Harmincnegyedik fejezet - Első lélegzet

Harmincnegyedik fejezet

Első lélegzet

Loree

Sötétség…hideg…súlytalanság…

Csak zuhanni, bele valami sötét szakadékba, a semmibe, aminek nem tudod, mi vár a végén…de már nem is érdekel. A test megtört, a lélek elfáradt. Minden más, ami maradt, meghalt és zuhan a sötétség felé. Elvesztek az emlékek, elvesztek az érzések, a tudat, minden…az, hogy valaha léteztem…zuhanás…

…Aztán hirtelen megállít valami…lebegés…húzna magával a sötét mélység, de egy láthatatlan erő megtart. Hirtelen, mintha újra körvonalat kapna a lényem, érzem az érintését az arcomon és kezemen. Energia árad belőle, gyógyító erő, amely lassan szétárad bennem és felfelé húz a sötét veremből. De túl nehéznek érzem magamat. A testem visszavonhatatlanul megtört…halott…én pedig olyan fáradt vagyok. Újra a mélység felé ereszkedem, de valaki harcol értem és nem ereszt el. Érintése szinte ég az arcomon, erős kézzel szorongatja a kezemet, pulzál rajta keresztül az energia. Érzem, hogy bízhatok benne. Hogy nem fog elereszteni.

Újra fölfelé szállok, először lassan, alig észrevehetően, majd egy kicsit gyorsabban. Érzem, ahogyan a testem ismét újra alakot nyer, a rajta keresztül áramló gyógyító energia meggyógyítja azokat a sebeket, amelyek sötét világ felé húztak.

A tudatom viszont üres. Csak egy gyógyuló test vagyok, célok, érzések és emlékek nélkül…egyáltalán, ki vagyok én? Aztán az erő, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, képek millióit küldte felém, érintése, amelyet az arcomon éreztem, emlékeket, érzéseket és gondolatokat…

Emlékeket egy lányról, aki szeretett esőben a búzatáblában rohangálni, aki felnőve különleges képességgel lett megáldva, akinek a testében egy különleges energia kavargott. A lány mindig jóra fordította a képességét, a jó ügyért harcolt…és harcolt még valakiért, aki védelmezett…akit szeretett és akit aztán elveszített. Láttam szemeimmel a lányt, akinek kihunyt szemében az élet lángja…én is fájdalmat éreztem a mellkasomban…aztán múltak a hónapok és a fájdalom kissé elviselhetőbb lett…

…És akkor jött valaki más…valaki különleges…Hosszú fekete haj, hideg, kék szemek, nemes vonások…fém és bőr…és a sok emlékkép, amelyek fénysebességgel száguldoztak végig az agyamon…amikor a lány először látja meg…a félelem és a kétség…az első együtt töltött napok…”Hát tényleg ilyen lennék?” Hallatszott fejemben a férfi kérdése, miközben egy könyvbe rajzolt képet mutatott a lánynak…aztán egy szobában ülnek, a lány éppen az őket körül ölelő energiát mutatja meg neki, amikor valami baj történik…újabb kép…a lány menekül a férfi elől a folyosón, aki aztán utol éri…”Nem tudok megbízni senkiben…de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarok…” hallatszanak gondolatai a lány fejében. Aztán a pánik képei…”Továbbra is csak két idegen vagyunk egymásnak, akik eljátsszák, hogy teret engednek a másiknak az éltükben! De ez csak hazugság, semmi több!” Hallom a lány kétségbeesett hangját. Aztán egy csata képei, ahol a lány megsebesül. Elege lesz a férfiból, aki viszont nem adja fel. Kíváncsi a lány múltjára...aki pedig elmeséli neki…”Ne higgye, hogy élete során csak magát érte fájdalom és veszteség. De dönthetünk arról, hogy mihez kezdünk a fájdalommal és a veszteséggel. Rombolhatunk, de építkezhetünk is belőle, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat.” Ezután a férfi is feltárja a lány előtt a múltját…és ezzel egy új időszámítás kezdődik. A lány szépen, lassan egyre erőteljesebb vonzódást érez a férfi iránt…ami megrémíti…amit soha nem merne neki bevallani…mert ő olyan…olyan…kiismerhetetlen. Aztán fény derül a lány titkára, hogy mennyire szerette azt a fiút a múltban…a férfi pedig választ vár a kérdésre, hogy iránta mit érez?  „Én nagyon…szépnek látlak téged…és szeretnélek…szeretnélek boldognak látni…De nem…nem vagyok beléd szerelmes…” hangzik el a hazugság…”Annyira ismerősek…annyira ismerős ez az egész történet”…a lány fák között sétál, amikor a férfi elkapja, majd ajkaik csókban forrnak össze. Újabb érzékelés…egy illat ölel körül…”a tavasz illata” gondoltuk egyszerre én, és a lány…testem, amely már majdnem életképes, bele bizsereg az emlékképbe…”Loki”…tör fel valahonnan, lelkem és elmém legmélyéből a szó, bár még nem tudom, pontosan mit is jelent. Aztán a férfi, elmegy, elmenekül, de a lány utána megy, mert mindennél jobban szereti. Megpróbálja meggyőzni a szerelméről…arról, hogy össze tartoznak…”Minden amit kettőnkről gondolsz, az csak a te fejedben létezik. Csak a te vágyad és a te álmod. Én pedig néhány percre részese lettem ennek az álomnak, mert így tartotta kedvem.” – hangzik a férfi kíméletlen válasza. Loki, nem érdekel, hogy mit mondtál az előbb…Gyere velem…gyere velem HAZA! – próbálkozik még mindig a lány. „Loki! Igen, Ő Loki!” – eszmélek rá a lány emlékein keresztül. De a férfi nem enged. A lány egyedül marad az érzéseivel, az emlékeivel és a fájdalmával. Mintha az én érzéseim lennének és az én fájdalmam. Szinte érzem a mellkasomban….De aztán újra összehozza őket a sors és a lány múltja. Még ha mindketten sebzettek is, mégis együtt harcolnak…a lány pedig rájön, hogy csak a saját élete árán védheti meg a férfit, akit szeret. Látom, ahogyan felrobban körülötte a világ…és érzem a testemben a fájdalmat…ÉN érzem a testemben a fájdalmat…az ÉN szemeim néznek a haláltól reszketve Loki könnyekkel telt, kék szemébe. „Loree…” hallom hangját a fülemben. Igen…Loree…ÉN VAGYOK LOREE!!! Dörömböl agyamban a felismerés. Legszívesebben kiáltani szeretnék, hogy tudja, élek, hogy itt vagyok, vele akarok lenni. Testem, amely újjászületett, hihetetlen sebességgel emelkedett felfelé, a sötétségből a fénybe, vissza az életbe. „Maradj velem!” – hallottam Loki hangját az emlékeken keresztül, miközben karjaiban tartott az utolsó pillanatokban.

