Én pedig olyan ruhát szerettem volna viselni, amilyenhez hasonlót Ő is hord, magamon viselni azokat szimbólumokat és jeleket, amelyek a számára fontosak voltak, ezzel is jelezve, hogy mi ketten egyek vagyunk, egy célért és egymásért küzdünk.

- Jól van, értem… - zártam le gyorsan. – De ez most mellékes. – léptem oda az ovális asztalhoz, amely körül már ott ültek a Bosszúállók. – Nos, miről maradtam le? – kérdeztem, miközben az emlékek hatására még mindig fojtogatott a sírás.

- Éppen a csapatokat állítottuk össze. – mondta Natasha. – Kisorsoltuk a neveket, úgyhogy senkinek egy szava sem lehet.

- Nekem nincs is! – vetette oda Tony, miközben éppen valamilyen aszalt gyümölcsöt csemegézett.

- És, hogy néz ki a felállás? – kérdeztem egy nagyot sóhajtva.

- Stark, Thor és én leszünk az egyik csapatban, Amerika kapitány, Sólyomszem, Loki és te pedig a másikban. – vázolta a helyzetet Natasha. Idegesen simítottam végig az arcomat. Tudtam, hogy Loki végig engem figyel. Thor és Loki külön csapatban, ellenfelekként, számomra nem ígért semmi jót.

- Értem. – bólintottam. – És mikor kezdjük? – néztem Furyra.

- Már csak magára vártunk. A többieknek már el is mondtam a játékszabályokat, de most elmondom Önnek is, bár azt hiszem, már tisztában van ezekkel. – kisétáltunk a bázis épületéből, egyenesen a kiképző terepre, ami egy réges-régen ott állt városka maradványaiból állt, amelyeket körülbelül egy 250 négyzetméteres területen terültek el. – Nos, a szabályok a következők: mind a két csapatnak van egy zászlója. Stark, Thor és Romanoff ügynök a piros csapat, maguk pedig a zöld csapat. – mutatott felénk. A feladat az, hogy megszerezzék a másik csapat zászlaját, amely mindkét csapat esetében egy megjelölt házban van elhelyezve, amelynek a helyzetét mind a két csapat ismeri. A cél az, hogy megszerezzék a másik csapat zászlóját és közben ne veszítsék el a sajátjukat. – vázolta röviden Fury.

- Csak a két csapat lesz, vagy… - kérdeztem meg, korábbi tapasztalataimból kiindulva.

- Nem, a terepen több helyen is elrejtettünk fegyvereket, melyek hőre, mozgásra támadnak, lőnek. De persze mindegyik fegyver csupán kábító hatású és Stark is csak olyan fegyvert használhat, ami nem életveszély. – ecsetelte Fury, amire Tony vágott egy pofát. – Hölgyeim és Uraim, ugye mondanom sem kell, ennek a mai gyakorlatnak az a lényege, hogy a csapat edzésben maradjon és az a különleges apropója, hogy a tanács kérésére megláthassuk, Loree és Loki hogy tudnak egymás oldalán harcolni. – fejezte be mondandóját, én pedig hirtelen nagyon kevésnek éreztem a levegőt. – Mindenki megértette? – nézett körbe Fury. – Nem az a cél, hogy megöljük egymást… - tette hozzá nagyon lassan, hangsúlyt adva szavainak. Mindenki halk mormogással, vagy bólintással jelezte, hogy megértette. – Ennek örülök. Akkor a zöld csapat itt marad, a piros csapatot viszont egy helikopter elviszi a pálya túlsó feléig, ők onnan indulnak majd. – a piros csapat tagjai el is indultak a szállító jármű felé, mi négyen pedig ott maradtunk. Thor még búcsúzóul jelentőségteljesen Lokira nézett, amitől én még inkább úgy éreztem, hogy vihar van készülőben.

- Jól van, akkor ki kellene találnunk valami stratégiát. – lépett oda hozzánk Amerika Kapitány.

- Én bevállalom Thort. – jelentette ki Loki, bár nem éppen ez volt a kérdés.

- Már elnézést Loki, de ez nem arról szól, hogy kiválasztunk magunknak egy ellenfelet és akkor azzal küzdünk meg. Feladatunk van és azt kell valahogy véghez vinnünk, miközben egymásra is figyelünk. – mondta Steve, de azonnal látta, hogy falba ütközik.

- Ne féljen, megmentem majd, ha veszélyben lenne. – mosolygott rá Loki fensőbbségesen. Steve és Barton ügynök összenéztek.

