Harminckilencedik fejezet - Váratlan látogató

Harminckilencedik fejezet

Váratlan látogató

Thor bejelentése után úgy éreztem, ennél rosszabb már nem történhet. Nem Thort vagy Jane-t gyűlöltem, nem is a születendő gyermeküket, sokkal inkább az a tudat keserített meg még jobban, hogy míg az Ő gyermeküket egy egész nép várja lélegzet visszafojtva, addig az én gyermekemről még a saját apja és családja sem akar tudni.

Ez volt az, amit sehogyan sem tudtam megemészteni és sehogyan sem tudtam megbocsájtani. Frigga és Odin közönye. „Hát az unokájuk Lokitól tényleg nem számít? Csak az a gyermek, amelyiknek Thor az apja? Tényleg tovább él a családi átok, amely Loki életére is oly mélyen rányomta a bélyegét”Gondoltam át újra és újra.

Csak egyetlen dologban voltam egészen biztos: Én nem fogom hagyni, hogy a gyermekem ennek az átoknak az árnyékában éljen. Nekem Ő lesz az első és az egyetlen. És soha nem fog tudni azokról az emberekről, az apjáról és a nagyszüleiről, akik eltaszították őt maguktól…bármennyire fájjon is nekem, de így kell tennem…mert az ő boldogsága mindennél fontosabb.

Újabb két hónap telt el teljes nyugalomban. Erre a két hónapra ismét visszaköltöztem az otthonomba és ismét hetente többször is vendégül láttam a Bosszúállók tagjait, akik egyre nagyobb figyelemmel – és egyre nagyobb aggodalommal  - figyelték kerekedő pocakomat. Kivéve Tony Starkot, aki tudtomon kívül már mindent megvett, ami csak a gyerekszobába szükséges.

Lassan, de biztosan eljött az idő, amikor már nagyobb biztonságot jelentett a S.H.I.E.L.D. bázisa, mint az otthonom. A gyermek növekedésének ütemét és születésének pontos idejét még Dr. Shaw sem tudta meghatározni. Én viszont napról napra egyre inkább éreztem, hogy közel az idő, így én magam hagytam ismét magam mögött otthonomat.

Nehéz szívvel zártam be az ajtót, de megfogadtam magamnak, hogy amikor legközelebb belépek a küszöbén, akkor egy új élet kezdődik. Egy olyan élet, ami tele van örömmel, ahol végre nem vagyok egyedül…egy új élet a gyermekemmel.

Szívemben reménnyel és félelemmel szálltam be a S.H.I.E.L.D. gépébe és fedélzetéről néztem egyre távolodó otthonomat.

- Hogy vagy? – kérdezte Natasha, mikor összetalálkoztunk a gép landolása után.

- Fogjuk rá. – mondtam. – Úgy érzem magamat, mint egy partra vetett bálna. – fújtattam nagyot. A hasam óriási volt, láttam, Natashának sincs túl sok kétsége afelől, hogy már csak néhány nap lehet hátra…

- Kitartás. Most már a finishben vagy. – nyújtotta a karját Natasha. – Nem hinném, hogy tovább akarna maradni. Ha pedig mégis…nos, Shaw doki majd biztosan talál valami módot rá, hogyan űzzük ki belőled ezt a gyereket! – fanyar humorát mindig élveztem, most is elmosolyodtam, pedig majd’ berepedt a hátam, lábaim pedig óriásira dagadtak. – Gyere, a kabinodba kísérlek. Ott lepihenhetsz kicsit, utána pedig Shaw doki majd megvizsgál. – vezette le a napi programomat. Nem volt más dolgom, csak rábólintani. A következő pillanatban Fury Igazgató magas, bőrkabátos alakját láttam roham iramban közeledni felénk. Láttam az arcán, hogy nem kissé feldúlt.

- Üdvözlöm Loree, jó újra látni. – szeme hol az arcomon, hol pedig a hasamon időzött.

- Köszönöm Nick. – mosolyodtam el zavartan. – Valami baj van? – kérdeztem, mert láttam, hogy arca nagyon feszült.

- Loree, nem szeretném felizgatni, de…egy látogató vár Önre a tanácsteremben. – mondta, tüdőmben pedig bent ragadt a levegő. – Nem, nem Ő az. – rázta meg a fejét Fury. – De jól gondolja, Asgardból jött az illető.

Tanácstalan arccal néztem Natashára, de láttam rajta, hogy bizony erről a látogatóról még ő sem tudott.

- Negyed órája sincs annak, hogy megérkezett. – támasztotta alá gondolataimat Fury. Egy nagy levegőt vettem és megpróbáltam szívem veszett dobogását újra normális iramba terelni.

- Jól van, mehetünk. – bólintottam, majd remegő lábakkal támaszkodtam rá Furyra és Natashára, akik a tanácsterem felé kísértek.

- Frigga? – kérdeztem alig hallhatóan. Semmi nem lehetett meglepőbb annál, mint őt itt látni, a S.H.I.E.L.D. bázisának tanácstermében.

- Loree! Annyira örülök, hogy látlak! – lépett hozzám, majd még mielőtt magamhoz tértem volna a meglepetés okozta sokkból, magához ölelt. – Annyira gyönyörű vagy! – mondta, mikor elengedett és végig nézett rajtam. Ekkor jutott eszembe, hogy ő most lát először hosszú fekete hajammal és villogó, zöld szememmel. – Látom, még épp időben érkeztem. – simított végig kezével óvatosan óriási hasamon.

- Még épp időben? – léptem hátra egy lépést, majd gyanakodva méregettem. – Miért jöttél ide? – arcán láttam, hogy fáj neki a reakcióm, de nem tudhattam, hogy hányadán állok vele.

- Szeretném, ha velem jönnél Asgardba. Hogy a gyermek ott születhessen meg, ahová tartozik.

- Tessék? Ugye most csak viccelsz? – kérdeztem elképedve. – Majd’ öt hónap után egyszer csak megjelensz itt és azt mondod, hogy menjek veled Asgardba? – soha nem hittem volna, hogy egyszer így fogok beszélni Friggával, de most csak úgy áradtak belőlem a keserű szavak. – Van róla fogalmad, hogy mit tett a „fiad”? Hogy miket mondott nekem, amikor kiderült, hogy gyereket várok? Hogy hogyan éreztem magamat akkor? – támadtam rá szavaimmal. – Azt hittem, hogy bele őrülök! Meg akarta volna őt ölni! – tettem a hasamra a kezemet. – Amikor pedig én nem egyeztem ebbe bele, itt hagyott. Csak úgy…mintha mi sem történt volna. – éreztem, hogy szemeim ködtől lesznek fátyolosak. – És nem csak ő hagyott el, hanem ti mindnyájan! – mutattam rá. – Te tudtál mindenről! Az is bizonyítja, hogy most itt vagy! Tudtál arról, hogy Loki eltaszított minket magától, mégsem tettél semmit! Még csak meg sem látogattál engem…minket…mintha nem is léteznénk a számodra. – arcomon vékony csíkokban folytak le a könnycseppek. – Most pedig ide állítasz és azt várod, hogy egyet csettintesz és én majd veled megyek Asgardba???

