Huszonötödik fejezet - Viszontlátás

Huszonötödik fejezet

Viszontlátás

- Jane merre van? – kérdeztem Thort, miután sikerült lecsendesítenem szívem dübörgő ritmusát és miután Fury és a Bosszúállók magunkra hagytak egy kicsit a teremben.

- Jane Asgardban maradt. – mosolyodott el Thor.

- Asgardban? – néztem rá hitetlenkedve. – Ott merted hagyni egy légtérben Lokival? Nagyon bátor vagy! – ráztam meg a fejemet, közben Lokira gondolva újra görcsbe rándult a gyomrom, tudtam, hogy arcomra is kiült ez az érzés.

- Apánk és a harcosok vigyáznak rá. – válaszolta Thor – Anyánkról már nem is beszélve. Teljesen oda van érte. – mondta széles mosollyal.

- Ezt rögtön gondoltam. – bólintottam. – Jane nagyon kedves, okos és szép. – próbáltam mosolyogni rá, majd lehajtottam a fejemet. Ez után csend következett, majd Thor szólalt meg.

- Téged is nagyon szeretne Édesanyánk…tudom jól. – mondta, mire én felkaptam a fejemet. Furcsa volt ez a megállapítás és ez a párhuzam. Egy lapon említett engem az ő Jane-jével, hogy engem is ugyanúgy kedvelne, mint az Ő választottját…Thor arcát tanulmányoztam és próbáltam eldönteni, hogy vajon mennyit tudhat a Lokival történtekről.

- Tudod…Loki szerint ostoba vagyok. De ha a két lehetőség közül, hogy itt maradjon veled vagy vissza jöjjön velem és Jane-nel Asgardba, az utóbbit választja, akkor az még nekem is szemet szúr. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem megint valami semmiségen vesztetek össze. És abban is biztos vagyok, hogy nem összeveszésről van szó. – Tengerkék szemében és szája sarkában mosoly bujkált, amitől zavarba jöttem és lehajtottam a fejemet. – Hiányzol neki. Tudom. – emelte fel az arcomat Thor, én pedig elsírtam magamat.

A kabinomban belépve tudatosult csak bennem, hogy minden létező ruhám bőröndökbe csomagolva áll, úgyhogy még csak esélyem sincs előkotorni valami normális darabot az Asgardi látogatásra. „Normális darabot?” Nevetségesnek tűnt egyáltalán a felvetés maga…Ugyan milyen ruhánk lehet nekünk, ami megfelelő lehetne Asgardba? Néhány pillanatig még tanácstalanul tébláboltam a bőrönd-halmok között, majd kigyúlt fejemben az isteni szikra.

Immár századszorra néztem végig magamon a tükörben, a látvány fájó emlékeket ébresztett bennem. Amikor utoljára volt rajtam ez a ruha, nagy győzelmet arattunk Lokival. Nem csak a másik csapat felett, hanem győzelem volt ez kettőnk számára, hogy sikerült felül emelkednünk Önmagunkon és végre együtt, csapatként működni. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a csodás napot.

Magam előtt láttam Loki szemét, amikor először meglátta rajtam a zöld, bőr ruhát, az óarany Asgardi motívumokkal díszítve. „Összetartozás”…ezt jelentette számára, még ha nem is fogalmazta meg, csak tudat alatt érezte is ezt.

Elégedett sóhajtással fordultam el a tükörtől, majd egy lépés után megtorpantam. Eszembe jutott, hogy még hiányzik valami. Valami, amit Loki mindig szóvá tett.

Kinyitottam a fiókot és óvatosan kivettem belőle a diadémot. Emlékeztem rá, hogy amikor először – és eddig utoljára – rajtam volt, milyen idegennek éreztem magamon. Mintha nem is hozzám tartozna, csak jelmezt viselnék, csak egy eszköz lenne, hogy megnyerjem Lokit.

Két kézzel tettem a fejemre, mintha csak egy korona lenne. Az elején a kis szarv fenyegetően kunkorodott felfelé. Imádtam. Mert Ő jutott róla az eszembe. Mert így a részének éreztem magamat. A tükörbe néztem, arckifejezésem egy pillanatra Lokit juttatta eszembe. Szememet összehúztam, ajkamon hamiskás mosoly bújkált. Majd mindez egy pillanat alatt eltűnt. Ismét tele lettem kétséggel. Nem tudtam, hogy mit várhatok ettől a látogatástól és a viszont látástól. A fülemben csengtek Thor szavai, hogy hiányzom Lokinak, de mégis…nem ő jött most ide, hogy tolmácsolja édesapjuk meghívását felénk, nem kísérte el a bátyját.

