Hetedik fejezet - Vacsora

Hetedik fejezet

Vacsora

- Loree, ugye számíthatunk magára a szokásos időben? – hallottam Fury hangját kabinomban, a rádión keresztül. Csak ekkor jutott az eszembe, hogy milyen nap is van igazából.

- Őőő..őőő…igen, persze… - válaszoltam zavartam. – Lehet, hogy kések egy kicsit, de mindenképpen ott leszek! – néztem az órára.

- Rendben, várjuk! – hallgatott el a rádió.

- A francba! – zuhantam le az ágyra. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma este Fury szokásos csapatépítő vacsoráinak egyike lesz. Az ő ötlete volt, hogy egy-kéthetenként a Bosszúállók, valamint Coulson- és Hill ügynökök közös vacsorára üljenek össze, ahol a beszélgetés, poénkodás, még jobban elmélyíti az egyes emberek közötti kapcsolatokat, így a csapat még erősebbé válhat. Én csupán csak arról felejtkeztem el, hogy a mai napon is esedékes egy ilyen „szeressük egymást gyerekek” típusú vacsora. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy miután Loki és köztem kiderült a kapcsolat és együtt kezdtünk dolgozni, ezúttal ő is hivatalos lesz a vacsorára. – Francos franc! – csaptam öklömmel a térdemre. Fogalmam sem volt róla, hogy ezek után hogyan is viselkedjek vele. Lelkem egyik fele, amely továbbra is vibrált és bizsergett, azt kívánta, hogy bocsássak meg neki, adjak egy újabb esélyt. Őszinte kitárulkozása meglepett és nagyon zavarba hozott. Lelkem másik fele viszont, melyet inkább az agyam irányított, óvott attól, hogy ismét kitegyem magamat kényének-kedvének.

A legkeményebb kihívásnak az ígérkezett, hogy sem Fury, sem pedig a csapat többi tagja – persze kivéve Thort – mit sem tud a közöttünk két napja dúló háborúról, így szentül meg vannak róla győződve, hogy délelőttjeink nagy részét együtt töltjük, a közös erőnk hatékonyságát növelve, miközben az eddig elért legnagyobb közös eredményünk az, hogy még nem öltük meg egymást…”Fantasztikus…” – gondoltam, majd beálltam a zuhany alá.

A beígért negyed órás késésem már inkább a fél órához közelített, mikor az étkező ajtajához értem. Az engem körül vevő energia alap szintű áramlása- és bizsergése semmi nem változott, így szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Loki nincs odabent. Ettől egy kicsit megnyugodtam.

- Jó estét! Elnézést a késésért! Egy kicsit elnéztem az időt. – szabadkoztam, miután helyet foglaltam Steve mellett a kör alakú asztalnál.

- Semmi baj Lorre, még Thor és Loki sincsenek itt. Valami dolguk akadt, de Thor azt mondta, hogy jönnek. – tájékoztatott Fury.

- Loki fiú biztos rosszalkodott és Thor bátyó kiporolja a hátsóját. – tette meg a szokásos megjegyzésén Tony, amin a többiek jót nevettek, én viszont pillanatnyilag nem is tartottam olyan lehetetlennek a dolgot.

- Félek bele törne a keze. Ne felejtsétek el, hogy Lokit már pajzs védi! – tette hozzá Natasha. – Tényleg, hogy haladtok? – fordult hozzám, majd további szempárok egész sora követte. Ott álltam a tűzvonalban és vártam, hogy megmentsenek. Vibrálás és bizsergés…

- Elnézést a késésért, egy kis dolgunk akadt. – lépett be Thor az ajtón, nyomában Lokival. Nem néztem rá, de éreztem, hogy ő azonnal engem keresett pillantásával.

- Semmi probléma. Loree is csak nemrég érkezett. – mondta Fury, én pedig idegesen fészkelődni kezdtem a széken.

- Mielőtt megérkeztek éppen arról kérdeztük az Őrangyalt, hogy hogyan haladnak. – kezdeményezett Coulson ügynök beszélgetést Lokival.

- És mit válaszolt? – kérdezte Loki kimérten, ám érdeklődve. Éreztem, hogy szeme köztem és Coulson ügynök között cikázik.

- Éppen akkor akart válaszolni, amikor beléptek. Úgyhogy azóta is kíváncsian várjuk a választ. – mosolygott rám Phil, akire egyszerűen nem tudtam haragudni.

- Akkor pont időben érkeztem. Én is kíváncsi vagyok, hogyan látja az elmúlt néhány napot. – nézett rám Loki kiismerhetetlen mosolyával. Csak mi ketten értettük szavai átvitt értelmét. Meg tudtam volna ölni.

- Nos, Fury igazgatónak is mondtam már, hogy ez…ez egy hosszú folyamat és…és nagyon nehéz néhány nap után jóslásokba bocsátkozni, vagy eredményekről beszélni.

