Harmadik fejezet - Látni a láthatatlant

Harmadik fejezet

Látni a láthatatlant

Mire visszaértem a szobámba, teljesen nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy teljesen felesleges ellenállnom, az erőm döntött és nem enged. Úgy indultam el a Tanácsterembe, hogy mindenképpen megosztom aggályaimat a Bosszúállókkal és Lokival is, ám amikor már ott voltam, ő pedig a közelemben volt, racionális lényem fölött átvette az irányítást az energia, mely mindkettőnk életét meghatározta. Megváltoztatta a gondolkodásomat, a hozzáállásomat, immáron tisztában voltam vele, hogy kettőnk között a kapcsolat erős, nem szakíthatom el.

Ahogyan nőtt közöttünk a távolság, úgy nőttek meg ismét bennem a félelmek és a kétségek, de ezúttal nem hagytam őket magamon elhatalmasodni. Tudtam, hogy az energia, mely átjár minket, átsegít majd mindenen és utat mutat nekünk.

Tudtam, hogy egy hosszú, rögös út elején járok, melyen már egyszer végig mentem és melynek végén semmi más nem várt rám, csak fájdalom. Tudtam jól, hogy életem végéig mardosni fog az Önvád amiatt, ami történt, de aztán felötlött bennem az a gondolat, amelyet Thornak mondtam az imént: „Mindenki megérdemel egy második esélyt.” Lehet, hogy nekem talán még nagyobb szükségem van erre a második esélyre, mint Lokinak. Vagy talán mi jelentjük egymásnak a második esélyt. – gondoltam magamban.

Hajnali egyig tévéztem, járkáltam fel-alá, majd megpróbálkoztam az alvással, aztán kezdtem az egészet elölről, végül föladtam. Kezembe vettem kedvenc könyvemet és átsétáltam a közeli társalgó helyiségbe, ahol a legénység tagjai szoktak megpihenni napközben egy kávé- vagy tea erejéig, hajnali egykor viszont érdekes módon senki sem tartózkodott itt. Kényelmesen befészkeltem magamat az egyik ablak melletti öblös fotelbe és olvasni kezdtem. A könyv már igencsak viharvert volt, lapjai megfakultak, de én pont ezért szerettem annyira. Még a nagymamámtól kaptam gyermekkoromban, ő is egy antikváriumban találta. Már gyerekként is érdekelt a Skandináv mitológia, a viking harcosok világa, így a nagymamám minden követ megmozgatott, hogy egy igen érdekes könyvet találjon nekem a témáról. A könyv gazdagon volt illusztrálva képekkel, benne az Istenekkel és Istennőkkel. Mosolyogva lapozgattam a megsárgult lapok között, miközben arra gondoltam, hogy ha akkoriban sejtem azt, amit most már biztosan tudok, akkor minden bizonnyal körbe táncoltam volna a Holdat örömömben. Na persze azóta sok minden megváltozott.  – sóhajtottam nagyot, majd újabb lapot fordítottam. Egy gonosz arcú, haraggal és keserűséggel teli, ármánykodó Isten szerepelt a képen sisakban, melyen óriási szarvakat viselt. Ruházatának zöld-arany színe is mintha csak az irigységet szimbolizálta volna. Hát tényleg ilyen lenne?- hallatszott agyamban a kérdés. Válasz nem érkezett, viszont a testem valami egészen másra reagált. Elfogott a jól ismert bizsergés, az energia megmozdult bennem. Úgy éreztem, menekülnöm kell. Éppen csak fel tudtam állni, mikor belépett az ajtón. A könyv hangos puffanással ért földet.

- Ne haragudjon, nem akartam megzavarni. Nem tudtam, hogy itt van. – mondta lassan, kimérten, mikor látta rémült arcomat. Biztosra vettem, hogy tényleg nem tudta, hogy odabent vagyok. Ő is ugyanolyan meglepett volt, mint én.

- Nem…nem zavart meg, csak…csak kijöttem olvasni, aztán…aztán megéreztem és…és ez most még egy kicsit szokatlan, szóval csak ezért… - hebegtem össze-vissza. Ő közelebb lépett, majd egy elegáns mozdulattal felvette a könyvet a földről. Felemelte, majd keserűen elmosolyodott.

- Hát tényleg ilyen lennék? – kérdezte és felém nyújtotta a könyvet, mely pontosan azon az oldalon volt nyitva, ahol tartottam. Kérdése, mintha az én gondolatom visszhangja lett volna. Megborzongtam.

- Ez csak egy könyv. – csuktam össze. – Gyerekeknek való.

- Mégis ezt olvassa itt magányosan, ezen a késői órán. – lépett a közvetlen közelembe. Fehér, időtlen arca fölém borult, hollófekete haja sötét keretbe vonta azt. Hideg, kék szemei az enyémbe mélyedtek.