Tudtam, hogy semmit sem szabad várnom. Erőltetni próbáltam magamat, hogy ne gondolkodjak azon, mi lesz majd, ha megérkezünk, hogy ne gondolkodjak azon, mit fogok majd mondani, vagy hogy Ő mit fog majd mondani, hogyan fog majd reagálni. Éreztem, hogy minden ott, abban az adott pillanatban fog majd eldőlni.

- Loree, nem gondolja, hogy ez egy kicsit túlzás? – kérdezte Fury, mikor teljes harci díszben jelentem meg a hangárban.

- Nem, nem gondolom. – válaszoltam. – Asgardban az Őrangyalt szeretnék látni. Loki társát. Vagy tévednék? – néztem Thorra, némi támogatásért.

- Nem. – válaszolta apró mosollyal a szája sarkában. – Az Őrangyalnak pontosan így kell megérkeznie Asgardba!

Tudtam, hogy Thornak a Mjöllnír segítségével sikerült újra építeni a Szivárvány Hidat, így akadálytalanul fogunk eljutni Asgardba, ám emberi ésszel mégis felfoghatatlannak tűnt az egész. Ott álltunk Új-Mexicoban a sivatag közepén, Fury, Stark, Rogers, Banner, Romanoff-Barton-Coulson ügynökök és persze én. Az ég furcsa, természetfölötti színbe burkolózott, nem kellett tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember a bőrén érezze, itt bizony valami rajtunk felül álló dolog készülődik. Stark a legújabb Armani-öltönyében feszített, kezében pedig az akta táska, ami bármelyik pillanatban képes volt páncéllá átalakulni, Steve Rogers megmaradt a szokásos kockás ingnél és szövetnadrágnál, Natasha és Barton ügynök szintén a bevetéskor használt ruhájukban jöttek, mint én, Coulson ügynök az elmaradhatatlan MIB öltözékében és Furynál sem maradhatott el a hosszú bőrkabát. Igen furcsa és vegyes kis társaságot alkottunk.

- Heimdall, nyisd ki a kaput! – hallatszott Thor mennydörgés szerű hangja. Utána egy lélegzetvételnyi időnk sem maradt, mert beszippantott minket egy aranyszínű láng- és energi csóva, amely magával ragadott és vitt minket galaxisokon és világokon keresztül. Mintha ezerrel haladtunk volna egy forgalmas autópályán és csak a felvillanó, néha majdnem egybe folyó fényeket érzékeltük volna magunk körül. A testem könnyű volt, lebegett, irányította ez a láthatatlan erő.

Aztán hirtelen megérkeztünk. Nem én voltam az egyetlen, akinek egyensúly-keresési problémái adódtak az út végén, Thor viszont olyan szálfa egyenesen állt, mintha csak egy jóízű gyalogláson lettünk volna túl.

- Heimdall, bemutatom neked Földi barátainkat és szövetségeseinket. – mondta Thor, majd sorra vette a S.H.I.E.L.D. és a szövetség minden tagját. Majd én következtem. Félelmetes volt bele nézni Heimdal arany szín szemeibe. Mintha bele látott volna az agyamba…a lelkembe. Egy pillanat alatt az eszembe ötlött, amit a mitológiai könyvemben róla és Lokiról olvastam. Ragnarök…Istenek Alkonya…Loki Asgard ellen vezeti a seregét…Heimdall megöli Lokit… - egy nagyot nyeltem.

- Örülök, hogy megismerhetem. – hajtottam meg a fejemet.

- Én is örülök, hogy itt üdvözölhetünk Asgardban. – mély hangja szinte dübörgött az agyamban.

- Most induljunk, Atyám már vár minket. – mondta Thor.

Ahogyan a hídra léptünk, gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Óriási vízesések, amelyeknek vize a semmibe, a világmindenségbe zuhant. Világok, galaxisok úsztak a semmiben, mintha a fizikai törvényei itt nem lennének érvényesek.

- Ez valami hihetetlen… - hallottam Bannert, miközben körbe mutogatott Starknak. Hiába. A tudomány emberei.