- Kérlek Loree…ne vádolj… - roskadt le az egyik székre. – Ha azt hiszed, nem vádoltam magamat már így is éppen eleget, akkor tévedsz. Minden egyes nap majd’ megszakadt a szívem! – láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyekkel. – Amikor Thor elmondta, hogy mi történt, azonnal beszéltem Lokival. De ismered őt, hajthatatlan volt. És…és  megesketett, hogy nem kereslek fel téged… - temette arcába a kezét.

- Á, értem…azt mondta, hogy ne találkozz velem, hogy te is tégy úgy, mintha ez a gyermek nem is létezne, te pedig megtetted…biztosan nem volt más választásod. – mondtam keserűen.

- Te ezt nem értheted…csak nemrég kaptam vissza a fiamat…csak nemrég kötött békét az apjával és a bátyjával. El sem tudod képzelni, hogy milyen öröm volt ez nekem. De azóta is folyamatosan érte remeg a szívem. Amikor…amikor te meglátogattál minket…amikor láttam rajtad, hogy mennyire szereted…az maga volt a csoda. – szipogott, én pedig elfordultam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat, amelyet annak a látogatásnak az emléke idézett fel bennem. – Akkor úgy éreztem, hogy Loki számára van remény egy boldog, szeretetteljes életre, amire mindig is vágyott és amelyet megérdemel. És amikor meghallottuk a halálod és az újjászületésed történetét…akkor már egészen biztos voltam benne, hogy titeket egymásnak teremtettek. Te vagy Loki sorsa, Loki pedig a tiéd. – egy nagyot nyeltem, miközben szavait hallgattam. – De a múltja még mindig megmérgezi az életét és a gondolatait. Semmi nem zaklathatta volna fel jobban, mint egy gyermek érkezése. Mert mindez saját származására és a gyermekkorára emlékezteti…

- Hát igazán sajnálom, hogy így történt…de neki is volt hozzá egy cseppnyi köze. – morogtam tovább.

- Esküszöm, hogy többször elindultam már hozzád. De Loki valahogy mindig megérzi a szándékomat. Én pedig nem akarok olyat tenni amivel…amivel…

- Amivel bármi olyat is tennél, ami esetlegesen ellentétben áll azzal, amit ŐIstensége elvár? – szegeztem neki a kérdést.

- A fiam csak nemrég tért haza, nem akarom, hogy ismét messzire meneküljön Asgardtól és a családjától! – mondta kétségbeesetten.

- A családja itt van! Itt van, a Földön! A testemben! – csaptam az asztalra. – De ő nem kért belőlünk. Hát akkor legyen így. Menj vissza és mond meg neki, hogy nem kell félnie, soha többé nem fog hallani rólunk.

- Nem!!! – kiáltotta Frigga. – Nem hagyom! Ő egy Asgardi gyermek! És az unokám! Asgardban kell megszületnie.

- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Ha jól hallottam, éppen Jane várandós az unokáddal. Szenteld neki az idődet és a szavaidat. Majd az a gyermek, a trónörökös Asgardban látja meg a napvilágot. – mondtam keményen, majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Loki most Thorral van… - állítottak meg Frigga szavai. – Azért tudtam eljönni. Gyere velem Asgardba, várja őt ott a gyermeke, mire visszaérkezik. Akkor majd belátja a hibáját…és minden helyre jön…kérlek, adj esélyt…

- És miből gondolod, hogy én szeretném, ha minden újra…”helyre jönne?” – kérdeztem. – Miből gondolod, hogy még most is azt szeretném, hogy „megbocsásson nekünk”? Nincs rá szükségünk, ahogyan neki sincsen ránk.

- De igen…akárhogyan is tiltakozol ellene, tudom jól, hogy még mindig szereted! – győzködött Frigga. – Tudom jól, hogy minden alkalommal, amikor megmozdul benned a gyermeke, akkor rá gondolsz. Arra gondolsz, hogy bárcsak ő is érezte volna…hogy bárcsak ő is veled élhetné át ezt a csodát…És tudom, hogy mesélsz a kicsinek az apjáról, mert azt akarod, hogy ismerje és szeresse… - éreztem, hogy a könnyek újra utat törnek maguknak a szememből. – És tudom, amikor elképzeled milyen lesz majd, akkor Loki szemét-arcát, vonásait képzeled oda…a szerelmed arcát szeretnéd viszont látni a gyermekedben, akárcsak minden szerelmes nő. – szavai lefegyvereztek. Tudtam, soha nem tudnék úgy tenni, mintha örökre kiírtottam volna szívemből a szerelmet Loki iránt. Néhány másodpercig gondolkoztam, majd nagyot sóhajtottam.

- Asgardban nem létezik az energiám, ami védelmez…ami a babát is védelmezi. Nem lennénk biztonságban. – mondtam tárgyilagosan.

- Senki nem bánthat titeket Asgardban, amíg én élek. És senki nem is tenne ilyet. – mondta meggyőzően Frigga.

- Loki el akarta pusztítani a gyermekünket. Ugyan mi akadályozná meg benne, hogy most ne tegye meg? – kérdeztem.

- Loree, esküszöm neked, hogy SENKI, még Loki sem bánthat se téged, sem pedig a babát. Erre esküszöm! – lépett hozzám Frigga kisírt, ám annál elszántabb szemekkel. – Tudom jól, hogy a lelked mélyén te is arra vágysz, hogy a gyermeked megismerhesse az édesapját…hogy mindhárman kaphassatok még egy esélyt. És azt is tudom, hogy Loki is erre vágyik…Add meg ezt az esélyt mindnyájatoknak. A te kezedben van a döntés. – mondta Frigga, én pedig tudtam jól, hogy elvesztem.

- Jól meggondolta ezt, Loree? – kérdezte immár századszorra Dr. Shaw, mikor útra készen álltam, hogy a Bifröstön keresztül Asgardba utazzak. – Nem tudhatjuk, hogy a gyermek, vagy akár az Ön számára biztonságos-e most egy ilyen utazás. Már nagyon a végén jár, jobb lenne, ha itt maradna…

- Dr. Shaw, nem hiszem, hogy egy Asgardi gyermeknek bármi baja eshetne a Bifröstön keresztül való utazástól. – nevettem fel ironikusan. – Ami pedig engem illet…nos valahogy majdcsak megbirkózom vele. Asgardig még védelmez az energiám…

- És utána mi lesz? – kérdezte aggodalmas hangon. – Tudja jól, hogy miről beszéltünk. A gyermek igen nagy. Nem vagyok benne biztos, hogy természetes úton is a világra tudja majd hozni. És kétlem, hogy Asgardban jól felszerelt kórházak és orvosok lennének. – mondta aggodalmasan.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy nagyon sokat kockáztatok, hogy akár ez a döntésem a gyermekem életébe is kerülhet, akárcsak a sajátoméba. De már nem akartam visszatáncolni. Testben és lélekben gyengének éreztem magamat, Frigga szavai pedig így könnyedén legyőztek. Most, hogy közel volt az idő, a lelkem mindennél jobban vágyott arra, hogy legyen mibe, kibe kapaszkodni, egy boldogabb jövő reményébe, egy család álomképébe.