- Csak egy emlék, semmi más. – zártam rövidre a beszélgetést és az ajtó felé indultam. – Holnap reggel találkozunk. Akkor majd kiderült, hogy Loki milyen is valójában.

Másnap reggel fáradtan az alig három órányi alvás után, bedagadt szemekkel pakolásztam a hajó egyik világos, óriás ablakok által határolt szobájában. A szoba négy oldalából kettő csak pusztán üveg volt, gyönyörű kilátással a felhőkre és fölötte a felkelő napra. Megnyugtató volt és kellemes érzéssel töltött el. Reméltem, hogy nem csak rám lesz ilyen hatással ez a hely. Hosszú percekig bámultam a panorámát és próbáltam magamra maximális nyugalmat erőltetni. Nagyon jól tudtam, hogy milyen fontos az első foglalkozás. Jól kell sikerülnie.

- Jöjjön csak be, már vártam. – mondtam anélkül, hogy megfordultam volna. A bőrömön végig száguldó bizsergés sokkal előbb jelezte Loki közelségét, mint ahogy meghallottam volna az ajtó mechanikus hangját.

- Már nem vagyok előnyben. – állapította meg kiismerhetetlen mosolyával, mikor felé fordultam.

- És ez zavarja? – kérdeztem. Ő közelebb jött, fejét lehajtotta.

- Természetesen zavar. Isten vagyok. Megszoktam, hogy a halandók fölött állok. Ez most…merőben új felállás.

- Értékelem az őszinteségét. – válaszoltam, majd néhány másodpercre megakadt a beszélgetés fonala. – Akkor neki láthatunk? – kérdeztem.

- Természetesen. – válaszolta. – Mivel kezdjük? – kék szemei kíváncsian fúródtak az enyémbe.

- Először is beszélgessünk. Jöjjön. – invitáltam magam után a szoba közepén elhelyezett két, egymással szembe fordított székhez. Miután mind a ketten elhelyezkedtünk, neki láttam a mondanivalómnak. – Azt…azt előre el kell mondanom, hogy ha arra számít…ha arra számít, hogy ezt…ezt kettőnk között valaha is fegyverként tudja használni bárki ellen is, akkor ki kell, hogy ábrándítsam. Nem fog menni. – próbáltam az arcát fürkészni, de arca semmilyen érzelmet nem árult el. – Mármint úgy értem, hogy…hogy ha esetleg úgy alakulna…szóval…nem tudna a játékszerévé tenni és felhasználni arra, hogy…hogy pajzsként szolgáljak, miközben embereket gyilkol. – szavaimat mélységes csend követte. Már én kezdtem magamat rosszul érezni.

- Ez meg sem fordult a fejemben… – tartott egy kis szünetet – bár most, hogy mondja… - ajkai ismét mosolyra húzódtak, amikor meglátta zavarodott arcomat. – Csak vicceltem.

- Igen, ahhoz nagyon ért. – mondtam nem kevés iróniával a hangomban. – Akkor folytassuk tovább. Szóval…talán…talán erről is volt már szó, de nem olyan mélyre hatóan, mint amennyire kellene. – fészkelődtem a székben. – Ahogyan azt már tegnap is mondtam, létre jött kettőnk között a kapcsolat, de ezt tovább kell fejleszteni. Ez még csak valami…nyers dolog, amin finomítani kell, hogy a maximumot tudjuk kihozni belőle. Ehhez arra van szükség, hogy teljesen ráhangolódjunk a másikra. Meg kell ismernünk egymást életét, gondolatait, vágyait. És meg kell tanulnunk kommunikálni. – homlokát összeráncolta, miközben hallgatott, láttam, hogy nagyon figyel. – Ennek a kapcsolatnak hála kifejleszthető kettőnk között egy mentális kapcsolat, aminek segítségével gondolatokat, érzéseket, üzeneteket továbbíthatunk egymásnak. Ez óriási előny, ha harcra kerül a sor és éppen halló- és látótávolságon kívülre kerülünk egymástól. Mert telepatikusan mindig elérhetjük egymást és így segítséget tudunk kérni, meg tudjuk határozni a célunkat, az ellenség helyzetét, bármit. De ezt…ezt csak nagyon kemény munkával lehet elérni. És csak úgy, ha mind a ketten nyitottak vagyunk rá és főleg egymás felé. Tudom, hogy ez…ez nagyon nehéznek tűnik így első hallásra, mert vannak olyan dolgok, olyan érzések és emlékek, amit az ember nem szívesen oszt meg egy…idegennel. De sajnos ez az egy útja van annak, hogy egymásra tudjunk hangolódni. – nem kellett ránéznem ahhoz, hogy érezzem, ő is egyre kényelmetlenebbül fészkelődik a székben. – De majd lassan haladunk. A kapcsolatunk…a kapcsolatunk így is elég gyorsan erősödik. – mondtam és végig simítottam a bőrömön, mely már úgy bizsergett, mint akkor, a régi időkben.