A híd szivárvány színben pulzált a talpunk alatt. Tudtam, hogy valamikor, valahol már láttam ezt…még ha nem is pontosan ilyen volt. Kutattam az emlékezetemben, aztán rátaláltam. Az emlék, amit Loki mutatott nekem…amikor gyerekkorukban Thor villámokat szórt a Földre. Ő pedig magányosan állt a híd szélén. Megálltam, majd a híd széle felé sétáltam. Lenéztem a semmibe. Láttam a világainkat, láttam és éreztem, Loki mit láthatott. Hátborzongatóan megrázó volt az egész.

- Loree, kérlek menjünk. – lépett oda hozzám Thor, én pedig egy elnézést kérő mosollyal indultam utánuk.

Lassan elértünk a híd végéhez, egy óriási palotához. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy hová is igyekszünk.

- Válaszkjálf… - suttogtam magam elé, ám Thor így is meghallotta.

- Loki mondta, hogy sokat tudsz népem történetéről. – lépett mellém. – Atyám palotájának nincs párja sem Asgardban, sem pedig a többi világokban.  – mondta szerényen.

- Loki mondta? – vetettem rá magamat erre az információra, mint éhező egy falat kenyérre.

- Nos igazából…igazából még akkor mondta, amikor…nem voltatok túl jóban. Említett valami olyasmit, hogy ez a nyávogó kis halandó egy őrült ember tollából származó könyvet olvas rólunk és azt hiszi, hogy az az igazság… - nevetett.

- Á, így már értem. – mondtam kissé csalódottan, de mégis jó érzéssel töltött el felidézni azt a napot, amikor először nyitott rám a társalgóban olvasás közben. „Tényleg ilyen vagyok?” Kérdezte akkor tőlem, a könyvben lévő, álnok és igen rusnya Loki ábrázolást lobogtatva a szemem előtt. Most már tudtam kérdésére a választ, reméltem, hogy lesz még rá alkalom, hogy ezt el is mondhassam neki.

Mikor beléptünk a trónterembe, hirtelen mindenki elcsendesedett. Nem hittem volna, hogy ennyien lesznek. Több száz Asgardi nézett ránk, kíváncsian méregettek minket. A terem végében ott állt Odin, óriási, aranyszínű trónja előtt, jobbján felesége, Frigga és Jane, a balján pedig…

Olyan nagyot dobbant a szívem, hogy eddig nem is tudtam, hogy képes az ilyesmire. Onnantól kezdve őrült rohamban folytatta tovább, azt hittem, még a ruhámon keresztül is látszódik, ahogyan ver. Legszívesebben oda rohantam volna hozzá, a nyakába ugrottam volna, elhalmoztam volna a csókjaimmal és elmondtam volna neki, mennyire hiányzott és hogy mennyire bolond, mert elmenekült…de nem tehettem.

Volt azonban valami, ami csak most tűnt fel igazán és ami nagyon megrémisztett. Nem éreztem az energiámat. Nem láttam. Egyszerűen nem létezett. Nem kötött semmi Lokihoz, nem éreztem a közelségét egészen addig, amíg meg nem láttam. Ez rettenetesen megijesztett, mert hirtelen arra gondoltam, valahogyan elvágta magát tőlem, de aztán rájöttem, hogy nem csak a kettőnk közötti kapcsolat szűnt meg, hanem engem sem fog körbe az energia…végül arra jutottam, hogy Asgardban valószínűleg nincs hatalma fölöttünk. Ettől hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak és sérülékenynek éreztem magamat. Ráadásul a tudat, hogy még véletlenül sem tudok semmit sem kilesni Loki gondolataiból, teljesen kétségbe ejtett.

Thor vezetésével végre elindultunk a trón felé, így én is egyre közelebb kerülhettem Lokihoz. Mikor egy-egy pillanatra sikerült róla levennem a szememet, láttam, hogy sokan csak engem néznek és összesúgnak. Ekkor tudatosult benne, hogy a Lokihoz való tartozás kifejezése az Asgardiak nagy részében valószínűleg gyanakvást és ellenséges érzelmeket szül.

Immár a trón közvetlen közelébe értünk, a négy harcos, akiket már elmondás alapján be tudtam azonosítani – Sif Úrnő, Fandral, Folstagg és Hogun ott álltak sorfalat. Ők is bizalmatlanul méregettek, akárcsak az Asgardiak nagy része. Én félelem nélkül, konokul álltam a pillantásokat. Nem éreztem úgy, hogy bármi miatt is fejet kéne hajtanom. Aztán újra Lokit kezdtem fixírozni, akin láttam, hogy direkt nem néz rám. Kerülte a pillantásomat és úgy láttam, a fogát csikorgatja. Nagyon jól ismertem már ezt a dacos arcát.