- Dr. Shaw…nagyon szépen köszönök mindent, amit eddig értünk tett. De igazán…MINDENT. – léptem közelebb és megsimogattam a vállát. – De most el kell mennem. Így érzem. Nem tudom, hogy helyes-e, tisztában vagyok vele, hogy mekkora veszélynek teszem ki mindkettőnket, de…de úgy érzem, hogy már régóta nem én irányítom az életemet. Csupán csak sodródom az árral, a nyugodt partot keresve. Most pedig Asgard felé sodor az ár. Szeretném hinni, hogy nem ok nélkül. – mondtam neki, mire ő nagyot sóhajtott, megadóan bólintott, majd magához ölelt.

- A hasmelegítőnek működnie kell Asgardban is, ne aggódjon, nem lesz baj. – mondta el századszorra is Stark, aki szemmel láthatóan sokkal idegesebb volt, mint én.

- Nem aggódom. – nevettem, bár éreztem, hogy nevetésem nem hangzik túl őszintén.

- Szerintem butaságot csinál. – mondta minden köntörfalazás nélkül Tony. Az elmúlt néhány hónapban sokat járt hozzám ő is, mikor egyedül voltam vidéki otthonomban a fájdalmammal, az elhagyatottságommal és a gyermekemmel. Nem állítom, hogy barátok lettünk, Tony ehhez túlságosan is…Starkos volt, de érezhetően fontos volt számára a sorsunk, ami nagyon jó érzés volt.

- Talán igaza van. – bólintottam rá. – De ha most nem megyek, akkor valószínűleg egész életemben bánni fogom.

- De legalább lesz élete! Azt hiszi, hogy mi nem beszélünk Dr. Shaw-val? Nekünk is elmondta, hogy milyen veszélyeket jelent a Maga számára ez az egész!

- Igen, tudom, de…

- És a kisbaba? Rá nem gondol? – kérdezte Stark a hasamra mutatva, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot.

- De igen. – bólintottam, közben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Egyfolytában csak rá gondolok.

Ez után Stark már nem kérdezett semmit és nem mondott semmit. Megöleltem, majd Frigga mellé léptem.

- Heimdall, engedd le a hidat! – nézett Frigga kék szemével az ég felé, ahol már veszett módon gomolyogtak a felhők. Éreztem, ahogyan a látványtól összeszorul a gyomrom. A hasamban növekedő élet is megérezte a bennem lévő feszültséget, mert egy hatalmasat rúgott.

- Valami baj van? – lépett oda hozzám Frigga, mikor látta, hogy arcom összerándul.

- Nem, nem…csak a kicsi is érzi, hogy most valami különleges dolog történik. Szerintem már kék-zöld vagyok belülről. – próbáltam mosolyogni.

- Kitartás! – suttogta Frigga. – Gyorsan ott leszünk és akkor lepihenhetsz! – alig tudta befejezni mondanivalóját, az arany színű energia leereszkedett, a következő pillanatban pedig már őrült iramban száguldottunk keresztül a világmindenségen.

Mikor végre megérkeztünk, lábam alatt szilárd talajt éreztem, gyengeség fogott el, nem találtam meg az egyensúlyomat, éreztem, hogy lábaim megroggyannak alattam. Két kezemmel ösztönösen a hasamat védtem, mert tudtam, a padlón fogom végezni…ám az utolsó pillanatban erős kezek ragadták meg a derekamat, segítettek, hogy vissza nyerjem testem felett az irányítást. Hálásan és meglepetten néztem az aranyszín szemekbe.

- Köszönöm. – rebegtem halkan Heimdallnak, a Szivárvány-híd örzőjének, aki végig futtatta rajtam mindent látó tekintetét.

- Nehéz terhet hordozol…

Harmincnyolcadik fejezet - A trónörökös

Harmincnyolcadik fejezet

A trónörökös

Valahogyan visszaszédelegtem a kabinomba és leroskadtam az ágyra. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de Loki ilyen mélységes ellenállására, elutasítására álmomban sem gondoltam volna. Biztos voltam benne, hogy megnyugtató szavakra lesz szükség, érvekre, amelyek meggyőzik és letörik ellenállását, de ez a legszörnyűbb álmaimat is felül múlta. Gondolkodás nélkül megölte volna a gyermekünket, ha én bele egyezek. Ennek tudata mázsás kősziklaként ereszkedett a szívemre. Megölte volna azt az életet, amely kettőnk szerelméből született, amely a testemben él, amelyet az energiám is védelmez, mert még ez a megfoghatatlan erő is érzi, hogy Ő különleges, hozzám tartozik, a testem- és a lelkem része?

Óriásit csalódtam benne…bennünk…az állítólagos szerelmében irántam. Minden létező módon próbáltam mentegetni, de egy idő után már képtelen voltam okot találni a viselkedésére. Csak azt tudtam, hogy itt ülök, egyedül, magányosan a sötét kabinomban és valamiféle isteni csodára várok, hogy talán Loki megvilágosodik, talán eljut az agyáig mindaz, amit mondtam…vagy egyszerűen csak ráébred, hogy amiről beszélünk, az valóság, nem pedig egy tárgy. A gyermeke növekszik bennem. Egy gyermek, aki csak a miénk, aki családdá tehet minket. Családdá, ami igazából Lokinak soha nem volt. Most pedig a lehető legdurvább módon taszított el minket magától. A gondolatok gyors iramban kavarogtak a fejemben, akárcsak az energia körülöttem.

Aztán hirtelen minden lecsendesedett. És akkor megértettem. Az energia, amely mindig különös erővel vibrált, ha Loki a közelben volt, most csak finoman bizsergett bennem, erőteljes kavargását csupán a gyermekem körül éreztem. Tudtam, hogy Loki elhagyta a bázist. Végleg itt hagyott minket.

Ha volt is bármilyen reményem arra, hogy Loki talán észhez tér, lehiggadva átgondolja a dolgokat és megbocsátást kér, az ebben a pillanatban elpárolgott. Kitört belőlem a hisztérikus zokogás. Ordítani tudtam volna, de a torkom összeszorult, csak valami szánalomra méltó hang jött ki rajta, fájdalmas és reményvesztett. Előre hátra dülöngéltem az ágyon ülve, kapkodva a tiszta gondolatok utána, amelyek valahogy nem akartak jönni. Nem tudtam, hogy mi történik majd ezután, hogy miként élem majd az életemet, miként ÉLJÜK majd az életünket. Hirtelen minden olyan üressé és értelmetlenné vált. Szívemet majdnem szétszakította a fájdalom, fájt az egész mellkasom és rázott a hideg. A létfenntartó rendszer sípolása az agyam legmélyére hatolt, de ebben a pillanatban még ez sem tudott kizökkenteni az önsajnálat mocsarából.

- Loree! – lépett be Natasha a szobába, majd azonnal látta, hogy milyen állapotban vagyok. – Azonnal le kell feküdnöd és be kell takaróznod, gyerünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én viszont sírás közben, dacosan megráztam a fejemet és továbbra is ott ültem az ágy szélén. – Na jó, nem fogok itt veled vitatkozni. – mondta keményen. – Azt akarod, hogy baja legyen a babának? – kérdezte, én pedig szipogva, égő szemekkel meredtem rá, majd szememet lesütve, lassú mozdulatokkal vonszoltam magamat az ágy közepére, ő pedig betakart a Stark féle csodapléddel, amely automatikusan fűteni kezdett, megakadályozva, hogy testhőmérsékletem végzetesen lecsökkenjen.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Ahogy elvackolódtam, azonnal újra támadtak a sötét gondolatok, újra láttam Loki kíméletlen arcát, ahogyan gyermekünk halálát kívánja.