- De azért gondolom, annyi kiderült már, hogy képesek-e kapcsolatba lépni egymással telepatikusan és hogy sikerül-e megosztani a fontos dolgokat. – mondta Bruce Banner.

- Igen, az kiderült. – sóhajtottam nagyot, majd ismét fészkelődni kezdtem a széken. – A kapcsolatot létre tudjuk hozni, csak…csak még…még a bizalom kérdésén kellene sokat dolgozni. Anélkül nincs mit megosztani a másikkal. – fogalmaztam meg végül nagy nehézségek árán.

- Jól van, akkor már ezt is tudjuk! De most kajáljunk, meg kilyukad a gyomrom! – vetett véget Stark a kínvallatásomnak.

Én is hipergyorsan kaptam a tányéromért és átsétáltam az ebédlőből nyíló apró kis helységbe, az ott elhelyezett hosszú svédasztalhoz. Nagyot kordult a gyomrom. Rá kellett jönnöm, hogy reggel óta nem ettem semmit. Rengeteg hívogató étel volt, ám erőt vettem magamat és inkább a zöldségek, grillezett húsok és saláták felé vettem az irányt. A hátamon érzett hihetetlenül erős vibrálásból nem volt nehéz kitalálnom, hogy Loki követ, szorosan mögöttem halad, néha szemem sarkából még ujjait is láttam, melyeket végig húzta az asztal szélén, miközben előre haladtunk. Én is igyekeztem felzárkózni az előttem lévőhöz, nehogy még a legkisebb esélyt is adjam arra, hogy ismét magyarázkodni kezdjen.

Étellel a tányéromon ültem vissza a helyemre, Loki is az övére, ami – bár ovális asztalnál ültünk – de így is majdnem szemben volt az enyémmel. Automatikusan próbáltam enni, miközben folyamatosan magamon éreztem Loki szemét.

- Meg kell hogy mondjam Loree, már mindannyian nagyon várjuk, hogy újra harcban láthassuk. Hogy megláthassuk, mire képesek együtt. – mondta Fury igazgató két falat között.

- Így igaz! Izgatottan várjuk, hogy újra akcióban láthassuk az Őrangyalt! – tett rá egy lapáttal Phil.

- Az…az még messze van… - ráztam meg a fejemet. – Nagyon hosszú utat kell bejárnunk odáig.

- Azért talán annyira mégsem lesz hosszú. Emlékszem amikor az első alannyal csiszolódtak össze, akkor…

- Azt teljesen más volt. – szakítottam félbe. Mintha hirtelen gyomorszájon vágtak volna. – Ő teljesen más volt. – mondtam emelt hangon. – Fogalmuk sincs róla, hogy pontosan mit is jelent ez az egész. Olyan szavakkal és kérdésekkel dobálóznak, amelyeknek igazi jelentéséről és jelentőségéről nem tudnak semmit. Azt hiszem, majd ÉN tudni fogom, hogy mikor kell beszámolnom bármiről is és hogy mikor állunk készen arra, hogy egyáltalán együtt gyakorlatozzunk a többiekkel. – szavaim után néhány másodperces csend következett, mindenki tanácstalanul pislogott a másikra.

- Ne haragudjon Loree, nem akartam megbántani. – mondta Fury.

- Nem bántott meg. Csak szeretném, ha végre megértenénk egymást. – éreztem, hogy szavaimnak éle van, de ezúttal nem akartam tompítani rajtuk. Fury elismerően bólintott felém, majd mindenki visszatért az ebédjéhez. Én magamba fordultam, egy mechanikus nyuszi módjára rágcsáltam a salátát és a zöldséget, miközben a tányéromba bambultam és a múlt jár a fejemben. Csak távoli zajként érzékeltem a szobában zajló beszélgetést. Loki szemét még mindig magamon éreztem, folyamatosan, lassan fél órája fixírozott, egyszerűen nem értettem, hogy nem fárad el.

Éppen az utolsó darab paradicsom karikánál tartottam, amikor valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Elmagyarázhatatlan és szóval körülírhatatlan…de tudtam, hogy egyszer, régen éreztem már ilyet. Egy másik tudat kereste az enyémet. Nem tudta pontosan, hogyan is kell, de rám akart találni, beszélni akart velem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértsem.

Pillantásom a másodperc tört része alatt Lokira rebbent. Ő még mindig koncentrált, kék szemei most már az enyémbe mélyedtek, láttam rajta, hogy eltántoríthatatlan. Nem tudta, hogy pontosan hogyan is szeretne elérni, csak bízott a kapcsolatban, ami kettőnk között van és abban a cseppnyi tudásban, amit az együtt töltött rövid idő alatt sikerült vele megosztanom.

Gyorsan felálltam és az ebédlő melletti kis helyiség felé vettem az irányt, mintha csak desszertért mentem volna. Tudtam jól, hogy követni fog. Nem tévedtem. Megjelent az ajtóban, vissza nézett egy pillanatra, hogy nem követi-e más is, majd közelebb lépett, ajkait szóra nyitotta, de én megelőztem. Kezemet az arcára tettem és átadtam neki gondolataimat.