Aztán minden hirtelen olyan világossá vált…ahogyan gyermekkoromban, a viharban a búzamezőben állva az égre tekintettem, fel, szememmel Asgardot keresve, miközben egy magányos, fekete hajú, szomorú, kék szemű fiú érdeklődve tekintett le Midgardra, a Földre…öröktől fogva összefonódott a sorsuk, ez így volt megírva, ennek így kellett lennie. Összetartoztak. Összetartoztunk…A szívem nagyot dobbant…újra és újra.

Egy óriási villámlással értem ki végleg a sötétségből. A tüdőm végre engedelmeskedett, tele tudtam szívni oxigénnel. Új érzés volt és mégis, annyira ismerős…orrommal ismét a tavasz illatát éreztem, majd ajkaimon az imádott puhaságot. „Gyere vissza hozzám” – hallottam a mély hangú suttogást a fülemben, amely végig borzongatta a testemet. Tudtam, hogy itt az idő…én pedig felnyitottam a szememet.

- Nézze Doki, kinyitta a szemét! Loree! Loree, jól van?

- Loree, hall minket? – tornyosultak fölém a jól ismert arcok, ám most az egész mégis elég ijesztőnek tűnt. Én viszont csak egyetlen arcot akartam látni…

Félre fordítottam a fejemet, arra az oldalra, ahol egy kéz még mindig az enyémet szorongatta.

- Loki… - suttogtam halkan, majd kisebb segítséggel sikerült felkönyökölnöm. Arca nagyon fáradt volt, arccsontja kiélesedett, szemei körül sötét karikák nőttek. De Ő volt az…A szerelmem…A szerelmem, aki vissza hozott a halálból. Szemei tele voltak könnyekkel, ajka remegett. Egyik kezével még mindig az enyémet fogta, a másikkal pedig végig simogatta az arcomat, majd közelebb húzott. Ajkaim éhesen és szerelmesen tapadtak az övére, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen boldogság létezhet még a számunkra.

- Pihenned kell. – mondtam, mikor ajkaim elhagyták az övét. Nagyon kimerültnek látszott testileg- és lelkileg egyaránt. El sem tudtam képzelni, micsoda erőfeszítést jelenthetett neki az elmúlt néhány óra, hogy azt hitte, örökre elveszít, majd pedig a csoda, hogy visszahozott a halálból.

- Gyere, testvér. – karolta át a derekát Thor, majd segített neki felállni a székről. – Most jobb lesz, ha lepihensz egy kicsit. – láttam, hogy Loki nem nagyon akar menni, de ellenkezni sem nagyon maradt ideje.

- Én is megyek! – mondtam és már kint is ültem az ágy szélén.

- Várjon Loree, még el kell végeznünk néhány vizsgálatot! Tíz perce még halott volt! Kérem engedje, hogy megvizsgáljuk! – mondta Banner.

- Jól van! – vontam meg idegesen a vállamat majd Lokihoz fordultam. – Nagyon sietek. – súgtam neki, majd apró csókot leheltem széles homlokára.

- Minden életfunkció tökéletes…sőt, még annál is több. – mondta Banner hitetlenkedve, miközben én továbbra is üveges tekintettel, rémülten néztem magamat a gyengélkedőben fellelhető, apró kis tükörben.

Miután Loki elhagyta a helyiséget és ténylegesen is visszatértem ebbe a világba, akaratlanul is feltűnt, hogy rövid, szőke hajam helyett rakoncátlan, hollófekete tincsek verdesik a derekamat, amit mondanom sem kell, nem kevés meglepetéssel és ijedtséggel konstatáltam. Ám miután kezembe kaptam egy tükröt, rájöttem, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Sötétzöld szemeim immáron valamiféle természetfeletti, világoszöld színben játszottak, íriszében pedig sötét arany pöttyök keveredtek.

- Ez tragédia… - ráztam meg a fejemet. – Mintha nem is én lennék… - néztem a tükörbe újra és újra.

- Most kábé olyan vagy, mint Loki…csak női kiadásban. – ült le mellém Natasha.

- Igen, reméljük, hogy az elragadó természetéből is átadott neki egy keveset… - vetette közbe Stark epésen.

- De hogy lehetséges ez az egész? Hogyan tudta visszahozni? – nézett Natasha Bannerre. – Azért, mert Isten, vagy…

- Szerintem nem csak erről van szó… - szóltam közben. – Emlékszem…emlékszem amikor harcoltunk, Loki úgy intézte el a klónokat, mintha…mintha kiszívta volna belőlük az erőt… - néztem végig a körülöttem állókon. – Lehet, hogy a gyógyító erőt szívta ki belőlük…ezt a képességüket…

- És úgy gondolja, hogy ezt aztán vissza tudta valahogy forgatni? Átadni önnek, hogy visszahozza a halálból? – kérdezte Banner.