- Most ne gondolj rá…próbálj megnyugodni. – mondta Natasha, miközben letelepedett az ágyam szélére. Mióta visszatértem a halálból, kissé megváltozott velem szemben. Néha már úgy éreztem, mintha barátok lennénk. – Most az egyetlen, ami fontos, az a gyermeked. Neked kell rá vigyáznod. Ő csak rád számíthat. – Natasha szavai kissé helyre ráztak, kihúztak az önsajnálatból. „Igen, a gyermekem…” – gondoltam, majd átfontam hasamat karjaimmal. – „Mostantól Ő az életem értelme. Csak érte fogok élni. Hogy Ő boldog legyen…” Egy nagyot sóhajtottam, majd a kimerültségtől álomba zuhantam.

Natasha egész éjszaka őrizte az álmomat.

Haza költöztem. Az otthonomba. A menedékembe. Arra a helyre, mely már annyi fájdalmamat látta, az életemet Loki nélkül, majd a tiszavirág életű boldogságunkat, a szerelem és a szenvedély pillanatait…

Ide mindig egyszerre volt boldogság visszatérni, amelybe mindig bele vegyült a fájdalom és a szomorúság. Minden fal, minden ablak mögött egy újabb emlék várt, amely egyszerre volt vigasztaló és roppant megterhelő. De mégis az otthonom volt.

A csapat továbbra is figyelte minden életjelemet és mozdulatomat a távolból, de képtelen voltam továbbra is abban a fém börtönben élni. Mint mindig, ha baj volt, vissza kellett térnem az otthonomba. Nagyon nehezen teltek az első napok és hetek. Nagyon egyedül voltam…és mégsem. Velem volt a gyermekem, aki erőt adott, akinek növekedését napról napra éreztem. Tudtam, hogy csak rám számíthat, így próbáltam nem gondolni Lokira, csak rá. Nem akartam, hogy a bennem lévő keserűség megmérgezze az ő lelkét is. De néha nagyon nehéz volt. Esténként, amikor a meleg paplan alatt feküdtem, átkaroltam lassan domborodó hasamat és arra gondoltam, hogy más kismamákat ilyenkor a párjuk a tenyerén hordoz…más nőket átölel a párjuk éjszaka…látják és érzik, ahogyan a szeretett nőben napról napra növekszik a gyermekük…én viszont olyan egyedül voltam…

…egyedül éltem át a csodát, amikor a gyermekünk először mozdult meg bennem. Amikor a bennem növekvő élet igazán kézzel foghatóvá vált. Végig sírtam azt az éjszakát.

Bár gyűlöltem Lokit azért, ahogyan ellökött magától minket, de valahol azt szerettem volna, ha a gyermekünk ismeri az édesapját…elkértem néhány hangfelvételt a S.H.I.E.L.D. bázisról, amit még akkor rögzítettek, amikor Lokival a kezdet kezdetén az Őrangyal-Őrzött kapcsolatot próbáltuk kialakítani, majd lejátszottam, a fülhallgatót pedig a pocakomra tettem. Szerettem volna, ha a babánk hallja az édesapja hangját. Még ha nem is hozzá beszél, ahogyan más apák teszik, de akartam, hogy ismerje mély, dallamos beszédét. A harmadik hónap végére pedig már igen aktív mozgással jelezte pocaklakóm, hogy felismeri Loki hangját. Megkönnyeztem.

Az egész csapat oly módon reagálta le a terhességemet, amit soha nem hittem volna. Nem volt olyan hét, amikor legalább két látogatót ne fogadtam volna a Bosszúállók közül, minden előzetes bejelentés nélkül. Natasha elég gyakran jött hozzám, Bruce Banner és legnagyobb meglepetésemre Steve Rogers is, bár vele nagy igazán volt közös témánk, de értékeltem az igyekezetét. A legnagyobb meglepetés számomra viszont Stark volt, aki minden héten beszálldosott a kertembe, kiírtva ezzel minden rózsát, amelyet még a nagymamám ültetett, aztán kilépve a páncéljából, hosszú órákig maradt és néha félelmetes módon gügyögött a hasammal, majd megfenyegetett, ha bárkinek elárulom, akkor eltesz láb alól.

Furcsa hetek és hónapok voltak.

Talán az volt az egyik legfurcsább és legszomorúbb dolog a számomra, hogy ismét úgy éreztem, minden asgardi, akit valaha is a szövetségesemnek tartottam a harcomban Loki szívéért és lelkéért, szintén magamra hagyott. Tudtam, hogy Fury mindenről tájékoztatta Thort és abban is egészen biztos voltam, hogy ő mindent elmondott Friggának. És mégsem történt semmi…egyikük sem látogatott meg, egyikük sem biztosított a támogatásáról és ami a leginkább fájt, egyiküket sem érdekelte a gyermekem, Loki gyermeke. Talán Frigga közönye fájt a legjobban, aki maga is anya volt és akinek az unokáját  hordtam a szívem alatt…de egy idő után már nem gondoltam erre. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy egyetlen és végleges otthonommá a Föld vált, barátaimmá pedig a Bosszúállók.

A harmadik hónap végén Banner rávett, hogy menjek vissza a bázisra egy teljes kivizsgálásra. A gyermek, miként az elején megjósolták, sokkal gyorsabban fejlődött, mint egy normális, emberi baba. Alig három hónapja estem teherbe, de Ő már olyan fejlett volt, mintha több mint öt  hónapja hordoznám. Mondanom sem kell, a testemet megviselte ez a gyors fejlődés.

Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele…velünk. Így igent mondtam és néhány napra ismét visszaköltöztem a bázisra.

- Minden rendben van? – kérdeztem Shaw doktort, aki a S.H.I.E.L.D. orvos specialistája volt és aki nagy gonddal figyelte gyermekem fejlődését és a személyes egészségemet. Amíg otthon voltam, addig is sokszor voltunk video-telefon kapcsolatban, mélyen hálás voltam neki azért, mert őszintén aggódott miattunk és legjobbat akarta nekünk. Hatvan év körüli férfi volt, nagy családdal, akit mélyen megérintett mindaz, ami velem történt, a gondolat, hogy egyedül vagyok várandós anya létemre, nagyon felkavarta.

- Nos, amennyire az energiafelhő miatt meg tudom állapítani, igen… - görgette végig újra ultrahang készülék golyós fejét a hasamon. – De sajnos nem látok túl sokat… - mutatott a képernyőre, amelyen a képet majdnem másodpercenként szétcsúszott, olyan módon, mint amikor valami nem stimmel a TV adással. Az energiám teljesen bezavart. – Arra gondoltam, hogy esetleg…nem tudná egy kis időre valahogy…lecsillapítani ezt az energiát? – kérdezte, mire én gondolkodóba estem. – Mintha mesélt volna olyat, hogy ha erősen koncentrál, akkor egész testében érzi…érzi a magzat körül is…és látja…akkor talán valahogy azt is el tudná érni, hogy néhány pillanatra lecsillapodjon az energiafelhő. Jó lenne, ha láthatnék néhány tiszta képet a babáról. Mindkettőjük egészsége érdekében. – magyarázta, hangjából és arcáról csak az őszinte aggodalmat tudtam leolvasni.