- Adok magának még egy esélyt és nem a szívhez szóló monológ miatt, amit a múltkor mutatott nekem, mert a szavainak már nem tudok hinni. De látom, hogy gyorsan tanul és megfogadja a tanácsaimat. Viszont döntse el, hogy akar- és mer-e bízni, mert bizalom nélkül csak bántjuk egymást…

Hatodik fejezet - A tanítvány

Hatodik fejezet

A tanítvány

Fújtatva, görccsel a gyomromban értem vissza a kabinomban és zártam magamra annak ajtaját. Mélyen feldúlt az, amit Loki agyában láttam…amit nem akart, de nem is tudott volna eltitkolni. Nyilvánvaló volt a tény, hogy mélyen meg van győződve arról, szándékosan törtem be a tudatába olyan dolgok után kutatni, amelyekkel fájdalmat okozhatok neki, vagy amiket később fel tudunk használni ellene. De nem ez volt az a dolog, ami annyira megrémített és taszított. Hanem a bosszú…láttam a fejében a gondolatokat és terveket, melyeket arra szövögetett, hogy miként tudna nekem hasonló fájdalmakat okozni, mint amilyenben én részesítettem őt. Láttam, ahogyan újra és újra végig elemzi minden beszélgetésünket…hogy hol van a gyenge pontom, ahol támadhatna. Aztán meghallotta, amikor Coulson ügynök az mondja Starknak, hogy „Az Őrangyal visszatért!” és el is kezdett kombinálni. Már akkor is kíváncsi volt, de nem volt oka rá, hogy felhasználja ellenem. Amikor viszont tegnap ismét szóba hoztam, tudta, hogy ezzel tud fogást találni rajtam. Amikor azt mondtam neki, hogy nem szeretnék erről beszélni, akkor már tudta, hogy igen fájó pontra tapintott és ráharapott, mint valami ragadozó…undorodtam tőle. „Ha tudná...” – próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban.

Oda léptem az éjjeliszekrényemhez, a fiókból pedig elővettem egy képet. Én voltam rajta, és Ő. Mind a ketten mosolyogtunk, karja a derekamra fonódott, én pedig átöleltem a vállát. Még a minket körül vevő kék energia kavargását is látni véltem egy pillanatra. Ajkaim remegni kezdtek, a szemem pedig megtelt könnyel. A szívemhez szorítottam a képet és utat engedtem a fájdalomnak.

Az ismételten átvirrasztott éjszaka után másnap reggel semmi kétségem nem volt afelől, hogy mit is kell tennem. Soha többé nem akartam azt látni, amit tegnap láttam Loki fejében. Bár éreztem testemben a bizsergést, a vibrálást, amely hozzá vonzott, amely hozzá kötött, ezt az érzést teljesen felülírta mindaz, ami előző nap történt.  Reggel nem tudtam elkerülni, hogy ne menjek el tantermünk előtt, de meg sem fordult a fejemben, hogy be is menjek. Az ajtón keresztül csak egy gyors pillantást vetettem az üres teremre, majd miután egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy Loki nem vár ott, tovább haladtam.

Célirányosan mentem a hajó hídja felé, biztos voltam vele, hogy Furyt ott fogom találni. Addig akartam vele beszélni, amíg erős bennem az elhatározás, amíg tisztán tudok látni, amíg a bennem jelen lévő bizsergés nem hatalmasodik el rajta annyira, hogy újra esélyt adjak Lokinak. Gyors léptekkel haladtam, minden agysejtemmel próbáltam a döntésemre koncentrálni, arra, hogy mit fogok majd mondani az igazgatónak az elmúlt két napról, ami arra indított, hogy ne akarjam ezt a kapcsolatot Lokival. Ahogyan közeledtem, a gyomrom egyre jobban görcsbe rándult, a szívem hevesebben dobogott, az egész testem bizsergett, egyszerre harcolt velem és ellenem.

Tíz méterre lehettem a híd bejáratától, mikor végre volt erőm felemelni a tekintetemet. Akkor jöttem csak rá, hogy testem nem csak az idegességtől vibrált. A szörnyeteg ott állt a hajóhíd ajtajában és engem nézett. „Tudta, hogy jövök. – villant át az agyamon. – Miután nem talált a termünkben, bizonyára nem volt nehéz kitalálnia…”A következő pillanatban sarkon fordultam és igyekeztem őt olyan gyorsan magam mögött hagyni, ahogyan csak képes voltam rá. De érzékeim azonnal megsúgták nekem, hogy követ. Elkeseredetten törtem utat magamnak az emberek között, nem láttam és nem hallottam, csak őt éreztem minden pillanatban a hátamban és szabadulni akartam.