- Loree, magára bízom az Istenséget. – húzott kicsit közelebb magához, mintha azt hinné, így Loki nem hallja majd meg, amit mond. – Attól tartok, Lokit nem nagyon fogja semmi sem érdekelni, csak addig rohan, amíg meg nem találja a bátyját. Úgyhogy én és Barton ügynök a zászlót védjük, amennyiben szükséges és próbáljuk fedezni magukat. – mondta, mire én rábólintottam.

Mélyeket lélegeztem és próbáltam lecsendesíteni háborgó érzéseimet és elmémet. Nyitottnak kellett lennem, rá kellett hangolódnom Lokira, hogy legalább én minél erősebb kapcsolatot tudjak fenntartani kettőnk között.

- Fél? – lépett oda hozzám Loki.

- Nem – válaszoltam, bár tudtam, hogy remeg a hangom. – Egy pillanatra próbálja kiüríteni az elméjét és csak a mi kettőnk kapcsolatára koncentráljon, jó? – mondtam neki, majd mikor bólintott, mindkét kezemet az arcára tettem. Ahogyan megpróbáltam rákapcsolódni, éreztem, hogy mennyire zaklatott a lelke. Bár kívülről hűvösnek mutatkozik, belül vihar dúlt benne. – Zaklatott. – mondtam halkan, majd elengedtem az arcát. – Történt valami…Thorral? – kérdeztem.

- Nem. Semmi. – rázta meg a fejét.

- Tehát nem akarja elmondani… - hagytam rá.

- Maga miért sírt, amikor meglátta kiképző központot? – nézett rám ajkait összeszorítva. Én nagyot nyeltem és az ajkamat harapdáltam. – Tehát nem akarja elmondani… - lépett távolabb tőlem. Utáltam ezt.

- Fury hívott, két perc és kezdhetünk! – szólt oda Coulson ügynök. Én csak bólintottam, jelezve, hogy vettem az adást. Loki pedig csak állt és a messzeségbe révedt. – Nincs semmi rituálé? – lépett oda kettőnk közé mosolyogva Phil, szavai hallatán Loki továbbra is sértetten, ám érdeklődéssel a szemében nézett ránk.

- Nem, nincs semmi rituálé. – nyomtam el egy keserű mosolyt. Ismét megszólalt Coulson rádiója, ő pedig ujjával mutatta, hogy már csak egy perc…csiga lassúsággal teltek a másodpercek…én néha Loki felé pillantottam, de ő csak bámulta a messzeséget. Teste lassan arany színben kezdett el ragyogni, majd miután a csillogás alább hagyott, ott állt Loki teljes harci vértezetben, a sisakkal, amelyről már annyit hallottam. Fenséges volt. Kezében egy lándzsa volt, hasonló, mint amivel egy éve a Földre érkezett, de ez Asgardi fegyver volt. Felkészült a harcra. De nagyon messze járt tőlem. A mai napon olyan szorosnak kellett volna lennie a kapcsolatunknak, mint eddig még soha. Mi pedig fényévekre voltunk egymástól.

Számoltam a másodperceket, tudtam, hogy már nincs sok időnk, aztán elkezdődik…odaléptem hozzá és megérintettem az arcát. Meglepődött, kék szemei rám rebbentek.

- Kommunikáljon…nézzen hátra is…és maradjon velem!

Tizedik fejezet - Pánik

Tizedik fejezet

Pánik

Néma csöndben mentünk végig a folyosón, egészen a tantermünkig. Érezhető volt a feszültség, szinte hallottam, ahogyan Loki a fogát csikorgatja. Hozzá volt szokva, hogy mindent azonnal megkap, amit csak szeretne, az, hogy nem voltam hajlandó azonnal elárulni, mit is közölt velem Fury igazgató, nem igazán tetszett neki.

- Ki vele! Mit mondott? – vetette oda keményen, amikor éppen csak becsukódott mögöttünk az ajtó. Más körülmények között rászóltam volna a nem kívánatos stílusa miatt, de most ez sem tudott érdekelni.