- Jól van, megpróbálom. – bólintottam, majd visszafeküdtem az ágyra és egy nagy levegőt vettem. Becsuktam a szememet, közben pedig mélyeket lélegeztem. Megpróbáltam kiüríteni az elmémet, hogy csak az energia létezzen, a gyermekem és én. Megpróbáltam mindkettőjükkel kommunikálni, elmondani, hogy most szükség van arra, hogy mindhárman együttműködjünk azért a közös célért, hogy a gyermek egészségesen jöjjön a világra. Nem tudom elmondani, pontosan hogyan is történt az egész. De éreztem, ahogyan az energia kavargása, örvénylése alább hagy, a magzat a testemben pedig neki feszült a hasfalamnak, hogy minél jobban látható legyen. Tényleg csak néhány másodpercre tudtam megtartani a kapcsolatot, rávenni őket az együttműködésre, de ennyi éppen elég volt.

- Nos? Sikerült? – kérdeztem, miután kissé kifáradva kinyitottam a szememet.

- Igen! Sikerült! Van néhány igen jól sikerült felvétel a magzatról! – mosolygott rám dr. Shaw, majd felém fordította a monitort. Végre láthattam a kisbabámat, az apró kis kezeit- és lábait, az arcát…Éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem.

- Lehet tudni, hogy fiú vagy lány? – kérdeztem meghatottan.

- Nem, azt nem volt hajlandó elárulni. -  nevetett a doktor úr. – Mindig direkt úgy feküdt, hogy még véletlenül se láthassunk semmit.

- Milyen meglepő. – mosolyodtam el. – Már most szeret borsot törni az orrunk alá…le sem tagadhatná, az édesapját. – mondtam halkan, majd tovább tanulmányoztam a monitort. Dr. Shaw közben Atyáskodóan simogatta a hátamat.

- Minden rendben van vele. Teljesen egészséges. Az egyetlen, ami bajt jelenthet, az a mérete. Már most elég nagy. Előfordulhat, hogy nem tudja természetes módon megszülni, de akkor még mindig ott van a császármetszés lehetősége. Nem kell aggódnia.

- Azt nem hinném. – ráztam meg a fejemet. – Az energiám soha nem engedné, hogy megműtsenek…azt úgy érzékelné, hogy bántani akarnak…és hogy őt is bántani akarják. Félek, az az út járhatatlan lesz. Úgyhogy…remélem, a kicsi majd együttműködő lesz. – simogattam meg a hasamat.

- Hová tűnt mindenki? – kérdeztem körbe járva a hajó vezérlő hídján, de egy beosztott sem volt hajlandó válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Mióta kijöttem Shaw dokitól, egy Bosszúállót sem láttam sehol. Mintha felszívódtak volna. Egyetlen ötletként még a tanácsterem jöhetett szóba, bár semmi olyan dologról nem volt tudomásom, ami miatt kupaktanácsot kellett volna tartani. Az ajtóhoz érve beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet.

- Gratulálunk! Önnek és az egész népének! Most bizonyára nagy ünnep van Asgardban! – hallottam Fury hangját, Asgard említésére pedig összeszorult a gyomrom. Tudtam jól, hogy Loki egészen biztosan nincs az ajtó mögött, mert energiám azt mindennél pontosabban tudatta volna velem.

- Köszönöm szépen. Az ünneplést majd még későbbre tartogatjuk. De mindenki nagyon izgatott, ez így igaz. – hallottam Thor hangját. – Nagy öröm ez azok után, hogy…

- Mihez is kell gratulálni? – léptem be váratlanul terem ajtaján. Láttam, hogy mindenkiben lefagyott egy pillanat alatt, ahogyan megjelentem. A kés megállt volna a levegőben. Bárki tisztán láthatta, mennyire kellemetlenül érinti őket a jelenlétem. De ez most csöppet sem érdekelt. Tudni akartam, hogy miről van szó.

- Örülök, hogy látlak. – mondta mély hangján Thor, kissé meghajtva felém a fejét, közben pedig végig futtatta szemét gömbölyödő testemen.

- Szóval mihez is kell gratulálni? – szegeztem immár csak neki a kérdést, mintha meg sem hallottam volna, amit az előbb mondott. Thor tanácstalanul és kényelmetlenül tekintgetett körbe a Bosszúállókra, majd a padlót kezdte el tanulmányozni. Én azonban egy percre sem vettem le tekintetemet az arcáról és egy pillanatra sem hátráltam meg. Végül tekintetét rám emelte, arcán egyszerre láttam boldogságot, sajnálatot és bűntudatot.

- Jane gyermeket vár. – mondta ki a szavakat, amelyektől úgy megszédültem, mintha a Mjöllnírrel vágtak volna fejbe. Örültem, hogy pont a fal előtt álltam és most neki dőlhettem, mert különben biztosan összeesek a hír hallatán. Eltartott néhány másodpercig, amíg összeszedtem a gondolataimat és úrrá lettem a testem remegésén, visszafojtva könnyeimet.

- Gratulálok nektek. – préseltem ki ajkaim közül. – Minden bizonnyal egész Asgard ünnepel és…és izgatottan várják a trónörököst… - vettem egy nagy levegőt, mert éreztem, hogy hangom elcsuklik. – Édesanyád is biztosan nagyon várja már az unokát. – fejeztem be, miközben most én nézegettem folyamatosan, könnyes szemmel a padlót. Éreztem, ahogyan a gyermekem egy nagyot rúg…mintha így akarna tiltakozni az őt ért igazságtalanság ellen. Egész Asgard izgatottan, örömmámorban úszva várja a trónörököst, az egész világ Jane körül forog, Thor szinte egy percre sem hagyja magára őt és születendő gyermeküket…miközben én itt élem mindennapjaimat magányosan a földön, a nem kívánt, megtagadott gyermekkel a méhemben, aki senkinek sem hiányzik, aki senkit sem érdekel rajtam kívül.

- Anyám minden nap gondol rád…és aggódik érted. A lelkemre kötötte, hogy mindenképpen tudjam meg, hogy jól vagy-e. – felelte Thor, mikor látta, arcom fájdalmasan rándul össze gyermekem hirtelen akciója miatt, karom pedig hasam köré fonódik.

- Köszönöm az aggodalmát. – mondtam, de éreztem, hogy hangom csak úgy csöpög a keserűségtől és az iróniától. – Mond meg neki, hogy jól VAGYUNK. MINDKETTEN. – hangsúlyoztam ki a többes számot. – És kérlek mond meg Jane-nek is, hogy gratulálok…és minden jó kívánok neki. – hangom immár őszinte volt. Tudtam, milyen érzés gyermeket várni attól az embertől, akit mindennél jobban szeret az ember…vagy inkább csak szeretett…

- Nagyon szenved… - állított meg Thor hangja az ajtó felé menet. Tudtam, hogy Lokira gondol. – Egy nyugodt pillanata sincs. – tette még hozzá.

- Őszintén remélem, hogy így van. – mondtam keserűen, anélkül, hogy hátra fordultam volna, majd kiléptem az ajtón.

Harminchetedik fejezet - Családi átok

Harminchetedik fejezet

Családi átok

- Gratulálunk, Kismama! – hallottam Stark ironikus hangját.