- Álljon meg! Beszélnünk kell! – hallottam a hangját, amitől kirázott a hideg. Egy pillanatra sem torpantam meg. Ám néhány másodperc múlva észre kellett vennem, hogy bizony a labirintus szerűen szétágazó főfolyosón az egyik helyen rossz irányba fordultam. Itt már nem járkáltak emberek, az út egyre szűkebb lett, nem volt nehéz rájönnöm, hogy ezt a járatot minden bizonnyal a hajó technikai ellátó személyzete használja csupán.

- Álljon meg!!! – kiáltott ismét utánam, de én nem engedelmeskedtem. A következő pillanatban, mintha a semmiből tűnt volna fel, ott állt előttem. Márvány fehér arcán semmi érzelem nem tükröződött. Ki akartam kerülni, ekkor ott is megjelent…majd egy újabb és egy újabb. Pánik fogott el. Megfordultam a tengelyem körül és láttam, hogy körül vagyok zárva. Öt Loki alkotott körülöttem egyre szűkülő kört, én pedig képtelen voltam segítségért kiabálni. Becsuktam a szememet, próbáltam gyorsan összeszedni magamat, lehiggadni és rájönni, mi is ez valójában. És érezni…Mikor újra felnyitottam a szemhéjamat, már tisztán láttam mindent.

- Jó trükk, de engem nem téveszt meg! – álltam oda fogcsikorgatva az egyetlen Loki elé, akihez a kavargó, kék energia hozzá láncolt.

- Nem is az volt a célom, hogy megtévesszem. – mondta kimérten, majd a másik négy énje eltűnt. – Csak meg akartam állítani. Beszélnünk kell.

- Semmi kedvem meghallgatni az újabb hazugságait. – mondtam, majd karommal megpróbáltam félre állítani, ám ő továbbra is elállta az utat. – Engedjen, vagy tényleg segítségért fogok kiabálni!  - fenyegettem.

- Csak annyit kérek, hogy hallgasson meg! Sajnálom a múltkorit, én…

- Nem! – kiáltottam, majd a fülemre tapasztottam a kezemet és becsuktam a szememet, nem akartam látni- és hallani újabb hazug szavait. A következő pillanatban azt éreztem, hogy elkapja a kezemet, majd erőszakkal oda vonja az arcához. A szemem azonnal kinyílt és iszonyodva néztem rá, ő pedig még szorosabban tartotta tenyeremet a halántékán. – Nem! – kiáltottam újra. – Nem akarom! – bezártam a tudatomat, olyan falat emeltem köré, amin senki nem tudott áttörni, majd újra becsuktam a szememet és elfordítottam tőle a fejemet.

- Nézzen rám!  - fogta meg az államat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. „A szemkontaktus” – száguldott végig az agyamon – nagyon gyorsan tanul.” Közben leomlott a védőfal, melyet kettőnk közé emeltem. Csak hideg, kék szemeit láttam, a következő pillanatban pedig olyan erővel áradtak felém a képek, hogy szinte mellbe vágtak. Hátra tántorodtam, ő viszont utánam kapott, átölelte a derekamat, míg a másik kezével még mindig szorosan tartotta enyémet az arcán. A képek és érzések pedig csak áradtak felém…

Csak néhány rövid másodperc lehetett, nekem viszont egy egész órának tűnt az idő, amíg Loki mondanivalóját „hallgattam”, láttam érzelmei viharát. Nagyon fáradtnak és zavarodottnak éreztem magamat, amikor végre megszakította velem a kapcsolatot. Eltartott néhány másodpercig, mire rájöttem, hogy karjával még mindig erősen tart.

- Engedjen el! – fejtettem le magamról a kezeit, majd menekülőre fogtam a kabinom felé, bár rettenetesen szédültem és fogalmam sem volt róla, hogy hol is vagyok igazán.

- Elkísérem. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én viszont ellöktem magamtól a kezét.

- Hagyjon békén! – sziszegtem, majd erőt vettem magamon és neki vágtam az ismeretlennek.

Fogalmam sem volt róla, hogyan jutottam vissza a szobámba, szédültem, a fejem pedig majd’ szétment. Leroskadtam az ágy szélére, majd a kezeimbe temettem az arcomat. Próbáltam megemészteni mindazt, amit Loki fejében láttam. Nem titkolt el semmit. Megmutatta, hogy hogyan élte meg a pillanatot, amikor olyan dolgokat láttam meg az elméjében, melyek lelkén oly mély sebeket ejtettek. Láttam magamat az Ő szemével, éreztem azt, miként érezte ő, mikor tudatom az Övéhez kapcsolódott. Ezzel együtt megéreztem a benne rejlő örökös kétséget és félelmet. Kétséget mindenki és minden iránt. Félelmet attól, hogy újra semmibe veszik, kihasználják, megbántják az érzéseit. Vissza vágott, mert ezt a védekező mechanizmust fejlesztette ki. Ezt a védekezést ismeri egyedül. A támadást. Szemet szemért, fogat fogért. Nem ismeri a véletlen és a szándékon kívüliség fogalmát. De ami a legfontosabb volt, ezeket az érzéseit mind ő maga mutatta meg nekem. Önszántából. Képest volt olyan gondolataiba is utat nyitni nekem, melyek lehetővé teszik, hogy jobban megérthessem Őt. „Azt mondta, hogy nem lesz könnyű munka. Tudta, hogy milyen vagyok…nem vagyok jó…Nem tudok megbízni senkiben…de ez nem azt jelenti, hogy nem is akarok…”