- A Tanács türelmetlenkedik. Látni akarják, hogy mire jutottunk. – lezuhantam az egyik székre – Ki akarnak minket próbálni. Hogy hogyan működünk együtt. Látni akarnak egy közös tréninget a Bosszúállókkal. Ez igazából egy…egy imitált harc csoportokra bontva és…

- Ennyi az egész? – nevetett fel ironikusan. – Ettől volt annyira megrémülve? – körbe sétálgatott a szobában, mint aki ismét börtönbe van zárva. – Isten vagyok, nem egy háborút harcoltam már végig. Nem gondolja, hogy megijedek egy kis játéktól? Én készen állok! És maga is harcos! Én örülök, hogy végre megmutathatjuk, hogy…

- Hogy mit??? – csattantam fel. – Lehet, hogy úgy érzi, készen áll és úgy érzi, hogy én is készen állok. De ez közel sem jelenti azt, hogy mi ketten bármi ilyesmire készen állnánk. Ha tudni akarja, véleményem szerinte nem létezik olyan, hogy „mi”. Csak Maga van és Én vagyok. Villanásokat látunk egymás életéből, gondolataiból és érzéseiből, de ez semmi! Érti? SEMMI!!! Fogalma sincs róla, hogy milyen kapcsolatnak kellene lennie kettőnk között ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálhassunk terepen együtt dolgozni. Úgy gondolja, hogy ez már elég, mert a Maga életében az, ami kettőnk között van már szoros köteléknek számít. De ez kevés. Ez semmit nem ér majd, ha harcolnunk kell, ha távol lesz majd tőlem. Nem fog elérni és én sem fogom elérni. Nem fogom tudni megvédeni!!! Van róla fogalma, hogy ez milyen érzés nekem??? Tudom, hogy magát nem érdekli, de nekem ez az életem része! Egy pillanat alatt ki fog törlődni az agyából minden, amit az elmúlt két hétben tanult és megtapasztalt. Nem fog törődni velem, nem fog törődni VELÜNK, csak megy a saját feje után önző és vakmerő módon, ahogyan mindig is teszi.

- Értem…szóval engem hibáztat azért, mert nem alakul ki közöttünk olyan kapcsolat, amilyennek kellene. Pedig mindig azt mondja, hogy milyen gyorsan haladunk, és…

- Nem, nem érti!!! Én itt most nem a gyakorlati dolgokról beszélek, nem a telepátiáról! Az csak részletkérdés! De itt bent – a mellkasomra mutattam – nincs meg közöttünk a kapcsolat! Továbbra is csak két idegen vagyunk egymásnak, akik eljátsszák, hogy teret engednek a másiknak az éltükben! De ez csak hazugság, semmi több!

- És persze ennek is ÉN vagyok az oka, ugye? Miattam van az egész??? Erre célozgat ugye? – Loki szeme villámokat szórt. – De ugye tudja, hogy kettőnk közül nem csak én vagyok az, aki nem teregeti ki élete minden fájdalmas, nem kívánt pillanatát a másik előtt! Maga is ugyanannyira hibás ebben, mint én! – mutatott rám. Rajtam úrrá lett a kétségbeesés, éreztem, hogy fojtogatnak a könnyek.

- Elhiheti nekem, hogy én próbálkozom! Nem először csinálom ezt és nagyon jól tudom, hogy mit kell megtennem és azt is, hogy mit várhatok viszonzás képpen. De egyszerűen…egyszerűen képtelen vagyok megtenni! – a hangom hisztérikussá vált, könnyek folytak végig az arcomon. – Bármennyire is szeretném megmutatni, vagy megosztani magával, nem sikerül! Annyira szeretnék megbízni Magában, azt érezni, hogy Önre bízhatom az emlékeimet, a fájdalmamat, az életemet…de…de csak az jár a fejemben, hogy visszaélne vele! Hogy felhasználná ellenem akkor és ott, amikor a legnagyobb fájdalmat okozhatja vele. Én pedig már így is szenvedek tőlük eleget. Néha úgy hiszem, hogy összeroskadok a súlyuk alatt. – képtelen voltam abbahagyni a sírást…néhány másodpercnyi szünet következett, Loki pedig átható tekintettel és összeszorított ajkakkal nézett rám. – Képtelen vagyok közelebb kerülni Magához. Sem Önből nem tudok többet megkapni, sem pedig magamból nem vagyok képes többet adni…igen, igaza van, én is ugyanolyan hibás vagyok… - vallottam be, majd letörölgettem a könnyeket az arcomról. – Holnap időben legyen itt, mert délután már valószínűleg megérkezünk a kiképző-bázisra. Addig valamennyire fel kellene készülnünk. – mondtam remegő hangon, majd kiléptem az ajtón.