- Nem, ez lehetetlen… - mondtam, miközben szemem hol a monitor képére, hol pedig Banner arcára vándorolt. – Biztosan tévednek!

- Ugyan már, miért lenne lehetetlen? – kapcsolódott be Stark. – Gondolom ez alatt a két hét alatt nem csak egymás haját fonogatták…jól gondolom? – nézett rám, mire én kényelmetlenül kezdtem el fészkelődni az ágyon. – Na ugye! Akkor most mi is a lehetetlen?

- De Loki…Loki Isten, én pedig…én pedig halandó vagyok. – folytattam.

- Ugyan már Loree, a mitológiából hány olyan gyermeket ismerhetünk, akiket egy Isten nemzett és halandó nő volt az anyjuk? – kérdezte Banner. – Gondoljon csak Herkulesre. - Hirtelen túl sok volt az információ. Túl nehéz volt feldolgozni.

- És miért…miért csinálja ezt? Mármint…hogy ilyen…hideg…egy gyerek ilyet nem csinál. – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nos, ez már inkább az Ön asztala, de…ha jól tudom, Loki nem született Asgardi, hanem…

- Jégóriás… - mondtam ki én magam a megoldást. – Uram Isten… - temettem arcomat a tenyeremben. – Így már minden érthető.

- Nos, a jó hír az, hogy úgy látszik, sikerült stabilizálni az állapotát. A meleg infúzió és a Stark által rögtönzött takarók segítettek. – próbált megnyugtatni Banner. – Viszont mostantól nagyon oda kell figyelnünk Önre, ha nem akarjuk, hogy baj legyen. – néhány pillanatnyi csend következett. Rettenetesen meg voltam rémülve.

- Ki tudom hordani, Doktor? – néztem a szemébe és őszinte választ vártam.

- Sajnálom Loree, de ezzel kapcsolatban semmi biztosat nem tudok mondani. – felelte őszintén Banner. – Az egyetlen, amit biztosan tudok, ha ez tényleg az, aminek gondoljuk…

- Márpedig az… - vetette közbe Stark.

- …akkor már most legalább kétszer akkora, mint amekkorának lennie kellene. Olyan, mintha már négy hetes terhes lenne. – éreztem, hogy falfehérre változik az arcom.

- Négy hetes? – kérdeztem vissza. - Akkor nagyon gyorsan nő…

- Igen. Ha nem változik a növekedés üteme, akkor körülbelül négy és fél hónap múlva már anyai örömök elé fog nézni…de ez nagyon megterhelő lesz a szervezetének. – folytatta Banner. – Az is könnyen lehet, hogy életveszélyes. Lehet, hogy fontolóra kellene vennie azt a lehetőséget is, hogy…

- Nem!!! – ráztam meg a fejemet. – Azt kizárt! – Óvatosan lekászálódtam az ágyról és közelebb léptem a monitorhoz és hosszú másodpercekig tanulmányoztam azt az apró kis foltot, amelyet oly bőszen védelmezett kék energiám. – Gyereket várok Lokitól… - suttogtam magam elé, majd elmosolyodtam. Éreztem, hogy lassan könnyes lesz a szemem.

- Hurrá, gratulálok, fél órája ezt magyarázzuk! – ironizált ismét Stark.

- És vajon Loki mit fog szólni ehhez? – Mutatott Banner szemüvegével a monitor felé. Nem mondtam semmit, de sötét gondolatok lettek rajtam úrrá.

Egész nap a gondolattal barátkoztam, hogy minden valószínűség szerint alig öt hónap múlva már anya leszek. Felfoghatatlan és hihetetlen volt az egész. Nem volt rosszullét, semmi erre utaló jel…próbáltam visszaemlékezni és csak azok a pillanatok jutottak az eszembe, amikor néha kirázott a hideg az utolsó napokban…elmosolyodtam a gondolatra, hogy bár még nem tudtam, de már akkor hárman voltunk…és nem tudta Loki sem…

- Loki… - suttogtam magam elé a nevet, amely most ismét félelemmel töltött el. Valamiért rossz érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban, hogy miként reagál majd Loki, ha megtudja, gyermeket várok. Az ő esetében minden bonyolultabb volt, mint egy „normális” férfi esetében.

Számára a család mindig csak a fájdalom és a meg nem értettség szinonimája volt, a hazugságé, amely az egész életére rányomta a bélyegét. Tudtam, el sem tudja képzelni, hogy a család a legjobb, legszentebb dolog is lehet a földön. És ez aggasztott. Komolyan aggasztott. De próbáltam ezeket a gondolatoka kicsit kizárni az agyamból és gyermekre koncentrálni, aki  a méhemben növekszik.

Végig feküdtem az ágyon, kezemet a hasamra tettem és csak az energiámra koncentráltam. Lenyugtattam a légzésemet, amíg nem éreztem minden apró kis sejtemben a kékes áramlást. Hosszú percek teltek el, amíg lassan érzékelésem körbe tudta zárni, tapogatni azt az elszigetelt kis részt a testemben, amelyet az energiafelhő olyan elszántan védelmezett. Éreztem és láttam oly módon, ahogyan csak én láthattam. És csodálatos volt. Élt és növekedett, éreztem benne Lokit, az erejét, őt magát…és éreztem benne magamat is. A szemem csukva volt, mégis egy könnycsepp tört utat magának, amely végig gördülve az arcomon, a párnán kötött ki. Soha nem tapasztalt érzések lettek rajtam úrrá, minden kis porcikámmal tudtam, hogy imádom ezt a gyermeket, a kettőnk gyermekét és akár az életem árán is megvédelmezném.

Hangos sípolás szakított ki gondolataimból, ijedten ültem fel az ágyon. Tisztában voltam vele, hogy mit jelent ez a hang. Stark és Banner egy apró microchippet ültettek a csuklómba, a bőröm alá, kisebb volt, mint egy borsószem, de folyamatosan mérte a testhőmérsékletemet és ha az vészesen csökkenni kezdett, akkor a kabinomban, a gyengélkedőben és a Bosszúállók belső rádióján egyszerre riasztott. A következő pillanatban már éreztem is, hogy kiráz a hideg. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. „Menjek a gyengélkedőre? Vegyem fel a pufi dzsekit…augusztusban???” – föl-alá járkáltam a ruhásszekrény és az ajtó között, félő volt, hogy szegény kis pocaklakó bele szédül.

- Tessék, Stark most lett kész vele! – lépett be olyan hangtalanul Natasha, hogy csak akkor vettem észre a szekrénynél állva, amikor megszólalt.

- Mi ez? – kérdeztem, miközben felém nyújtott egy gumírozott, övbe oltott derékmelegítőnek tűnő dolgot, közben pedig kikapcsolta az idegesítő pittyegést.

- Az, aminek látszik. – mondta, mintha a fejembe látott volna. – Stark különleges hősugárzó szálakat tett bele, alig észrevehetőek, hajlékonyak, kényelmesek és össze vannak hangolva a chippel a kezedben. Ha érzékelik a jelet, hogy lehűlt a hőmérsékleted, automatikusan bekapcsolnak. – magyarázta.

- Wow! – vettem el tőle, miközben újra kirázott a hideg.

- Vedd fel minél hamarabb! – utasított Natasha.