Ötödik fejezet - Adok - kapok

Ötödik fejezet

Adok - kapok

Mikor oda nyújtotta a kezeit, finoman a halántékomra tettem őket. Láttam, ahogyan vékony ajkai elnyílnak a meglepetéstől. – Ahogy már mondtam, ennek a dolognak oda-vissza kell működnie. Most megpróbáljuk a fordítottját.

- És mégis mit…mit kell csinálnom? – kérdezte, miután érzékelte, hogy nem történik semmi. Mosolyognom kellett tanácstalanságán.

- Ugyanazt, mint a múltkor. Csukjuk be a szemünket…lélegezzünk együtt…igen, így…most pedig gondoljon arra, hogy szeretne bele látni a gondolataimba…hogy mi van odabent…én pedig erősen koncentrálok arra, amit meg szeretnék mutatni. – hosszú másodpercekig együtt szuszogtunk, éreztem, ahogy fészkelődni kezd. – Türelem… - suttogtam halkan, mire ő morgott valamit, amitől nekem mosolyognom kellett, de azért folytattuk tovább.

Az első találkozásunk emlékére koncentráltam, hogy lássa, milyennek tűnt akkor a szememben, mit éreztem, amikor rá kellett jönnöm, az erőm újra éled általa és körülötte. Utána változtattam a képen, a Tanácsteremben voltunk, háborgó érzelmekkel győzködöm Furyt, hogy tegyünk egy próbát Lokival, hátha a köztünk lévő kapcsolat jelentheti számára az esélyt a Bosszúállók között. Képváltás – Tanulószoba, a kezeim Loki halántékán, körülöttünk kavarog a hullámzó, villódzó, kék energia. Körül ölel minket, az ő arca pedig őszinte meglepetést és elragadtatást tükröz. A következő pillanatban megtörténik a baj, felbukkannak múltjának mélyre rejtett képei, az érzelmek, amelyek meghatározták az életét. Érződik az én kétségbeesésem, az önvád és a tehetetlenség…A következő nap magánya, az órák, amikor hiába vártam rá, mert önhibámon kívül túl mélyre jutottam…

Ezeket a képeket keringettem újra és újra az agyamban, megnyitottam a tudatomat, de éreztem, hogy nagyon nehezen talál el hozzám. Más stratégiát kellett kitalálnom. Kezeimet ráhelyeztem az övéire, amelyeket az arcomon nyugtatott, hogy ezzel is felerősítsem a kapcsolatot. Ő azonnal kinyitotta a szemét.

- Jól van, semmi baj. Próbáljuk meg így… - nem csuktam be a szememet, hanem tekintetem kék szemébe fúrtam. Nagyon nehéz volt állni szemeinek hideg, mégis egyszerre forró ostromát. És akkor hirtelen megszületett. A kapcsolat amilyen nehezen, olyan hirtelen is jött létre. Loki pedig hirtelen mindenütt ott volt. Nagy szerencsémre az eltelt évek alatt megtanultam elzárni azokat a gondolataimat és érzéseimet, amelyekhez nem akartam, hogy bárki is hozzá férhessen, így csak azt láthatta, amit mutatni akartam. Úgy szívta magába a „tudást”, mintha az élete múlna rajta. Kék szemei természetfeletti fénnyel csillogtak, emlékeimet és érzelmeimet láttam bennük visszatükröződni. – Azt hiszem, egyelőre ennyi elég is lesz. Szakítottam meg a kapcsolatot, kezeit lefejtettem az arcomról, szemeimet becsuktam néhány pillanatra, amíg újra csak én magam voltam a saját fejemben. Mikor felnéztem, láttam, hogy homlokát ráncolva tanulmányoz.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Nem, semmi, csak…

- Csak? – kérdezte ellentmondást nem tűrően.

- Nos, egy kicsit…egy kicsit erőszakos módon sétafikált az agyamban, de…de ez nem baj, hiszen ez volt az első alkalom. Az a lényeg, hogy sikerült létre hoznunk a kapcsolatot. – néztem a pozitív oldalát, ő viszont továbbra is furcsán méregetett. – És, milyen volt? – kérdeztem.

- Nem mondhatnám, hogy minden hízelgő volt a számomra, amit láttam. – jegyezte meg kissé gunyorosan.

- Nos, ez már csak ilyen. Nem azt látjuk a másik agyában, amit szeretnénk látni, hanem azt, amit a másik gondol és érez.

- És honnan tudhatom, hogy ez az igazság? – kérdezte.

- Tessék? Ezt nem értem… - emeltem fel a szemöldökömet.