Egész éjszaka forgolódtam. Szégyelltem magamat a kiborulásomért, de őszintén lesokkolt a hír, hogy alig egy nap múlva Lokival élesben is be kell mutatnunk, hogyan is dolgozunk közösen. Annyi régi, fájó emléket ébresztett bennem a gondolat, hogy újra ott leszek a S.H.I.E.L.D. kiképző központjában, azon a terepen, ahol…ahol VELE gyakorlatoztam először, túl sok volt ahhoz, hogy gyomorgörcs nélkül tudjak rá gondolni.

Tudtam, hogy milyen kapcsolat volt köztem és közte, amikor először álltunk ki harcolni és azt is jól tudtam, hogy most hol állunk Lokival. Nem álltunk készen. Meg kell őt védenem, de tudtam, hogy képtelen leszek rá. Egy Őrangyalnak pedig nem létezik ennél szörnyűbb gondolat…

Mégis úgy éreztem, hogy most én hibáztam. Saját mániákus, görcsös félelmemet töltöttem ki Lokin, igazságtalan voltam vele. Nem ő akart gyakorlatozni és nem ő siettette körme szakadtáig a dolgokat. Az pedig, hogy egy vállrándítással elintézi az egészet, tőle egyszerűen csak egy természetes reakció volt. Nem lett volna szabad így harapnom rá.

Fel-alá járkáltam a szobámban és nem tudtam, hogy mit tegyek. Igazából nem tudtam hova sorolni azt, ami ma történt. Ez is egy az összeveszéseink közül, ami után majd egyikünk ismét nem fog megjelenni a másnap reggeli szeánszon? Vagy csupán egy intenzív vélemény csere volt, amely után mindenki elgondolkodik majd és holnap úgy folytatjuk, mintha semmi sem történt volna?

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, tudtam, hogy addig nem lelek békére, ameddig nem beszélek Lokival. Lassan már éjfél is elmúlt, de nem érdekelt. Felöltöztem és kiléptem kabinom ajtaján. Senki nem volt a folyosón, éjszakára mindig csak minimális legénység teljesített szolgálatot a hajón. Próbáltam hangtalan léptekkel közeledni az Asgardi Istenek Midgardi lakóhelye felé, ám közben úgy éreztem, szívem heves dobogása áthallatszik a falakon. Aztán egy pillanat múlva valami megállásra késztetett. Erős bizsergés járta át a testemet, melytől a szívem még gyorsabb iramra váltott. Lelassítottam a lépteimet, mígnem majd teljesen egy helyben álltam. Ekkor a folyosó kanyarulata mögül elő lépett Ő. Annyira hihetetlen volt és mégis annyira természetes.

Ő még jobban meglepődött, mint én, másodperceken keresztül álltunk így egymással szemben, mintha nem tudnánk eldönteni, melyikünk szólaljon meg előbb és ha meg is szólalunk, vajon törjük-e meg a csendet, vagy hangos szavak nélkül mondjuk el azt, ami a szívünket nyomja.

- Én azért jöttem…csak azt akartam…azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy ma kiabáltam magával és…és igazságtalan dolgokat mondtam…csak…csak nagyon hirtelen jött ez az egész, én pedig…én pedig pánikba estem. – pillantásom ide-oda rebbent Loki arca, a padló és a fal között. Rettenetesen zavarban voltam. – Nagyon…nagyon sok rossz emléket kelt bennem ez a helyzet és nagyon sok kétséget. Leginkább magammal szemben. És ezt sajnos Magára vetítettem most ki, ami rémesen igazságtalan volt. Ahogyan azt a végén mondtam…ugyanúgy az én hibám is minden, mint a Magáé. És…és szeretném, ha holnap megpróbálnánk együtt…ha kihoznánk egymásból a maximumot…ne magunkért, hanem egymásért. És azért hogy megmutathassuk a Tanácsnak és a Bosszúállóknak, hogy milyen jó csapat vagyunk. Próbáljuk meg egy nap erejéig félre tenni a kétségeinket. Aztán majd…majd dolgozunk tovább. – fejeztem be, idegesen álltam egyik lábamról a másikra. – Azt hiszem, ha ez így megy tovább, lassan de biztosan a bocsánatkérés mesterei leszünk… - nevettem keserűen, majd a falnak támaszkodtam. Ő lassú, hangtalan lépteivel közelebb lépett, kezét az arcomra tette.

„Holnap reggel folytatjuk. Most aludjon.” – hallottam mély, andalító hangját a fejemben. Nem szóltam semmit, csak bólintottam és vissza indultam a kabinomba. Az úton ötlött fel bennem, hogy Loki vajon mit keresett a folyosón ilyen késő este…”talán ő is éppen hozzám indult?” – gondoltam magamban. Jó lett volna tudni, hogy mit mondott volna.