- Nem tudom. – rándítottam meg a vállamat…csak találgatok….De nem hinném, hogy az Isteni erejéből tudott volna átadni bármit is…

- Nos, ha abból nem is, de valami különlegeset egészen biztosan. – vette le a szemüvegét Banner.

- Ezt hogy érti? – tettem le a tükröt egy pillanatra.

- Nos, a gép szerint a sejtjei teljes mértékig regenerálódtak és úgy néz ki, hogy sokkal lassabban öregednek el, mint ahogy az egy embernél várható.

- Ezzel most azt akarja mondani, hogy Istennőt csinált belőle? – kérdezte hitetlenkedve Stark. – Halhatatlanná tette?

- Nem, nem ezt mondtam. – rázta meg a fejét Banner. – Csupán csak azt, hogy a vizsgálatok szerint nagy valószínűséggel mindnyájunkat túl fog élni…és nagy valószínűséggel még a gyerekeinket is…

Halkan léptem be Loki kabinjába, át sem öltöztem abból a fehér betegeknek fenntartott ruhából, amit még a gyengélkedőn adtak rám. Thor ott ült Loki ágyának lábának, míg a testvére békésen feküdt az ágyában. Testén már nem a megszokott harci vért, hanem egy zöld színű selyem köntös volt, aranyszínű szegéllyel. Két karja keresztbe volt téve a testén, arca pedig halottsápadt. Rémülten néztem Thorra.

- Nincsen semmi baja, csak pihennie kell. – suttogta, majd hozzám lépett – Csodálatos dolog, hogy újra velünk vagy. – mosolygott rám, majd magához ölelt.

- Itt maradok vele. – léptem az ágyhoz. – Menj csak nyugodtan. – mondtam, majd a választ meg sem várva leültem az ágy szélére. Hallottam, ahogyan az ajtó lassan kinyitódik, majd bezáródik. Tudtam, hogy immár kettesben vagyunk.

Láttam az arcán, mennyire kimerült, mennyire beesett. Tudtam, hogy alszik. Kezemmel finoman végig simogattam a homlokát, majd megcsókoltam. Az egyik karját óvatosan magam köré fontam és mellé feküdtem. Átöleltem vékony testét és órákon keresztül figyeltem, ahogyan alszik. Annyira gyönyörű volt…annyira békés…Mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt, megnyugtató volt hallani a szuszogását. Akaratlanul is elmosolyodtam. Annyira tökéletes volt minden…olyanok voltunk most, mint bármelyik szerelmespár a földön…amikor egy lány a szerelme arcát figyeli alvás közben…annyira egyszerű volt az egész…és annyira csodálatos…

Elfészkeltem magamat a karjában, ujjaimmal fekete tincseibe túrtam, majd lassan engem is elnyomott az álom.

Harmincharmadik fejezet - Újjászületés

Harmincharmadik fejezet

Újjászületés

Natasha Romanoff

Hosszú percek teltek el, de mégsem mozdult meg senki. Loree zöld szemei élettelenül meredtek a semmibe, teste mindörökre megszabadult az őt kínzó görcsös fájdalomtól. Loki még mindig a karjában tartotta, kezét egy pillanatra sem vette le az arcáról. Körbe néztem és láttam, hogy mindenki lefagyva áll és a másiktól várja a segítséget abban a helyzetben, amely lehetetlennek tűnt, most viszont véres valóságként ereszkedett ránk. A legtöbben érezhetően Thortól várták a helyzet megoldását, aki viszont láthatóan tartott öccsét mély gyászában megzavarni. Nem bírtam ezt tovább nézni.

Lassan Loreehoz léptem, majd letérdeltem mellé. Loki arcára pillantottam, aki tekintetével egy pillanatra sem engedte el a zöld szemeket. Nagyot sóhajtottam, majd ujjaimmal óvatosan lezártam Loree szemeit. Szemem sarkából láttam, ahogy Loki arca megvonaglik a fájdalomtól.

- Vigyük vissza a bázisra. – mondtam határozottan, ám mégis halkan, mintha attól féltem volna, hogy felébresztem. – Loki… - szóltam rá erélyesen, mikor a többiek már elindultak a szállító hajó felé és csak én, Thor és Loki maradtunk ott.

Loki nem pillantott fel, csak kezét lassan levette Loree arcáról, karját óvatosan a lába alá csúsztatta és felemelte a földről. Úgy tartotta, mintha csak egy tollpihe lett volna, pedig tudtam jól, hogy nehezebb lehet számára, mint egy kőszikla.

Mindenki hangtalanul ült a csapatszállítóban, bár győzelmet arattunk, mégis gyász ereszkedett ránk. Loki messzire ült tőlünk, Loreet végig az ölében, a karjaiban tartotta. Őrangyal arca a mellkasán pihent, arca ellazult, már nyoma sem volt rajta a szenvedésnek és a fájdalomnak. A lelkem mélyén tudtam, hogy erre vágyott. Hogy Loki így ölelje, így szeresse.

…Loki…Soha nem tudtam neki megbocsájtani, amit Clinttel tett és mindazt, amit New Yorkban művelt. Mindig is gonosznak és álnoknak tartottam. Nem örültem, hogy bevettük a Bosszúállók Szövetségébe, de persze nem éppen az én szavam döntött. De ebben a pillanatban őszintén sajnáltam. Arca kemény volt, de az álarc ellenére is látszódott, hogy mennyire megtört. „Hát mégis Loree-nak volt igaza?” – kérdeztem magamtól. – „Talán mégis tud szeretni?”