- Értettem! – mondtam izgatottan, majd magamra húztam. Azonnal éreztem a kellemes meleget a hasamon. – Ez tényleg nagyon jó! Megköszönöm majd Tonynak…Tényleg nagyon kedves tőle. A chip is, meg minden…Nem is gondoltam volna. De nagyon jól esik… - mosolyogtam Natashára, közben pedig fátyolos lett a szemem. – Jaj, ez most már mindig így lesz? – próbáltam úrrá lenni meghatottságomon. Szörnyű, mit ki nem hoz belőlem ez a gyerek. Nevettem zavarodottan.

- Reméljük, hogy ez lesz a legrosszabb, amit kihoz belőled. – nézett a hasamra Natasha. – Ami pedig Starkot illeti…aranyból van a szíve, de semmi pénzért nem hagyná, hogy ezt bárki is megtudja. – nyomott el egy félmosolyt. – Estére elkészül a takaród is, hasonló működési elv alapján. Remélem, értékeli a kis poronty, hogy körülötte forog az egész világ! – jegyezte meg, majd kilépett az ajtón.

A következő három nap eseménytelenül telt. Már ha eseménytelennek vesszük gyermekünk napi legalább három kísérletét arra, hogy lefagyassza anyucit, aki lassan maradandó halláskárosodást szenvedett a beépített riasztótól…ebben az esetben eseménytelennek mondható. Az utolsó két napban tapasztaltam a várandósokra jellemző rosszullétet és hányingert is, ami még egy fokkal nehezítette a helyzetet. Nem igazán tudtam enni vagy inni, így a végén már infúziót is kaptam, hogy ki ne száradjak, de azt is kissé melegítve, testhőmérsékletem megőrzése miatt. A harmadik nap végére kezdtem egy kissé meggyötörten kinézni.

A sötét gondolatok is folyamatosan végig kísértek. Egyszerre vártam és rettegtem a pillanattól, amikor Loki majd visszatér és elé kell tárnom az igazságot…egyszerre voltam boldog és elkeseredett, éreztem, hogy egy nagy csata előtt állok, de azzal is tisztában voltam, hogy pillanatnyilag nincs bennem elég erő ahhoz, hogy meg tudjam vívni ezt a csatát. Csak egy halvány reménybe kapaszkodtam, a reménybe, hogy a szerelmünk sok minden megváltoztatott benne és eltörölte a sötét múltat. De valami azt súgta, bolondság ebbe a kósza reménybe kapaszkodnom.

- Loree… - nyitott be Natasha a kabinomba. – Már úton vannak.

Görcsben volt a gyomrom, miközben a hangár felé igyekeztem, ahová Thort és Lokit a Földre való érkezés után behozta a S.H.I.E.L.D. egyik gépe. Már messziről éreztem energiám gyorsabb, pulzáló áramlásából, hogy Loki itt van…bár az áramlás most már egy kicsit másabb volt, mint eddig, hasamban folyamatosan éreztem az energia egy részének gomolygó kavargását, ami egy részről szívmelengető volt, az adott helyzetben pedig félelemmel töltött el. Mikor beléptem a hangárba, láttam, hogy csak Fury igazgató tartózkodik ott, szinte biztos voltam benne, hogy nem véletlenül redukálódott le ilyen kicsire a fogadóbizottság. Az igazgató is sejtette, hogy itt most kellemetlen szituáció várható. Fury köszöntötte őket, utána Loki szeme azonnal rám vetült. Amennyire tudtam, próbáltam én is mosolyogni és felhőtlenül boldognak látszani, de lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem fog sikerülni.

Loki arca egy pillanat alatt változott meg, ahogyan jobban megnézett magának. Mintha csak egy sötét felhő vonult volna át az arcán.

- Mit történt veled? – kérdezte, miközben óriási léptekkel indult meg felém.

- Thor, hagyjuk most őket magukra. – hallottam Fury hangját a hátam mögül, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy a mennydörgés istene elhagyja a hangárt.

- Loki, beszélnünk kell…ne légy mérges, nincs semmi baj, csak én… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkorra már odaért hozzám, kezét pedig az arcomra tette. Nem akartam előle elzárni egy gondolatomat sem, de most nem is lettem volna rá képes. De nem így akartam, hogy megtudja. Jobb lett volna, ha bizonyos dolgokat nem lát.

A következő pillanatban úgy tántorodott hátra, kezét úgy kapta le az arcomról, mintha megégette volna magát. Legalább két lépést hátrált, majd onnan nézett rám, tekintete hol az arcomon pihent, hol pedig a hasamra vándorolt. Éreztem, hogy a szívem hevesen dobog, nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, mi lenne most a helyes. De abban most már egészen biztos voltam, harcra kell készülnöm.

- Nincsen semmi baj… - kezdtem halkan. – Nincsen semmi bajom. – folytattam, mert tudtam, miket láthatott a fejemben. – Igen…gyereket várok tőled és ez…ez csodálatos érzés… - mondtam, ami éppen az eszembe jutott, ő viszont még mindig jeges arccal és szemmel méregetett. Tudom, hogy hirtelen jött, hidd el, én is alaposan meglepődtem, de…de ez jó dolog. – léptem oda hozzá, kezembe fogtam az övét és megpróbáltam a hasamra tenni, ám az utolsó pillanatban kihúzta kezét az enyémből és ismét hátra lépett, hátat fordítva nekem.

- Szabadulj meg tőle, amilyen gyorsan csak tudsz. – mondta kemény hangon, anélkül, hogy egy pillanatra is felém fordult volna. Éreztem, hogy megremegnek alattam a lábaim.

- Tessék? – kérdeztem elszorult torokkal. – Mit mondtál?

- Meg fog téged ölni. Pont olyan jól tudod, mint én. – fordult felém, arca rideg volt és ellentmondást nem tűrő. – Láttam amit láttam. Már most majdnem elvette az életedet. – lépett közelebb, villámló szemekkel. – Egy szörnyeteget hordozol magadban!

- Loki, könyörgöm, a gyermekünkről beszélsz! – éreztem, hogy könnyekkel telik meg a szemem. – Én érzem őt! Egyre inkább! Érezlek benne téged és érzem benne magamat! Hogy mondhatsz ilyeneket?

- Igen…érzel benne engem. – mondta keserű hangon. – Érzed benne a Jötün vért…a jégóriást…a szörnyeteget, aki az életedre tör! – fröcsögte. – Benne is a szörnyetegek fajának vére csörgedezik, akárcsak az apjában!

- Nem igaz! – kiáltottam fel. – Te nem vagy szörnyeteg! És ő sem az! Nem tehet arról, hogy mi vagyunk a szülei. Nem hibáztathatod őt azért, mert hasonlít rád! Nem ő akart megfoganni, nem ő kérte az életet! És nem akar engem bántani, csupán csak élni szeretne! – éreztem, hogy hangom kezd hisztérikussá válni, miközben arcomon könnyek folytak végig. Méhemben őrült módon kezdett gomolyogni az energia, éreztem a tombolását. Loki egy pillanatig csöndben maradt, végig nézett rajtam.

- Hát tényleg nem látod, hogy mit tesz veled? – kérdezte. Tudtam, mire gondol. A rosszullétek legyengítettek kicsit, arcomon meglátszódtak az elmúlt két nap nehézségei.