- Furcsa, hogy én nem érzem…és nem látom. – figyelte kíváncsian, ahogyan idegesen dörzsölöm a bőrömet. Ekkor Isteni szikra gyúlt a fejemben.

- Szeretné…szeretné látni? Meg tudom mutatni…azt hiszem. – mondtam kissé határozatlanul. Ő nem szólt semmit, csupán csak bólintott. Láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi.– Jól van, akkor… - két kezemmel felé nyúltam, ám ő azonnal elhúzódott. – Elnézést, de csak így megy. Meg kell érintenem ahhoz, hogy meg tudjam mutatni. Hogy az én szememmel láthasson. – gondolkodott néhány másodpercig, majd ismét közelebb dőlt. Én óvatosan közelítettem kezemet a fejéhez, majd mindkét tenyeremet ráhelyeztem jobb- és bal oldalt a halántékára. – Jól van, most csukja be a szemét és próbáljon meg lazítani. – suttogtam halkan és mélyeket lélegeztem. Oly régen volt, hogy utoljára próbáltam valakivel megosztani a gondolataimat, hogy már el is felejtettem, milyen nehéz megtalálni az utat egy másik ember elméjéhez és lelkéhez. Ez pedig még nehezebb volt, mint amire emlékeztem. Újra és újra alul maradtam.

- Nem jó, nem megy. – ráztam meg a fejemet és elengedtem az arcát. – Sajnálom.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben homlokát ráncolta.

- Olyan…olyan, mintha egy óriási fal lenne kettőnk között, amit sem átugrani, sem pedig megkerülni nem tudok. – magyaráztam neki. – Úgy érzem, hogy…hogy görcsösen fél attól, hogy kapcsolatba lépjünk. Amíg ez így marad, nem tehetek semmit. Magának is akarnia kell. – vontam meg a vállamat, majd hátra dőltem a székben. Láttam rajta, hogy ő is vívódik. Csábítja őt ez az új lehetőség, az új hatalom és az új érzés, de közben makacsul ellenáll a késztetésnek, hogy bárki is beleláthasson az agyába, megismerhesse érzéseit.

- Próbáljuk meg újra…kérem. – szólt fogát csikorgatva. Tudtam, hogy milyen nehéz lehetett ez számára, azért nem álltam ellen.

- Jól van, akkor…akkor szem becsuk…lazít…igen…lélegezzen…lélegezzünk együtt… - néhány másodperc múlva mellkasunk már egyszerre emelkedett és süllyedt. Arca alig egy centire volt az enyémtől. Az energia egyre gyorsuló ütemű kavargásba kezdett körülöttünk. – Csak egy kis helyet engedj…hagy mutassam meg…ezt látnod kell… - suttogtam, közben észre sem vettem, hogy milyen bizalmas hangnemre váltottam.

Csak egy pillanat műve volt. Leírhatatlan érzés, amikor egy másik ember tudata megnyílik előttünk. Egy apró kis rés volt ez, de éppen elég ahhoz, hogy bejussak és megérinthessem…hogy felnyithassam a szemét.

- Nyisd ki a szemedet! – suttogtam. Ő pedig így tett. Ajkai szétnyíltak, ahogyan érzékei befogadták a soha nem látott és nem tapasztalt élményt. Végig nézett a testén, majd rajtam és a közöttünk vadul áramló és kavargó, kék energia folyamot. Láttam, hogy teljesen elkápráztatja az, amit lát. A szemembe nézett elmosolyodott. De ez más mosoly volt, mint az eddigiek. Őszinte. Észre sem vette, ahogyan a tudata szépen, lassan megnyílt előttem.

Kezeim még mindig a halántékán pihentek, ám hirtelen már nem én voltam az, aki mutatott neki valamit, aki megmutatta neki a világát. Egyik pillanatról a másikra képek és emlékek tucatjai száguldottak végig az agyamon. Láttam a gyerek Lokit és Thort, akik Apjuk szeretetéért küzdenek…csatákat, amelyeket együtt vívtak, elismerést, megbecsülést és szeretetet, melyet csak Thor kapott meg igazán…Loki szíve pedig zokogott…

- Ne!!! – kiáltotta és ellökte magától a kezeimet.

- Én…én sajnálom…igazán sajnálom, nem…nem direkt volt. Engem is meglepett. – szabadkoztam. – Nem akartam így belegázolni az emlékeibe. Legközelebb majd…

- Nem! – ütötte félre úgy a széket, hogy az a szoba túlsó oldalán landolt. – Soha többet! – mondta elfúló hangon, szemében könny csillant, majd kiviharzott az ajtón.