Loreeval nem voltunk barátnők. Egyikünk sem volt az a fajta, aki ilyesféle kapcsolatot keres. De mindketten nők voltunk egy kemény, szuperhősök és szupergonoszok által uralt világban. Ez valahogy tudat alatt mégis összekötött minket. Bár soha nem mondtam neki, de csodáltam őt a lelki erejéért. És csodáltam őt azért, mert annyira tiszta volt és őszintén hitt az emberi jóságban. Én a múltam csapdájában vergődtem egész életemben, a sok rémség árnyékában, amelyeket elkövettem, mielőtt a S.H.I.E.L.D. felkarolt volna. Mindig is gyanakodva fordultam az emberek felé, keresve a rosszat, amely bennük rejtőzik. De Loree más volt. Ő mindig a jót kereste és a jót látta. Hogy mindenkinek jár egy második esély. Lokival is pontosan így volt. Először megrémült és tiltakozott, de aztán az igazi énje szinte azonnal felül kerekedett és harcolt azért, amiben hitt, még ha nehéz harc is volt. „Úgy néz ki, hogy győzött…még ha ez a győzelem az életébe is került.” – néztem rájuk ismét. – „Megmentette Loki lelkét. Megtanította szeretni.” – soha nem hittem volna, hogy lehetek ilyen érzelgős. Próbáltam elfordítani a fejemet, de képtelen voltam.

Loki a karjában tartotta halott kedvesét, egyik kezével a hátát simogatta, másik kezét pedig ismét az arcán nyugtatta. Szemével egyszerre reménykedve és reményvesztetten nézte végig Loree minden apró vonását újra és újra. Biztos voltam benne, hogy folyamatosan beszél hozzá, gondolataival hívja őt vissza, a bocsánatáért esedezik és ezerszer megvallja a szerelmét…szavaira mégis csupán néma csend a válasz…

- Tegye le ide. – mondta halkan Banner, mikor beértünk a bázis gyengélkedőjére. Loki lefektette Loree testét az ágyra, én pedig elkezdtem róla letörölgetni a vért.

- Csak egy perc… - mondtam Lokinak, majd elhúztam előtte az ágy szélénél lévő függönyt. Egy nővér és én lassan, finoman levettük Loree-ról a megtépázott ruha maradékát, megkínzott testét is megtisztítottunk a ráalvadt vértől, majd ráadtunk egy fehér, a gyengélkedőben használatos ruhát. Ahogy elhúztam a függönyt, Loki már oda is ült mellé, kezét a kezébe fogta, a másikat pedig az arcán nyugtatta. Kezdett teljesen eszelőssé válni a helyzet. Mindenki tanácstalanul tekintgetett a másikra.

- Loki…már nem sokáig tarthatjuk itt…lassan el kell tőle búcsúznia, mert…

- Csöndet! – ordította magán kívül Loki. – Mindannyian maradjanak csöndben, vagy takarodjanak innen! – nézett körbe, hideg, kék szemei eszelős fénnyel villogtak.

Bár semmi értelme nem volt, de érthetetlen módon mégis mindenki maradt. Mindenki talált magának egy talpalatnyi helyet, ahol leülhetett, ahol csendben gyászolhatott. Ahol gyászolhatta azt a lányt, aki talán a legjobb volt mindünk között…és ami talán még fontosabb volt: Egy emberként osztozhattunk Loki gyászában.

Hosszú órákon keresztül ültünk ott, majdnem mozdulatlanul. Mindannyiunk fejében sötét gondolatok keringtek a múltról, jelenről és a jövőről. A múlt veszteségeiről, emberekről, barátokról és szerelmekről, akiket nem tudtunk megmenteni, vagy akikért még most is remeg a szívünk. Végig néztem a körülöttem ülőkön és tudtam, hogy mindannyian erre gondolnak…és persze Loree-ra. Egyikükkel sem volt szorosabb kapcsolata, mégis mindegyiküket megrázta a halála. Mert mindannyian tudták, hogy ő különleges volt. Nem a képessége miatt, hanem a hite miatt, amely – még ha tudtunkon kívül is – sokszor erőt adott nekünk is és megváltoztatott minket. Most itt ültünk mindannyian és le mertem volna fogadni, hogy senkinek nem voltak ellenérzései Lokival kapcsolatban. Egy férfit láttak csupán, aki az őrület határán állt, mert elvesztette a nőt, akit – ha kimondatlanul is – de szeretett. Ezután együtt kell élnie a döntéseivel, amelyek Loree halálához vezettek és örökre sajnálni fogja azt az elvesztegetett időt, amit vele tölthetett volna.

Rettenetesen fáradtnak látszott. Egy ideje szemét lehunyva tartotta, arcát Loree tenyerébe hajtotta, miközben kezét egy pillanatra sem vette le az övéről. Arccsontjának vonala még jobban kiélesedett, még soha nem láttam ilyennek. Mintha valami kemény munkát végzett volna. Tudtam, hogy lassan valakinek félbe kell szakítania ezt a gyötrődést, de fogalmam sem volt róla, hogy ki lesz hozzá elég bátor.

Loree arca annyira békés volt…mintha csak aludt volna. Miután megmosdattuk, csak arcán és a végtagjain lévő sebhelyek emlékeztettek csupán a szörnyű valóságra. „A sebhelyek” – pattantam fel, majd közelebb léptem. Loki meg sem mozdult, csak a többiek néztek rám tanácstalanul. Loree testéről több, mély sebhely is hiányzott, amelyekre meg mertem volna esküdni, hogy néhány órával előbb még ott voltak és a többi is halványodni látszott.