Úgy vetkőztem le, mint egy lassított felvétel. Éreztem, hogy mentálisan teljesen le vagyok fáradva. Az örökös harc magammal és Lokival, hogy mindig résen kell lennem, meg kell osztanom az elmémet, de közben el is kell rejtenem egy részét, teljesen kimerített. Mikor végre letettem a párnára a fejemet, tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, hogy magával ragadjon az álom.

„Jó éjszakát…” - hallottam ekkor egy alig hallható hangot a fejemben. Összetéveszthetetlen hang volt ez, mély, egyszerre érdes, de mégis bársonyos. Hihetetlen volt, de tudtam, mégis igaz. „Megcsinálta!” – gondoltam, majd mély álomba zuhantam.

Másnap reggelt Loki ért előbb a tanulószobánkba, már ott találtam Őt, amint az üvegfalon keresztül a felkelő napot tanulmányozza.

- Már azt hittem, nem fog jönni. – mondta, majd felém fordult. – Ó, szörnyen néz ki… - ráncolta össze a szemöldökét.

- Köszönöm, igazán kedves, minden nő ezt szeretné hallani korán reggel… - morogtam, miközben próbáltam valahogy kimasszírozni szemem alól a táskákat.

- Talán rosszul aludt? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha pontosan tudná, hogy rosszul aludtam, csak éppen szeretné kiélvezni a helyzetet, hogy az én szájamból hallhassa.

- Na jól van, szerintem inkább térjünk a tárgyra. Alig néhány óránk van, mielőtt megérkezünk. Fury pedig nem fog várni. – próbáltam a beszélgetést a kívánt mederbe terelni. – Meg kell beszélnünk, hogy akció közben hogyan is tudunk együtt dolgozni és mik azok a szabályok, amelyeket be kell tartanunk annak érdekében, hogy megmaradjon kettőnk között a kapcsolat és Maga a pajzs védelmét élvezze. – léptem oda a székemhez, majd leültem és szépen megvártam, amíg ő is helyet foglalt velem szemben.

- Hallgatom. – mondta, miközben szája sarkában apró mosoly bujkált. Rettenetesen tudott zavarni, hogy nem tudtam, mi jár éppen a fejében. Bármelyik pillanatban bele nézhettem volna, de nem vitt rá a lélek. Egy részről, mert megígértem neki, hogy soha nem nézek bele erőszakkal a fejébe, más részről pedig titkon féltem is attól, hogy mit látnék ott…talán jobb nem tudni róla…

- Amiket most fogok mondani, azok nagyon fontos dolgok. Tudom jól, hogy nagyon nehéz lesz betartani ezeket a szabályokat, de ha egyet is felrúgunk közülük akkor megtalálják a gyenge pontunkat és sebezhetővé válunk. – próbáltam felvezetni, miközben ő feszülten figyelt. – Három fontos alappillére van közös akcióknak, amelyeket be kell tartani, különben mindkettőnk élete veszélybe kerülhet. – kezdtem. Az első, hogy az egész gyakorlat alatt kapcsolatban kell maradnunk. Tudom, hogy még nagyon kevés ideje ideje gyakoroljuk együtt a telepátiát és a gondolat átvitelt és ez nagy koncentrációt igényel Magától, ami harc közben valószínűleg nem megoldható. Én valószínűleg utat találnék Önhöz telepatikusan, de ha nem koncentrál eléggé, akkor nem fogja meghallani. – figyeltem az arcának minden rezdülését, hátha elárulja, mire gondol éppen, de arca továbbra is kemény maradt, mint a márvány. Csak szemei és összeráncolt szemöldöke tanúskodtak róla, hogy odafigyel arra, amit mondok. – Éppen ezért valahogyan meg kell oldanunk a kommunikációt. Ha nem megy gondolati úton, akkor használjuk a jól bevált módszer… - tartottam egy kis hatásszünetet. – majd kiabálunk egymásnak. – rándítottam meg a vállamat. A második fontos dolog az, hogy figyelnünk kell a másikra. Ez nem is annyira az én oldalamról fontos, hiszen én szinte folyamatosan Magára fogok koncentrálni, mert tudnom kell, mikor van szükség a pajzs erősítésére, vagy mikor gyűjthetek egy kis energiát. Ez a dolog inkább Magára vonatkozik. Mivel az én adottságom deffenzív, így én nem tudok támadást kivitelezni. És bár a pajzs engem is véd, de sokkal kisebb hatásfokkal, mint Magát, hiszen az erejét Önre koncentrálom. Így, ha bajba kerülök, ha engem találnak meg…ha egy valós szituációban rájönnek, hogy mi és ki is vagyok én és engem vesznek tűz alá, akkor Magának is oda kell figyelnie arra, hogy velem mi van, mert különben egyszer csak azt veszi észre, hogy megszűnt a pajzs Maga körül…