- Atyám, hagy mutassam be neked az Őrangyalt, aki fiadat a Földön a csatákban védelmezi. – vont közelebb Thor, mert látta, hogy én teljesen máshol járok.

- Mindenek Atyja… - hajtottam fejet alázatosan, majd vártam a reakcióját. Fél szemének pillantása mintha nem is a külsőmet, hanem a belsőmet érte volna, mint valami varázsütés. Tudtam, hogy Odin bölcsességét mi földi halandók soha nem érthetjük meg.

- Köszöntelek Asgardban. – mondta röviden, majd tenyerébe fogta az arcomat. Jóságos szeme valahogy megnyugtatott. – És köszöntöm minden újdonsült barátunkat és szövetségesünket a Földről. Kívánom, hogy érezzék jól magukat Asgardban! – hangja végig mennydörgött a termen, ahol hangos tapsvihar hangzott fel.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek végre. – mondta Frigga, majd szorosan megölelt, mikor Thor tovább tessékelt hozzá. – Már olyan sokat hallottam rólad. Nagyon köszönünk mindent, amit Lokiért tettél. – csillogó szemei tele voltak őszinte, anyai szeretettel.

- Én nem… - hebegte, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy mit is szeretnék mondani.

- Loki, ideje lenne üdvözölnöd az Őrangyalodat. – húzott maga után Frigga, egyenesen Lokihoz. Ott álltunk egymással szemben, én pedig vártam, hogy mit fog lépni. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire is hiányzott az elmúlt két hétben. Arca egyszerre volt kemény és szomorú. Láttam, hogy mennyire össze van zavarodva. Más csak a kemény, kiismerhetetlen páncélt látta volna az arcán, de én nem…Nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne öleljem meg…hogy ne kezdjek el beszélni…

- Örülök…hogy látlak. Remélem, hogy jól érzed majd magadat köztünk. – mondta a formális szöveget, mély, ellenállhatatlan hangján. Ekkor vettem csak észre, hogy a teremben szinte mindenki minket néz.

- Én is örülök, hogy látlak. – mondtam röviden, éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Összeszorítottam a fogamat, nehogy megremegjen a szájam. A kezemet nyújtottam neki. Szükségem volt rá, hogy érezzem az érintését.

Ő a szemembe nézett, egészen biztos voltam benne, hogy látja elfojtott könnyeimet. Kezét lassan csúsztatta az enyémbe, hosszú ujjai finoman megérintették a csuklómat, mielőtt kezet fogtunk volna. Egy pillanatra olyan volt, mintha újra érezném kettőnk között az energiát, de ez egészen más volt…egészen más, én mégis teljesen bele remegtem.

Huszonnegyedik fejezet - Elhagyatva

Huszonnegyedik fejezet

Elhagyatva

Emlékeim szerint válasz nélkül hagytam ott Furyt, majd valahogy visszabotorkáltam a kabinomba, szemem égett a visszafojtott könnyektől.

Lerogytam az ágyamra és testileg-lelkileg összeomolva bambultam magam elé. „Loki elhagyott…itt hagyott engem…” – ismételgettem magamnak újra és újra, mígnem már azt hittem, hogy bele őrülök. Egyszerre sajnáltam és átkoztam magamat. Sajnáltam magamat, mert Loki szerelmet, vágyat, reményt ébresztett a lelkemben, viszont amikor készen álltam volna odaadni neki a szívemet, akkor eldobta azt…ellökött engem is magától…

…és átkoztam magamat azért, hogy hagytam akkor elmenni Thorral. Hogy nem vontam félre, hogy nem néztem a szemébe, nem fogtam meg a kezét, nem érintettem meg az arcát, nem mondtam el neki szavakkal is, hogy mit éreztem…és főképpen azt, hogy nem mondtam el neki, hogy tudom, most mennyire zavarodott, mennyire bizalmatlan de én tudok várni…tudok segíteni…most úgy éreztem, hogy valahol én is magára hagytam őt a kétségeivel és az érzéseivel. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy rosszul döntöttem.