- Arra célzok, hogy akár…akár gondolhat olyan dolgokra is, amik nem történtek meg, vagy…teljesen más emlékeket és érzéseket is elém vetíthet. – állt fel a székről és kissé távolabb sétált. – Akár az egész hazugság lehet, amit nekem mutat.

- Nos, a megtévesztés és a hazudozás nem az én műfajom. – álltam fel én is a székről – sajnálom, hogy magából indul ki. – Loki összeszorította ajkait, de nem válaszolt semmit. Láttam, hogy ez bizony telibe talált. – Ki kell, hogy ábrándítsam, nem tudok olyan képeket mutatni magának, amelyek nem megélt emlékeken van érzelmeket alapulnak. Mert ilyenkor nem…képeket gyártok, hanem egyszerűen azt mutatom meg, abba engedek betekintést, ami a fejemben és a lelkemben van. Fel tudja ezt dolgozni? – kérdeztem egy kissé ingerülten.

- Sajnálom…nem akartam megbántani. – hajtotta le a fejét, de láttam rajta, hogy továbbra sem győztem meg.

- Higgye el, hogy nem vagyok az ellensége. Van egy különleges képességem, ami kiválasztotta magát. Teljesen véletlenül, és az én akaratom ellenére. Nem volt megtervezve, nem volt kitervelve. Elhiheti, hogy nekem is nyugodtabb volt eddig az életem. De úgy gondolom, ha már az élet megadta ezt az esélyt…mindkettőnknek, akkor próbáljunk meg élni vele. Nem tudom, hogy mit hisz…hogy információkat próbálok gyűjteni az agyából a S.H.I.E.L.D.-nek, amit alkalom adták fel tudnak használni maga ellen, vagy nem is tudom, de nincs így. Csak próbálok jó…jó Őrangyal lenni. – mondtam ki „szuperhős” nevemet. – Elhiheti, hogy nem a legkönnyebb dolog a világon. – ő elnyomott egy félmosolyt, melyről most sem tudtam megállapítani, hogy pontosan mit is jelent.

- Őrangyal…maga választotta ezt a nevet? – kérdezte, miközben lassan vissza sétált székeinkhez, arcán még mindig a titokzatos mosollyal.

- Jaj, nem…ezt itt ragasztották rám, a S.H.I.E.L.D.-nél. Coulson ügynöknek köszönhetően. Ő hívott így először. A többi pedig már történelem. – nevettem zavartan. – Tudom szörnyű. De nem tudnak leszokni róla.

- Ezek szerint…ezek szerint nem én vagyok az első, igaz? – kérdezte, szemei úgy villantak rám, ahogy egy ragadozó néz a zsákmányára. Néhány pillanatig levegőt sem tudtam venni. Egészen biztos voltam benne, hogy semmit nem láthatott meg erről a fejemben, az pedig, hogy pusztán az Őrangyal névből ilyen messze menő következtetést vonhasson le, igen kivételes intelligenciára mutatott. Újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy Loki bizony veszélyes. És az teszi őt veszélyessé, ami a fejében van.

- Erről…erről nem szeretnék beszélni. – hebegtem, majd hátat fordítottam neki, noha tisztában voltam vele, hogy ezzel nem sikerül átvernem, nagyon jól tudja, hogy milyen érzékeny témára tapintott.

- Megértem. – inkább éreztem, mint hallottam, hogy mögém lép. – Remélem, nem haragszik rám azért, mert rá kérdeztem. – hangja furcsa volt, valamiért kirázott a hideg.

- Nem, nem haragszom. Nem tudhatta. – fordultam meg, de amikor az arcára néztem, az az érzésem támadt, hogy ő már igen régóta készült erre a kérdésre. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Egyik kezemet a halántékára illesztettem és ellentmondást nem tűrően, célirányosan utat törtem magamnak. És szinte azonnal meg is láttam. Nem is rejtegette. – Á, szóval erről van szó. – mondtam, mikor alig egy másodperc múlva megszakítottam a kapcsolatot. – Tegnap megláttam valamit, amit nem lett volna szabad. Úgy gondolja, hogy bele tiportam az emlékeibe és az érzéseibe. És most így vesz revansot. Most már egy-egy az állás, igaz? Így már nyugodt a kis lelke? – néztem mélyen a szemébe. Most először láttam őt szörnyetegnek. Arcán árnyék suhant át, láttam, hogy zavarba hozza a tudat, hogy szembesítették gyerekes dühével. – Még mindig meg van róla győződve, hogy direkt csináltam. De tudja mit? Már meg sem akarom győzni az ellenkezőjéről. Úgyis felesleges. – mondtam, majd elhagytam tanulószobánkat.