- Isten vagyok…az azért még nem a világ vége… - én csak pislogtam rá és azt kérdeztem magamtól, hogy vajon tényleg nem ért, vagy nem akar megérteni dolgokat?

- Igen, minden bizonnyal így van…és bár tudom, hogy ez nem igazán érdekli, de remélem, tisztában van vele, ha megszűnik a pajzs, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy én már holtan fekszem valahol a csatamezőn… - erre a megjegyzésemre nem szólt semmit, csak összecsücsörítette a száját, majd kezeivel a ruháját kezdte el babrálni. – Na jó – sóhajtottam csalódottan – akkor kettővel megvolnánk…a harmadik pedig…a harmadik talán a legfontosabb. Soha…érti? SOHA ne menjen tőlem olyan távolságra, ahol már nem érheti el a pajzsom! Valamilyen úton-módon tudnom kell róla, hogy éppen merre készül és hová megy, hogy követni tudjam, különben nem tudom megvédeni…Maradjon velem!

Kilencedik fejezet - Eredmények

Kilencedik fejezet

Eredmények

- Igen, ez bizony így történt! – nevettem, miközben arcomat szégyenkezve takartam el a tenyeremmel. – Erről soha nem meséltem senki másnak és nem mutattam meg soha senkinek, úgyhogy ha valakitől vissza hallom, akkor tudni fogom, hogy Maga kotyogta el!  - mutattam felé fenyegetően az ujjammal.

- Esküszöm, hogy a hét világ egyikében sem tudja meg senki. – mosolygott, majd arca komollyá vált. – Remélem, hogy egyszer majd rászolgálok a bizalmára és olyasmit is megoszt majd velem, amit most még szeretne. – mondta, hangja mély volt és bársonyos. Nem kellett a fejébe látnom ahhoz, hogy tudjam, mire olyan kíváncsi. Mindennél jobban érdekelte őt a múltam, Őrangyalságom története, és Ő…aki előtte volt. De életemnek ezt a fájdalmas titkát és keresztjét még képtelen voltam feltárni előtte.

- Én is abban reménykedem, hogy elnyerem majd a bizalmát. – dobtam vissza a labdát. – Azt hiszem, hogy még csak…még csak most kezdjük el megismerni egymást…most tanuljuk elfogadni egymás…furcsaságait…és az, hogy a mai nap még senki nem hagyta el őrjöngve a termet, az pozitív előre haladásnak számít! – próbáltam vicces oldalról nézni a dolgot. – Úgy gondolom, hogy minden csak rajtunk múlik. Hogy le tudjuk-e győzni a félelmeinket. – néztem mélyen magamba. – Valahogy…nálunk minden fordítva van, mint általában az embereknél. Mi nem az ellenségtől félünk és nem is a harctól. Mi inkább attól félünk, hogy közel engedjünk valakit, hogy feltárjuk neki a szívünket és az érzéseinket. – láttam, hogy homlokát ráncolja, szemei jeges tűzben égve fonódnak az enyémbe, mégis úgy éreztem, egyetért mindazzal, amit elmondtam. – Néha úgy érzem, hogy ez a félelem sokkal gyilkosabb tud lenni, mint a harctól való félelem. Mert ez börtönbe zárja az embert. Távol mindentől és mindenkitől. Ha ki tudnánk lépni ebből a börtönből, vagy…vagy ki tudnánk nyitni egymás zárkáit…az…az csodálatos lenne… - fejeztem be, majd kutatva néztem kék szemeibe.

- A Maga zárkája itt van a Földön, az enyém pedig Asgardban… - mondta keserűen.

- Nem… - ráztam meg a fejemet, majd egyik kezemet az Ő fejére tettem, a másikat pedig a magaméra. – A mi zárkánk ITT van!