- Mi az, Natasha? – lépett oda mellém Banner.

- Doki, a sebhelyek. – mutattam végig rajta. – Kezdenek eltűnni. – Banner hitetlenkedve nézett rám. Oldalt kibontottam a fehér köpenyt, amit ráadtunk Loree-ra és benéztem a ruha alá. – Uram Isten… - suttogtam halkan. Ekkorra már Stark és Rogers is oda sereglett. Nekik is megmutattam a hihetetlen felfedezésemet.

- Ugye tudják, hogy ez lehetetlen? – kérdezte Banner.

- Mégis ez történik. – bizonygattam indulatosan, majd Lokira néztem. – Ő csinálja? – kérdeztem.

- Natasha, én pontosan annyit tudok, amennyit Maga. – válaszolta Banner. – Talán ha megkérdeznénk… - lépett Loki felé.

- Ne! – állítottam meg. – Ne zavarja! Meglátjuk…meglátjuk, hogy mi sül ki ebből. – húztam hátra, majd ismét mindenki helyet foglalt ott, ahol az elmúlt néhány órát is töltötte.

Újabb öt óra telt el feszült figyelemben és hallgatásban. Loree testéről szinte teljesen eltűntek a sebhelyek. De más is megváltozott rajta. Rövid, szőkésbarna haja ez idő alatt hosszú, hollófekete, majdnem a derekáig érő hajzuhataggá változott. Vonásai kiélesedtek, megteltek élettel. Aztán valami olyasmi történt, amitől a mi lélegzetünk akadt el. Loree mellkasa megemelkedett, mintha csak levegőt vett volna. Hitetlenkedve és értetlenül néztünk egymásra. Banner remegő kézzel vette elő a tappancsokat, hogy rákapcsolja Loreet a szívmonitorra. Ahogyan megnyomta a gombot, magasra kiugró jelek és hangos pittyenések jelezték a stabil szívhangot.

Loki a harmadik pittyenésre kinyitotta a szemeit, mintha csak egy hosszú álomból ébredt volna. Elkínzott szemei vágyakozva nézték Loree vonásait. Mindannyian egyszerre léptünk közelebb az ágyhoz, szinte levegőt sem vettünk. Loki Loree arcát simogatta, majd lehajtotta a fejét, apró csókolt lehet ajkaira és valamit a fülébe súgott.

Loree pillái megremegtek, aztán…

Harminckettedik fejezet - Utolsó lélegzet

Harminckettedik fejezet

Utolsó lélegzet

Túlságosan is hosszúnak bizonyult az út a csapatszállító hajóban. Görcsösen kapaszkodtam a biztonsági övembe és végig csak a lábfejemet néztem. Nem akartam arra gondolni, hogy mi következik ez után, nem akartam arra gondolni, hogy Loki itt ül velem egy légtérben és a gondolataimba próbál beférkőzni és nem akartam arra gondolni, hogy úgy nézünk egy véres csata elé, hogy hiányzik kettőnk közül az összhang, a párbeszéd, és úgy egyáltalán mindenféle kapcsolat. De képtelen voltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Bezárkóztam és nem voltam képes kitörni ebből a fogságból, amelyet én kényszerítettem magamra, pedig tudtam jól, hogy ezzel mindkettőnket veszélybe sodrom.

Nem volt nehéz megtalálni Allisont, nem is ez volt a célja. Szinte ő hívogatott minket, mi pedig mentünk. Nem tudtam mit kezdeni az egyre rosszabb előérzeteimmel. Mintha csak valami végzetes és visszafordíthatatlan dolog felé menetelnénk…

- Eddig minden rendben. Stark is ott lesz a megadott időben és helyen. Öt mozgó egységből tudjuk egyszerre szórni a sugárzást a klónokra, ezen felül a Vasember is képes ugyanezt megtenni, az már hat. Igazán jól állunk, nincs miért aggódni. – nézett rám Fury, de fél szeméből mégis egészen mást olvastam ki.

- Azért előtte még tennünk is kell valamit, hogy az a sugárzás kifejthesse a hatását. – világítottam rá a csöppet sem elhanyagolható tényre.

- Nem hinném, hogy problémát jelentene. – mondta Thor, majd megforgatta kezében pörölyét.

- Azért légy észnél bátyám. Hátha tartogat még számunkra valami meglepetést ez a nőszemély! – csikorgatta fogát Loki.

- Mindig ilyen borúlátó? – kérdezte tőle Natasha.

- Nem, csak a jelen helyzetben magából indul ki. – hagyta el olyan hirtelen a szájamat az ironikus megjegyzés, hogy szinte észre sem vettem. Éreztem, ahogyan Loki pillantása az arcomra rebben, de nem néztem a szemébe. Nem volt kedvem bocsánatot kérni.

- Hölgyeim és Uraim, két perc van még a leszállásig! Az első alakulatok éppen most landolnak, úgyhogy mire oda érünk, már valószínűleg forró lesz a talaj, nem lesz idő semmi féle csevegésre. Mindenki tudja a dolgát, igaz? – nézett körbe rajtunk Fury, majd egy emberként szabadította ki magát mindenki a biztonsági övek fogságából, hogy harcra kész állapotba hozza magát…még két perc…

Loki ott téblábolt körülöttem, én pedig egyre csak számoltam fogyatkozó másodperceket. A gép ablakából már látni lehetett a harc színhelyét, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Végig simítottam a ruhámon, mintha csak azt ellenőrizném, hogy rendesen áll-e rajtam, az Asgardi minták helyes irányba állnak-e, akárcsak az angyal szárnyas öv…de már idegennek éreztem ezt a viseletet. Gyűlöltem, hogy ez is Lokihoz láncol, mintha titkon még ez a ruhadarab is rajtam nevetne, engem gúnyolna, amiért egy pillanatig is azt hittem, fontos lehetek a számára.