- Ha azt hiszed, hogy egy normál, halandó nő nem megy keresztül hasonló dolgokon a terhessége alatt, akkor igen keveset tudsz az ilyen dolgokról. – vágtam vissza.

- Ha az első éjszakán nem jelez a rendszer, akkor életben maradtál volna? –kérdezte fogát csikorgatva. Nem válaszoltam. – Életben maradtál volna? – ismételte meg emelt hangon.

- Ez most nem számít. – ráztam meg a fejemet. – Túl vagyunk rajta és most már urai vagyunk a helyzetnek. Megoldottuk a hőmérséklet problémát és a rosszullétek is nemsokára el fognak múlni, ez egészen biztos. – próbáltam megnyugtatni. – Kérlek, próbálj legalább egy kicsit örülni neki…vagy legalább megbékélni vele…. – léptem közelebb hozzá, megpróbáltam megfogni a kezét, de ismét kitért előlem.

- Gyere velem vissza, Asgardba. Ott majd megoldjuk. – mondta tárgyilagosan.

- Megoldjuk? Ez alatt egészen pontosan mit értesz? – kérdeztem gyanakodva.

- Ez a szörnyeteg nem születhet meg! – mennydörögte, mire az ütő is megállt bennem. – És mindenek előtt nem ölhet meg téged!

- Akkor még egyszer elmondom, hogy te is megértsd… - éreztem, hogy egyre mérgesebb vagyok. – Nem fog megölni! Minden problémát megoldottunk, és…

- És ha elkezd nőni? Honnan tudod, hogy mit fog akkor tenni veled?

- Én nem félek. – ráztam meg a fejemet. – Érzem őt és tudom, hogy nem gonosz. Egy pillanatra te is gondolkozhatnál pozitívan a gyermekünkről.

- Az enyém aztán nem! – vetette oda keményen, majd hátat fordított. – Én nem akartam. Én nem akartam egy ilyet… - éreztem, hogy megrökönyödött arcomról vékony csíkban gördülnek le a könnycseppek.

- Loki ugye…ugye tudod, hogy most pontosan azt csinálod a gyermekeddel, amit az apád tett veled? – kérdeztem keserűen. – Laufey sem tartott rád igényt, csak kitett valahova meghalni! – mondtam ki a kíméletlen szavakat, mire Loki megfordult, arcára a múlt árnyéka vetült. – Nem akart téged, mert kicsi voltál és jelentéktelen, nem feleltél meg a várakozásainak! Te is ezt szeretnéd tenni a saját gyermekeddel? Tovább szeretnéd vinni a családi átkot? – kérdeztem, majd vártam a választ, de ő, mintha teljesen megfagyott volna. Kihasználtam az alkalmat és közelebb léptem. – Tudom, hogy ez most egy kicsit ijesztő…de hidd el, én nem félek. És tudom, ha ott leszel mellettem, akkor semmi baj sem történhet. Végre lehet igazi családod. – próbáltam megnyugtató hangra váltani. – Csak gondolj bele… - léptem hozzá olyan közel, hogy megérinthettem a kezét, ajkaimmal akár meg is csókolhattam volna. – nekünk előbb lesz gyermekünk, mint Thornak és Jane-nek… - mosolyodtam el. – Egy kis herceg vagy hercegnő… - próbáltam a versenyszellemére hatni.

- Vagy egy szörnyeteg, hogy Asgardban ismét mindenki rajtam nevethessen… - szabadította ki magát kezeim közül.

- Te tényleg azt hiszed, hogy ez a gyermek csak a tiéd? Csak és kizárólag olyan lehet, mint te??? – vesztettem el ismét a fejemet. – Tudod, azért nekem is volt és van hozzá némi közöm. – álltam ismét elé. – Amikor ilyeneket mondasz róla, ennyire gyűlölöd, akkor abba is gondolj bele, hogy ő félig belőlem van! Nem lenne sokkal egyszerűbb inkább akkor legalább azt a részt szeretned benne, ami én vagyok? – mutattam magamra. Ez a gyermek kettőnk szerelméből fogant…talán az első éjszakán…Emlékszel, emlékszel még arra az éjszakára? – kérdeztem, miközben megint próbáltam hozzá közelebb kerülni. – Hogy mennyire örültünk egymásnak…annak, hogy együtt lehetünk…hogy mindketten élünk...és közben egy új életet is létre hoztunk. – tettem a kezemet a hasamra. Szemében egy apró könnycseppet láttam megcsillanni.

– Felesleges erről vitatkozni.  – rázta meg a fejét, majd hirtelen taktikát váltott. Hozzám lépett és nagy meglepetésemre arcomat a kezébe fogta, tavasz illatú leheletét az arcomon éreztem. – Gyere velem vissza Asgardba. – mondta csábítóan. - Ígérem, hogy nem fog fájni. Aztán elfelejtjük ezt az egészet… - suttogta lágy, andalító hangon, majd magához ölelt. Arcomat bele fúrtam a nyakába, közben pedig görcsösen megremegtem a visszafojtott, hangos zokogástól. Forró könnyeim végig égették az arcomat. Karjaim görcsösen ölelték, mert éreztem, utoljára ölelem, utoljára érzem az illatát.

- Loki, szeretsz te engem? – kérdeztem pillanatok múlva, mikor válaszomra várva kezével ismét az arcomat simogatta. Láttam, ahogyan ajkait összeszorítja a kérdés hallatán. Soha nem kérdeztem tőle ilyet és soha nem vártam, hogy kimondja, szeret. Nem volt az a fajta, én pedig soha nem éreztem szükségét.

- Nagyon jól tudod a választ. – vágta ki magát.

- Ha igazán szeretnél, akkor soha nem kérnél tőlem ilyet. – mondtam színtelen hangon, miközben szememből folyamatosan ömlöttek a könnyek. Arcán láttam, hogy felesleges minden, tehetetlen vagyok. – Nos, akkor most mi lesz? Úgy néz ki, hogy nem tudjuk meggyőzni egymást… - léptem egy lépést hátra. Loki arcán néhány pillanatra láttam a megrendülést, a hitetlenkedést, hogy minden próbálkozása ellenére kudarcot vallott és a felismerést, hogy most mi fog történni…aztán újra visszakerült rá a rideg álarc, végül elfordult tőlem. – Értem. Legalább megoldódott a problémád. – mondtam ironikusan, mire értetlenül rám nézett. – Most már nem kell senkivel sem harcolnod, hogy elfogadtasd a „Királynődet”… - mondtam ki gúnyosan az utolsó szót. Láttam a Loki arcán átsuhanó fájdalmat, de már nem törődtem vele.– Te is elátkoztad a gyermekedet, akárcsak az Apád. De én nem fogom hagyni, hogy ő fizesse meg ennek az árát. Egyet biztosan mondhatok: Ő nem lesz olyan, mint te. – mondtam, majd elkaptam tekintetemet és az ajtó felé indultam. Nem búcsúzkodtam, nem találtam volna ezek utána a helyes szavakat. A könnyek csak ömlöttek a szememből, hirtelen minden az érelmét vesztette. Olyan fájdalmat éreztem a szívemben, mint még soha életem. Az ajtóhoz érve megtorpantam és még egyszer visszanéztem.

- Bárcsak hagytál volna meghalni…