Az elkövetkezendő két hét hihetetlen módon eseménytelenül telt. Ez alatt azt értem, hogy egyikünk sem bántotta meg szándékosan, vagy akaratán kívül a másikat, nem vesztünk össze és minden reggel meg tudtuk tartani közös óránkat. Igen gyorsan haladtunk, ami a telepátiát illeti, ez a két hét elég volt ahhoz, hogy Loki – bár igen nagy koncentráció és nem kevés idő árán – de akár úgy is el tudja hozzám juttatni gondolatait, hogy nem ér hozzám és nem veszi fel a szemkontaktust.

A bizalommal már egy kicsit más volt a helyzet. Bár sok újabb emléket mutattunk meg egymásnak a múltunkból, mégis érezhetően kerültük mindketten a gyenge pontokat. Mindkettőnknek volt olyan, ezért óvatosan haladtunk. Ez egy kimondatlan egyezség volt kettőnk között. Olyanok voltunk mi ketten, mint a Kis Herceg és a Róka, akihez minden nap egy kicsivel közelebb kell ülni, hogy a végén szelíddé váljon. Bár nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk a Kis Herceg és ki a Róka.

Lokit egyébként szemmel láthatóan feszélyezte a tudat, hogy bármelyik pillanatban bele láthatok a gondolataiba és terveibe, hiszen egy rövid érintés elég hozzá, sőt én minden akadály nélkül be tudtam jutni a fejébe telepatikusan is, ám ezzel soha nem éltem, mert tudtam, hogy ezt erőszaknak élné meg.

Loki rossz érzése a dologgal kapcsolatban egészen addig tartott, amíg rá nem jött, hogy a szövetség többi tagját – főleg hőn szeretett bátyját és „kedvencét” Tony Starkot is az őrületbe tudja azzal kergetni, hogy látványosan prezentálja, hogy nekünk, kettőnknek bizony saját kis világunk van, közös titkaink, véleményünk a többiekről, amit velük nem osztunk meg. Én már azelőtt tudtam, hogy ezt a részét élvezni fogja és a maga antiszociális módján ki is fogja használni, mielőtt ő rájött erre.

Az első hét végén nagy feladatba vágtuk a fejszénket. Az volt a kitűzött cél, hogy 24 órán keresztül csakis telepatikus úton beszéljünk egymással. Tudtam, hogy ez nagyon fárasztó lesz neki, hiszen nagyon nagy koncentrációt igényel, de azzal is tisztában voltam, hogy szereti a kihívásokat. Én magam is nagyon figyeltem, különleges óvintézkedéseket vezettem be, Loki ugyanis a maga kis alattomos módján – bár mindig az ártatlanság álarca mögé bújva – szeretett meglepni. Olyan hirtelen lépett be az elmémbe, hogy sokszor elcsodálkoztam. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy minden a tapasztalatlansága miatt van, viszont könnyű volt ennek betudni. Ezért az elmémet két külön részre bontottam, a nagyobb részbe Loki bármikor beléphetett, körbe nézhetett, ha úgy tetszett neki. Viszont volt agyamnak egy kis sarka, ami köré erős falakat emeltem. Ott volt minden féltve őrzött, fájó emlékem, amelyekről túl korai lett volna tudomást szereznie.

A következő vacsora időpontja pont bele esett a 24 órás tréningünkbe, amikor pedig harmadszor érintettük meg egymást oda-vissza, szavak nélkül Lokival, arcán pedig a már megszokott ironikus mosoly jelent meg, Tony nem bírta tovább cérnával, azt tette, amit vártam tőle.

- Hé! Senki nem mondta még Maguknak, hogy társaságban nem illik sugdolózni? – jegyezte meg epésen, körbe nézve pedig láttam, hogy a Bosszúállók mind egytől-egyig zordan összenéznek, még Thor sem volt kivétel. Szemem Lokira rebbent és tudtam, nyert ügyem van. Ha valamivel is bosszanthatja a szövetséget és a bátyját, akkor azt nem kell kétszer mondani.

- Sajnálom Tony, de most egy 24 órás tréningen vagyunk…erősítjük a telepatikus kapcsolatot. Csak így érintkezünk egymással. Próbálja feldolgozni! – beszéltem a szokásosnál kicsit keményebben Starkkal, ezzel is Loki bizalmát akartam elnyerni. Ő továbbra is sejtelmesen mosolygott, láttam, hogy most kezdi el igazán élvezni a helyzetet…

 És ezt igyekeztem is felhasználni. Minél többet volt hajlandó használni az új képességét, annál gyorsabban fejlődött, még ha nem is tudatosan, de annál inkább megbízott bennem, kapcsolatunk egyre inkább elmélyült. Loki egyre biztosabbnak érezte magát.