Előre-hátra hintáztam és a hajamat téptem…azt akartam, hogy fájjon, bár a tudatnál jobban, hogy akár másképpen is történhetett volna, semmi sem fájhatott jobban.

- Sajnálom Loree, bármi is történt. – mondta Fury két nap múlva, kisírt szemeimet látva. – Azt hittem, hogy minden rendben van Önök között. Hogy végre sikerült megtalálniuk a közös hangot. – nézett rám őszinte aggodalommal.

Én csak megráztam a fejemet, de nem mondtam semmit. Egyszerűen képtelen voltam. Tegnap óta egy gombóc volt a torkomban, amitől se enni, se inni, sem pedig beszélni nem tudtam. Bárhogyan is mondhattam volna el azt, ami történt? Ugyan ki értette volna meg?

Mégis tudtam, hogy most meg kell szólalnom. Az elmúlt két napban mást sem csináltam, csak vagy a kabinomban sírtam, vagy bejártam a bázis minden egyes emeletének minden egyes pontját. Sehogyan sem találtam a helyemet. Valahol mélyen még élt a szívemben a remény, hogy Loki, miután végig gondolja a dolgokat, visszatér, de az agyam jól tudta, hogy hiába várok. Úgy éreztem magamat, mint egy bezárt vadállat.

- Nick, kérhetnék Öntől egy szívességet?

A park, a kellemes meleg, az emberek a padokon…minden ugyanolyan volt, mint alig három napja, mégis egészen más. Az egész világ megváltozott. Az egész VILÁGOM megváltozott. Hervadt mosollyal vettem át az árustól a kiwis jégkását, majd ülőhely után kutattam. Nem akartam elhinni, de ugyanaz a pad árválkodott szabadon, mint amin három napja Lokival ültünk. Egy ideig csak szemeztem vele, majd egy nagyot sóhajtva közelebb léptem. Megfordultam, majd egy nagyot sóhajtva leültem, pontosan oda, ahol a múltkor Loki foglalt helyet. Mintha ezzel is közelebb lehetnék hozzá…

Egyszerűen nem volt maradásom a bázison. Úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem bírtam elviselni Fury és Coulson ügynök sajnálkozó tekintetét, Stark beszólogatásait az újabb és újabb értelmetlen köröket a hajó fedélzetén. Minden olyan üresnek és értelmetlennek tűnt…

Automatikusan kortyolgattam az italból, miközben arra gondoltam, hogy három nappal ezelőtt fel sem merült volna bennem, hogy most itt fogok tartani. Három nappal ezelőtt még tagadtam az érzéseimet Loki iránt, féltem elkötelezni magamat egy olyan vágy mellett, amely tisztában voltam vele, hogy rengeteg fájdalmat tartogat a számomra. Aztán minden egy varázsütés alatt megváltozott…vagy inkább egy csók alatt…vagy inkább több…

Megfordultam a padon és fáradt tekintettel néztem a mögötte elterülő, fákkal borított rész felé. Egy határozott csukló mozdulattal a szemetesbe dobtam a kiwis jégkását, majd elindultam a fák között. „Loki, ne játsszuk ezt!” – hallottam az agyamban a mondatot, amit akkor mondtam, mikor őt kerestem itt. Nem tudom, hogy honnan, vagy miből, de azonnal megismertem a fát, amely tanúja volt csókjainknak. „Akkor mit játsszunk?”- hallottam most az ő hangját a fejemben. Mintha újra éreztem volna ujjait a nyakam körül, mintha orrom újra a tavasz illatát érezte volna…de tudtam, hogy csak az emlékeim játsszanak velem.

Hátamat neki támasztottam a fa törzsének, a fejemet hátra hajtottam, hallgattam a fák lombjának zizegését, ahogyan a friss, tavaszi szél fújta őket. Azt kívánta, bárcsak visszapörgethetnénk az időt…bárcsak újra kezdhetnénk mindent…de tudtam, hogy lehetetlent kérek.

A lábaim megadták magukat, rongybabaként hullottam a földre. Hátam még mindig a fa törzsének támaszkodott, fülemben pedig Loki szavai visszhangzottak…

- „Miért hazudsz nekem mindig?”

A következő két hét szörnyű volt. Majdnem minden nap elmentem a parkba, fához, amely olyan kellemes emlékeket ébresztett bennem. De üres volt minden. A második hét vége felé úgy döntöttem, hogy haza költözöm. Nem bírtam tovább a bezártságot, a bázison minden tele volt emlékkel, minden ŐT juttatta az eszembe. Fury viszont folyamatosan visszatartott, halogatta az elmenetelemet, mintha ő is valami Isteni csodában reménykedne.