Most itt álltam, a hajó védelmében, lábam alatt pedig a háborgó poklot néztem, ahová néhány pillanat múlva majd én is megérkezem…és ahol Lokinak és nekem ismét együtt kell harcolnunk, mintha semmi sem történt volna. Pedig minden megváltozott. Örökre és visszavonhatatlanul. Egy nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam. Arcán láttam, hogy már régóta engem figyelhetett, miközben én a harcteret tanulmányoztam. Másodpercekig csak néztem őt, teljes harci díszben, készen arra, hogy szembe szálljon az ellenséggel, aki az életemre tör. Egy lépéssel közelebb léptem, ajkamat szóra nyitottam, de hiába próbálkoztam képtelen voltam kimondani…képtelen voltam kimondani azt, amit Asgardban oly sokszor kimondtam…amit oly sokszor kértem…”Maradj velem…” Ő látta, hogy torkomon akadtak a szavak, arca szomorú volt, de egy csöppet sem haragos. Ő sem tudta és nem is akarta most kimondani azokat a szavakat, amelyeket Őrangyalként- és Őrzöttként már kimondtunk egymásnak, de amire érzéseimet feltárva csak én voltam képes. Éreztem, hogy szemeimet elfutják a könnyek. De nem volt időm arra, hogy még mélyebbre süllyedhessek az önsajnálatban. A gép hangos dörrenéssel landolt, hátulja pedig kinyílt.

- Indulás! Csak óvatosan! – bocsájtott minket utunkra Fury igazgató.

Loki még egyszer rám pillantott, majd arca megkeményedett és egy teljesen más Loki száguldott ki a gép belsejéből. Egy pillanatra megsajnáltam Allisont…

…és valahogy mégis…rossz előérzetem támadt…úgy éreztem, ki kellett volna mondanom a szavakat, mint mindig harc előtt, még ha annyira fájtak is…de ez most elmaradt, Loki pedig lassan eltűnt a szemem elől…

A S.H.I.E.L.D. alakulatai és a Bosszúállók nagyon jól végezték a dolgukat, Banner és Stark csoda kütyüjéről már nem is beszélve. Minél több klónt tettek harcképtelenné, annál jobban közeledett a csata vége. Míg Thor a pörölyével aprította az ellenséget, Loki valami egészen más technikát választott. Kezeiben apró tőrök villantak, majd még mielőtt a sugárzás elérte volna megsebzett áldozatát, kezével megragadta a torkánál fogva, szemét lehunyta egy pillanatra, mintha csak kiszippantotta volna belőle a gyógyító erőt. Egyszerre volt lenyűgöző és borzongató látvány. Úgy cikázott, olyan hihetetlen sebességgel tűnt fel itt vagy ott, hogy néha nagyon nehezemre esett követni őt.

Aztán hirtelen, a semmiből előbukkant Allison és megmutatta magát Lokinak és nekem. Egyetlen, gúnyos mosolya elég volt ahhoz, hogy Loki a nyomába eredjen, még pedig olyan sebességgel, amit én már nem tudtam olyan tempóban követni, hogy védelmező energiám még elérje őt.

- A fene egye meg azt a hülye, akaratos fejedet! – csikorgattam a fogaimat, miközben gyors iramban próbáltam legalább megközelíteni Lokit, aki természetesen ismét árkon-bokron túl volt. Eszembe villant az első közös edzésünk, amikor velem mit sem törődve hagyott maga mögött, csak hogy összemérhesse az erejét Thorral. Most viszont más volt a helyzet. Most azért tört előre, hogy ígéretéhez híven megölje Allisont. Tudtam, hogy így van. Ismét nem érdekelte a szabály, amely a legfontosabb és amely áthághatatlan Őrangyal- és Őrzöttje között: Soha nem távolodhatnak el egymástól. Annyira elborította az agyát a vörös köd, hogy ismét nem gondolt erre az apróságra.

Loki eltűnt a szemem elől, egy nagy emelkedő állta utamat, amelyen ŐIstensége a pillanat töredéke alatt átjutott, ám az én halandó testem megszenvedett vele. A szívem dörömbölni kezdett, amikor az emelkedő túloldaláról hirtelen fegyverropogás és robbanások hangja szűrődött át. Tisztában voltam vele, hogy Loki most kívül esik energiám védősugarán.

- Loki!!! – kiáltottam fel, majd minden erőmet megfeszítve igyekeztem feljutni az emelkedő tetejére. „Loki! Loki, hallasz???” – tártam ki az elmémet, próbáltam megtalálni őt a messzeségben, hallani a hangját a fejemben, de nem jött semmi visszajelzés. Közben éreztem, hogy az én pajzsomon is golyók tucatjai pattognak, láttam, hogy az ellenség szépen, lassan bekerít minket. De nem magam miatt aggódtam. „Istenem, ne…csak őt ne…csak őt ne…” – ismételgettem mániákusan, miközben tovább küszködtem. Hirtelen összeállt a kép. Mi is lehetne nagyobb öröm és elégtétel Allisonnak, ha nem az, hogy megöli Lokit? Megöli az Őrzöttemet? Szerelmet szerelemért cserébe? – az agyam veszett iramban járt, abba már bele sem gondoltam, hogy Allison vajon honnan is tudhatna a gyengéd érzéseimről Lokival kapcsolatban. De ez most nem érdekelt. Csak az egyre hangosabb csatazajt hallottam, és a néma ürességet a fejemben. Nagy nehezen végre felértem az emelkedő tetejére, lenézve az alant elterülő kráter aljára, ott láttam Lokit, aki éppen egy csapat klónnal viaskodott, miközben Allisont is igyekezett nem kiengedni a kezéből. Gyors iramban futottam felé, a pajzsomat közben addig nyújtottam, ameddig csak tudtam. Néhány lépés után fellélegeztem, amikor láttam, hogy az ütések és lövések már messziről elkerülik őt.