„Desszertet?” – hallottam a fejemben Loki hangját és éreztem az arcomon a kezét. Egészen eddig fel sem tűnt, hogy egyáltalán felállt a helyéről. Az ilyen „támadásaihoz” egyszerűen nem tudtam hozzászokni.

„Attól tartok ismét gyümölcsökre kell korlátoznom magamat. Az édesség még mindig tiltott.” – érintettem meg az arcát egy nagy sóhajt követően. Néha azon vettem észre magamat, hogy egy másodperccel tovább felejtem rajta a kezemet Loki arcán, mint ahogyan azt a kapcsolat megkövetelné. Arcán ismét megjelent a jól ismert ám még mindig kiismerhetetlen mosoly, kék szeme veszélyesen csillogott.

- Loree, kérem, beszélhetnénk? – törte meg néma párbeszédünket Fury igazgató. Hirtelen minden beszélgetést abba maradt, az ebédlőben mindenki meglepettén nézett a másikra. Loki is összeráncolt szemöldökkel nézett hol Furyra, hol rám.

- Igen, persze… - bólintottam, majd Fury utána mentem. Nem szólt semmit, egészen addig, amíg az irodájának ajtaja be nem záródott mögöttünk.

- Valami probléma van? – kérdeztem, miután Fury nem akart megszólalni.

- Nem mondanám, hogy probléma. De tisztában vagyok vele, hogy nem fog örülni. – ült le az íróasztalára.

- Akkor ki vele! – sóhajtottam nagyot, mert éreztem, hogy ezért az eredményes két hétért most jön a fekete leves.

- A Tanács eredményeket akar. Egyre türelmetlenebbek. Ma reggel beszéltem velük és nem hajlandóak tovább várni. Szeretnék tudni, hogy meddig jutottak Lokival. Látni szeretnék az eredményt. – éreztem, ahogyan egy hideg kéz szorítja össze a gyomromat.

- Értem…és milyen formában várják azt a bizonyos eredményt? Mit szeretnének látni? – kérdeztem, bár a lelkem mélyén sejtettem az eredményt.

- Egy edzés…a szövetség tagjaival. A S.H.I.E.L.D. kiképző bázisán. Mint régen. – szavai régi emlékeket idéztek fel. Éreztem, ahogyan a vacsora felfordul a gyomromban.

- Azt hittem érthető voltam. Addig nem állok ki harcolni még csak gyakorlásból sem, amíg nem elég erős kettőnk között a kapcsolat. – éreztem, hogy remeg a hangom az idegességtől.

- Sajnálom Loree. Nem én kényszerítem, hanem a Tanács. Nézze… - felállt az asztalról és közelebb lépett hozzám – két lehetőségünk van. Vagy engedünk a Tanács óhajának, vagy ők megvonják a támogatásukat és Lokinak vissza kell mennie Asgardba. – az iroda falának dőltem, mert éreztem, hogy cserben hagynak a lábaim. – Én pedig tudom, hogy Maga nem ezt akarja. Tudom, látom, hogy milyen sokra jutott Lokival. Hogy mennyire erős a kapcsolatuk… - elém állt, hogy mindenképpen rá kelljen néznem. – Egyszer már láttam azt a fényt csillanni a szemében, amit most látok. És tudom, hogy mit jelent. Adja meg a Tanácsnak, amire vágynak…se többet, se kevesebbet…

Görcsben volt a gyomrom, amikor Furyval visszatértünk az ebédlőbe. Egészen biztos voltam benne, hogy a mai napon nem fog nehézséget okozni lemondanom a desszertről.

„Mit akart?” – kérdezte szinte azonnal Loki, mikor visszaültem a helyemre. Hideg kezének érintése hirtelen ért, megrázkódtam tőle. Kezemmel lehúztam arcomról az Övét, de nem engedtem el. Jól esett a kezét az enyémben érezni…kavargott, háborgott körülöttem a kék energia, körül font mindkettőnket. Éreztem, hogy remegek…

Láttam magamat Loki szemében, láttam a félelmemet. Homlokát összeráncolta, szemeivel az arcomat tanulmányozta. Szánalmasan festhettem, mert kezét nem húzta el az enyémből, amely görcsösen bele kapaszkodott, hanem a másik kezét érintette az arcomhoz. „Mi történt???”

- Majd elmondom… - suttogtam. – Vacsora után a termünkben…