Negyedik fejezet - Újrakezdés

Negyedik fejezet

Újrakezdés

Miután Loki feldúltan távozott, még hosszú ideig ott maradtam közös „tanulószobánkban”, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem fog visszajönni. Újra és újra a szemem elé vetültek azok az emlékképek és érzelmek, amelyek akaratán kívül mutatott meg nekem. Nem csak ő nem volt felkészülve még erre, hanem én magam sem. Váratlanul ért, mellbe vágott az a fájdalom, ami belőle felém áradt. Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy ilyen durva módon sikerült betörnöm a legmélyebb, legrejtettebb érzelmeibe, de tudtam jól, hogy nem direkt csináltam, az egymással szembeni tapasztalatlanságunk vezetett csak ehhez. Ezt persze neki megmagyarázni majdnem teljesíthetetlen küldetésnek tűnt.

- Mit történt? Valami balul sült el? Loki csinált valamit? – rontott be Thor, majdnem az ajtón keresztül.

- Nem, dehogy…mármint…nem ő volt a hibás. Baleset volt az egész. Nagyon ki van akadva? – kérdeztem félve.

- Őrjöng. De nem mond semmit. Mégis mi történt? – kérdezte, miközben kezével a falnak hajított székre mutatott.

- Semmi, csak… - nagyot sóhajtva zuhantam vissza a székre – Csak mentális összekapcsolódás közben véletlenül…véletlenül olyan dolgokat is megláttam, aminek ő finoman szólva nem örült. Ez nem volt benne a tervben, úgyhogy nem csodálom, hogy egy kicsit kiakadt. Remélem, hogy holnapra túl teszi majd magát rajta.

- Nem tudom…én a helyedben nem vennék rá mérget. Ismerem Lokit. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Vissza akar menni Asgardba.

- Mi??? – pattantam fel a székről. – Ezt nem hagyhatod! Tudom, hogy ez a mai nap rosszul sült el, de senki nem mondta, hogy könnyű lesz! Kérlek, próbáld lebeszélni! Tegnap még mindennél jobban szeretett volna csatlakozni a Bosszúállókhoz, most pedig sutba dobná az egészet? Megbeszélhetnénk…

- Jól van, majd meglátom, mit tehetek…bár attól tartok, erre nem én vagyok a legjobb ember. Loki mindig is a szöges ellentétét tette annak, amit én mondtam. – bármennyire is elkedvetlenített a dolog, de igazat kellett, hogy adjak neki.

Az éjszakám zaklatottan telt, nem mertem elaludni, minden érzékemmel azt figyeltem, hogy vajon ha gyengén is, de érzem-e még a bizsergést, amely azt jelzi, Loki  itt van még a hajón, nem ment vissza Asgardba. Egész éjszaka éreztem, néha erősebben, néha gyengébben, változó intenzitással. Furcsa volt a tudat, hogy egy napja még idegenkedve gondoltam arra, hogy az erőm Lokit választotta partnerének, hogy vele kell osztoznom az emlékeimen és az érzéseimen, ma viszont már az a lehetőség rémített meg, hogy elveszítem őt. Valami végleg megváltozott bennem, amikor bele láttam a fejébe. „Ő nem szörnyeteg” – száguldoztak a gondolatok a fejemben. – Csak megbántott. Vágyik a megbecsülésre és a szeretetre azoktól, akik fontosak a számára. Keserűséggel töltött el a tudat, hogy a mai nap után talán engem is azok sorába emelt, akik hazudnak neki és akik bántották őt életében. Bebújtam az ágyamba, a fal felé fordultam és rám borult a magány.

Másnap reggel percre pontosan ott voltam tanulószobánkban és vártam, hogy a bőröm bizseregni kezdjen, előhírnökeként annak, hogy Loki túltette magát apró afférunkon. De eltelt egy óra, majd még egy és egy újabb, ő pedig sehol sem volt. Három óra múltán Thor jött arra, benézett az ajtón keresztül és csak megrázta a fejét. Én pedig tudtam, hogy hiába várok.

- Loree, úgy volt, hogy naponta leteszi a jelentését az asztalomra, de már két nap telt el és nem kaptam semmit.

- Tudom, tudom igazgató és sajnálom. De…de úgy gondolom, hogy erről…erről a folyamatról nem lehet napi jelentéseket írogatni. Ez egy nagyon lassú és…bensőséges dolog, kell legalább…legalább egy hét, amire olyan eredményekről tudnék beszámolni, amik egyáltalán említésre méltóak. – próbáltam valahogyan kivágni magamat. Igazából meglepett, hogy Fury – a kémek kéme – semmit sem tud arról, ami az első foglalkozáson történt, valamint arról, hogy a másodikon Loki meg sem jelent. – Egy kis türelmet kérek. Nem siettethetem a dolgokat. Tudja jól, hogy milyen nehéz vele. Ha véletlenül túl messzire megyek, akkor annak visszafordíthatatlan következményei lesznek. Adjon nekünk egy hetet, után megkapja az első jelentést. – mondtam neki, közben reménykedtem, hogy tényleg lesz majd mit írnom abba a jelentésbe, azon kívül, hogy pajzsom haszonélvezője őrjöngve hagyott ott az első foglalkozás után. Fury gondolkodott néhány másodpercig, közben nagyokat fújtatott.