Loki azonnal megérezte, hogy a közelben vagyok, nem üzent semmit, nem is nézett felém, de ő is érzékelte a változásokat. Erősen megragadta Allisont a torkánál fogva, aki láthatóan alig kapott levegőt. A kezében valami fémes tárgyat tartott, olyan volt, mint valami távirányító és amelyen szemmel láthatólag megnyomott egy gombot, még mielőtt Loki kikapta volna a kezéből és messzire hajította volna azt. Éreztem, ahogyan egy sötét árny fut végig az agyamon.

Alig két másodperccel később sivító hang kíséretében pergőtűz zúdult a kráter közepébe, közvetlenül Lokira irányozva, az utolsó pillanatban erősítettem meg a pajzsot, amely így is alig bírta ki a robbanások őrjítő erejét. Fedezékemből láttam, hogy Loki érintetlen marad, de őt is meglepte ez a fordulat, az még inkább, hogy a kiterjesztett, megerősített pajzsnak köszönhetően még Allison is védelmet élvezett. Az óriási hangzavarban nem hallottam semmit, és csak nagy néha láttam rájuk, de úgy érzékeltem, hogy Loki beszél Allisonhoz, aki viszont csak irónikus mosollyal válaszol minden kérdésére.

Próbáltam kicsit közelebb húzódni, hogy a pajzs minél erősebb maradhasson, de sajnos nem voltam elég óvatos, egy csapatnyi klónozott katona meglátott és tüzelni kezdett rám. A saját pajzsom nagyon gyenge volt, minden energiámat Loki köré csoportosítottam. Éreztem, hogy a golyók egyre közelebb és közelebb jutnak hozzám, a pergőtűz viszont egy pillanatra sem csendesedett, nem gyengíthettem meg a pajzsot Loki körül. Az agyam vészes iramban zakatolt, tudtam, hogy másodperceken belül megoldást kell találnom a kérdésre, különben mind a ketten meghalunk.

- Fury! Stark! – próbáltam a rádión keresztül felvenni a kapcsolatot a csapat többi tagjával. – Hallanak engem? Bajban vagyunk!!! Segítség kellene!!! – ordítottam, de csak sistergés volt a válasz a vonal végén. Tőlük nem számíthattam segítségre. - Loki! Loki! – kiáltottam hangosan, de hangomat elfújta a csata szele. Kitártam az elmémet és próbáltam őt úgy is elérni, de láttam rajta, hogy Allison most teljesen lefoglalja a gondolatait. Nem hallottam meg engem. A szőke démon viszont felém fordította az arcát, szája sarkában egy jeges mosoly jelent, olyan volt ez, mint a végzet előszele. És a végzet már úton volt. Minden alig egy pillanat alatt történt. Újra hallottam a pergőtűz vészes hangját, de most tudtam, ezeknek a lövedékeknek már nem Loki a célpontja, hanem én magam. Tisztában voltam vele, hogy a pajzsom két ilyen mértékű támadást nem képes hárítani. És tudta ezt Allison is. Láttam az arcán. Két választásom maradt. Vagy Lokit védem, vagy pedig magamat. Vagy ismét elveszítem az Őrzöttemet, vagy pedig én magam pusztulok el. Allison ezt a választást kínálta fel nekem. Bizonyosságot akart nyerni arra, hogy ismét magamat választom majd…hogy hagyom meghalni Lokit, ahogyan Mattet is hagytam. Mert az ő számára ilyen fekete-fehér volt ez az egész. Agyamban hirtelen felrémlett a mondat, amit Lokinak mondtam a folyosón: „Nincs semmim, amiért féltenem kéne az életemet.” Mellbe vágott a felismerés, szívem remegett. „De igenis van! És meg kell Őt védenem, még ha az életembe is kerül!” Éreztem, hogy már csak tizedmásodpercek vannak hátra. Az egész világ lelassult, minden pillanatot teljes részletességgel láttam, úgy, mint még soha azelőtt. Szinte teljesen megfosztottam magamat a pajzsomtól és Loki köré fontam az egészet. Allison arcára sátáni mosoly ült ki. Láttam, hogy ez Lokinak is feltűnt, aki mintha egy álomból tért volna magához, körbe nézett, majd rám emelte tekintetét. Szemei nem is engem néztek, inkább valami szörnyűséget, ami a hátam mögül közeleg. Még láttam, ahogyan kezének egyetlen, apró mozdulatával megfosztja a még mindig hisztérikusan nevető Allisont az életétől és felém indult, aztán…

Becsuktam a szememet, ahogyan a hirtelen fájdalom szétáradt a testemben. A lábaim megremegtek, úgy csuklottam össze, mint egy rongybaba. Mielőtt a földre zuhantam volna, az utolsó pillanatban egy erős kéz ragadott meg, a karjába vett, mintha csak egy könnyű tollpihe lennék. Karomat a nyaka köré fonta, éreztem, hogy visz valahová, minden egyes lépésénél fájdalom hasított a testembe.

- Próbálj kapaszkodni. Kiviszlek innen. – hallottam Loki hangját közvetlenül a fülem mellett. Fojtott volt és remegett, még soha nem hallottam ilyennek. Teltek a másodpercek, a csata zaját pedig egyre távolabbról hallottam. Furcsa volt…minden érzékem kiélesedett, az agyam sokkal gyorsabban forgott, mint eddig bármikor…”Hiába, csodálatos dolog az adrenalin…” – ötlött át az agyamon egy újabb, teljesen felesleges gondolat.