- Jól van Loree, hát legyen. De pontosan öt nap múlva egy teljes körű, hosszú, tömött sorokba szedett jelentést várok az elmúlt egy hétről. – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően.

- Így lesz. – bólintottam rá, majd elváltak útjaink.

Már két órája vártam, az agyam azt diktálta, hogy ismét hiába, ám valami mélyen bennem nem akarta elfogadni ezt a tényt. Rendíthetetlenül olvastam tovább a könyvet, közben néha fel-fel pillantottam, hátha meglátom az ajtón keresztül, bár tudtam jól, különleges érzékem sokkal előbb jelezné közeledtét, mint ahogy szememmel meglátnám. Az órámra pillantottam. „Két óra és tíz perc” – sóhajtottam nagyot. – „Talán itt az ideje feladni.” Aztán valahogy mégis ülve maradtam.

A két órája tartó csöndben az ajtó hangja fülsiketítő lármának hatott. Loki belépett az ajtón, amely egy pisszenő hanggal becsukódott mögötte. Az érzelmek, akárcsak az energia, veszettül kavarogtak bennem. Ő közelebb lépett, majd egyik kezét a velem szemben lévő szék támlájára tette, amit idegesen ütögetni kezdett. Nem nézett a szemembe, inkább lábbelijének mintáját vizsgálgatta. Annyira meglepett hirtelen megjelenése, hogy én sem jutottam szóhoz. az elmúlt két nap alatt oly sokszor végig gondoltam, hogy mit is mondanék neki, ha módon lenne rá, most mégis képtelen voltam megszólalni. Többször nagy levegőt vettem, hogy megszólaljak, de aztán mégsem jöttek a szavak. Loki megmozdult, először azt hittem, hogy sarkon fordul és újra faképnél hagy, de csak oda lépett a szoba üveg oldalához és a kilátást kezdte el tanulmányozni. Csak jobb kézfeje tanúskodott zaklatottságáról, ujjai idegesen jártak. Lassan én is felálltam és közelebb léptem. Nem álltam közvetlenül mellé, de ahogy arcát oldalra fordította, tudtam, tisztában van vele, hogy ott vagyok. Profilja olyan volt, mintha márványból faragták volna ki. Nemes, de mégis hideg.

- Sajnálom...– mondta, láttam, hogy összeszorítja állkapcsát.  

- Nem, én sajnálom. – léptem mellé, mire ő végre felém fordult és meglepetten nézett a szemembe. – De tudnia kell, hogy nem szándékos volt. Nem szándékosan néztem a fejébe. Csak…csak amikor végre létre jött a kapcsolat, amikor meg tudtam mutatni a pajzsunkat, akkor…akkor hirtelen megnyílt előttem a tudata. Egyszerűen…egyszerűen hihetetlen volt. Nagyon nehezen sikerült elérnem, hogy egy kicsit is beengedjen, aztán egyik pillanatról a másikra kinyílt, mint egy virág. – próbáltam felidézni. – Nagyon nehéz ezt olyan embernek elmagyarázni, aki még ezt nem érezte. Tudja…abban a pillanatban egyszerűen átszáguldottak hozzám az emlékei és az érzései. Nem én akartam turkálni a múltjában és az érzéseiben, hanem a Maga lelke akarta megmutatni ezeket. A tudata egy pillanatra mással volt lefoglalva, így nem nyomhatta el ezeket. – magyaráztam. – De sajnálom, hogy így történt. Ennek csak úgy van értelme, ha önként osztja meg velem ezeket a dolgokat. Azért, mert megbízik bennem. Persze tudom, hogy ez nagyon nehéz. Idegen vagyok a Maga számára. A bizalmat pedig ki kell érdemelni. – kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat beszélek, miközben ő feszülten figyelt. – Csak…csak azt tudom ígérni, hogy…hogy mostantól óvatosabb leszek. – fejeztem be, majd ujjaimmal az üvegen kopogva vártam a választ.

- Én is…én is megpróbálok majd…nyitottabb lenni. – szólalt meg kis idő múlva. – Sajnálom, de nem vagyok az a fajta, aki…aki szereti, ha látják, mi jár a fejébe. Az emlékeim pedig…

- Tudom. – szakítottam félbe. – Semmi baj. – próbáltam mosolyogni. – Akkor…akkor szeretné ma folytatni, vagy halasszuk el holnapra? – kérdeztem.

- Persze, folytathatjuk. – követett a székekhez, melyekben ismét elfoglaltuk a helyünket.

- Jól van, akkor… - csúsztam közelebb hozzá és e képpen tett ő is. Éreztem rajta a feszültséget és azt is, hogy megpróbál uralkodni rajta. Közelebb hajtotta a fejét, hogy könnyebben elérhessem.

- Nem, most nem a…fejére lesz szükségem. – nevettem zavartan.

- Ezt nem értem. – ráncolta össze a szemöldökét.

- Kérem a kezeit.