- Itt már jó lesz. – hallottam újra Loki hangját, majd éreztem, ahogyan lassan, óvatosan lefektet a földre. Ahogyan felnéztem rá, láttam, hogy arcán van néhány seb és ahogy tekintetem lejjebb vándorolt, nem volt nehéz észre vennem, hogy a páncélja tiszta vér. Félelem és fájdalom áradt szét a testemben. Erőtlenül nyújtottam ki a kezemet felé, de képtelen voltam megszólalni. Ő magára nézett és tudta, mit akarok mondani.

- Nem…nem az enyém… - majd végig nézett rajtam. – Mindenek Atyja… - suttogta halkan. Az arca semmi jót nem ígért. Fejem fölött hirtelen megláttam Stark páncélos alakját, amit szépen, lassan leereszkedett mellénk.

- Uram Isten. – hallottam elborzadt hangját, mikor felkattan páncéljának sisakrostélya és azonnal hozzám lépett. Jarvis azonnal elemezni kezdte életfunkcióimat. Közben nagy szélforgatag közepette megérkezett Thor is, nyomában Amerika Kapitánnyal és a Bosszúállók további tagjaival. Ebből arra következtettem, hogy időközben győzelmet arattunk, Allison halála pontot tett az ügy végére.

A fájdalom egyre hevesebb lüktetéssel és éles fájdalommal kezdte el ostromolni a testemet. Fájt minden egyes levegő vétel. Fáztam és remegtem. Kérdezni akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak heves köhögési roham jött rám, amitől a vér fémes íze áradt szét a szájamban. Loki a fejem alá nyúlt, karjaival megtámasztotta a felsőtestemet, hogy könnyebben kapjak levegőt.

- Azonnal a bázisra kell szállítanunk! – mondta idegesen Natasha Starknak, aki még mindig az állapotomat vizsgálta.

- Natasha… - kezdett bele, de nem kellett végig mondania. Barton Romanoff ügynök vállára tette a kezét, aki a tenyerébe temette az arcát.

- Csak tehetünk valamit! – morgolódott Thor a Mjöllnírrel a kezében. Stark megnézte az adatokat és alig láthatóan megrázta a fejét. Én mostanra vettem elég bátorságot ahhoz, hogy végig nézzek magamon. A ruhám cafatokban lógott rajtam, sok helyen kilátszódott alóla a csupasz bőröm, az egész testem vérben úszott. Minden lélegzetvételnél apró buborékok jelentek meg a mellkasomnál…”A tüdőm…” Futott át az agyamon. De éreztem és láttam, hogy a testem még ezernyi helyen megtört, golyók és srapnelek tömegjei csapódtak bele, amelyek megfosztanak az életemtől. Egyre sűrűbben és egyre görcsösebben vettem a levegőt, amely egyre nehezebben akart eljutni a tüdőmig. Újabb köhögési roham jött rám, éreztem, ahogyan a vér vékony csíkban végig folyik az arcomon. Tudtam, hogy Starknak igaza volt. Éreztem a testemben és láttam Loki arcán. Láttam arcán és a szemében az iszonyatot, amely a saját tükörképemet tükrözte vissza.

- Maradj velem… - suttogta alig hallhatóan, majd finoman megcsókolt remegő ajkaival. Már nem éreztem a tavasz illatát az orromban, csak a halál ízét a szájamban.

- Nem lehet…nem tudok… - tátogtam, mert hang már nem jött ki a torkomon. Éreztem, ahogyan szemeimből forró könnyek folynak végig az arcomon. Erőtlenül felemeltem a kezemet, érintésemmel őt kerestem. Ő megfogta a tenyeremet és az arcára simította. „Ne légy szomorú miattam…Boldog vagyok, hogy most itt vagy velem…így most sokkal könnyebb… - üzentem neki. Éreztem, hogy az időnk fogytán van. – „Békülj ki Thorral, mert őszintén szeret téged. És békülj meg magaddal, mert csodálatos vagy.” – tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét. – És nyisd meg a szívedet mások előtt. Nyisd meg a szívedet valaki előtt, aki a társad lehet…akinek te vagy az egyetlen és aki számodra az egyetlen…mert megérdemled a boldogságot…”

- Te vagy az az ember… - suttogta halkan, ajkai remegtek, szemeiből könnycseppek folytak megtört testemre. Óvatosan magához ölelt. – „Szeretlek…” - üzente szavak nélkül azt, amit hangosan soha nem mondott volna ki. Keze finoman érintette az arcomat. – „Mindig szerettelek…”

- Tudom… - próbáltam még egy apró hangot kicsikarni magamból. Loki a karjaiban tartott, én pedig boldog voltam. A szájamon már csak valami szörnyű hörgés jött ki hang gyanánt, ahogyan levegőért erőlködtem. A testem remegett Loki ölelésében, utolsó erőmmel görcsösen szorongatni kezdtem finom kezét, mintha csak érintése ebben a világban tudna tartani. Az utolsó pillanatokban úrrá lett rajtam a félelem, a félelem a haláltól, az ismeretlentől, ahová minden embernek egyedül kell belépnie. Éreztem, hogy arcomra kiül a félelem, Loki arcán pedig csak a fájdalmat és az elkeseredett tehetetlenséget láttam.

- Loki… - hörögtem még utoljára, aztán elsötétedett a világ. Eltűnt az érintés, eltűnt fény, eltűntek az illatok. Eltűnt a fájdalom. Minden és mindenki a semmibe veszett, meghalt, akit szerettem…és meghaltam én is.