De eljött a nap, amikor már nem tudott vissza tartani. A csomagjaim a szobában álltak egymásra pakolva, Natashával éppen a szállító-személyzetet vártuk. A legfölső hátizsákból egy piros zászló kandikált ki, mintha csak arra várna, hogy bele kapjon a szél…

-  Biztos vagy benne? – kérdezte, mintha ezredszerre bizonyára más lenne a válaszom.

- Biztos. – válaszoltam.

Natasha sem tudott semmit a Lokival történtekről, ahogyan senki más sem, pusztán csak sejthetett dolgokat. Volt olyan tapintatos, hogy nem is kérdezett rá.

- Nem tudom, miért nem jönnek már… - néztem türelmetlenül az órámra. – Remélem, ez nem megint Fury egyik hamvába halt próbálkozása, hogy itt tartson. – mondtam, miközben türelmetlenül toporogtam.

- Loree, Romanoff ügynök, kérem haladéktalanul jöjjenek a Tanácsterembe! – szólalt meg szobámban a rádiónk keresztül Fury igazgató ellentmondást nem tűrő hangja.

- Na mit mondtam?! – ráztam meg a fejemet.

- Nem tudom, ez komolynak hangzott. – mondta Natasha, majd elindult a folyosón. Én még egy futó pillantást vetettem a csomagjaimra, majd morogva indultam utána.

A Tanácsterem ajtaja hangos pisszenéssel nyílt ki előttünk. Éppen csak betettem a lábamat, azonnal kérdőre vontam Furyt. Elegem volt már a folyamatos halogatásból.

- Igazgató, amennyiben nincs rám feltétlenül szüksége, én inkább indulnék. Kérem hagyja, hogy… - aztán a pillantásom a terem túloldalára tévedt, utána pedig már egyáltalán nem érdekelt az elutazásom, vagy Nick Fury.

- Thor? – suttogtam magam elé, közben szememmel valaki egészen mást kerestem, de energiám fakó pulzálásából nagyon jól tudtam, hogy hiába keresem.

- Ő nem jött. – lépett közelebb hozzám, én pedig az ajkamba haraptam. – De jó hírem van. – folytatta, amiből úgy éreztem, tud, vagy legalábbis sejt valamit abból, ami Lokival kettőnk között történt. Én némán, gombóccal a torkomban álltam és vártam a hírt, amely talán egy kis reménnyel szolgálhat. – Apám, Odin, Mindenek Atyja azzal a kéréssel küldött vissza, hogy hívjam el Asgardba Földi szövetségeseinket. – arcán cinkos mosoly jelent meg. – És kíváncsian várja, hogy megismerhesse az Őrangyalt.

Én képtelen voltam megszólalni. Éreztem, ahogyan a napok óta visszafojtott könnyeim lassan utat törnek maguknak. Thor nyakába ugrottam és két hét óta először ismét feléledt bennem a remény.

Huszonharmadik fejezet - Menekülés

Huszonharmadik fejezet

Menekülés

Mikor a hajóhoz értem, Loki már bent ült. Rám sem nézett, csak mereven bámult maga elé. Ajkait összeszorította, láttam rajta, hogy nagyon feszült. Tudtam, érzékeli, hogy immár én is a hajón vagyok, de még csak fel sem nézett. Teljesen elszigetelődött tőlem.

Leültem mellé és bekötöttem magamat a biztonsági övvel. A gép hirtelen megemelkedett, én pedig Loki felé dőltem. Ő nem reagált semmit. Nem tudtam levenni arcáról a szememet. Reméltem, hogy megenyhül, hogy csak egy fél pillanatra rám veti a pillantását, hogy valamilyen módon kommunikál majd velem, de semmi.

Kezei a lábán pihentek, egyszerre láttam őket könnyednek és görcsösnek. Eszembe jutott, hogy alig fél órával ezelőtt egyik keze még milyen határozottan nyomott a fa törzsének, ujjai milyen édesen-fájdalmasan fonódtak a nyakam köré, másik keze pedig miként pihent az arcomon…még csak a gondolattól is felgyorsult a légzésem. Loki arca egy pillanatra megrándult. Elárulta magát. Ebben a pillanatban szinte biztos voltam benne, hogy a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét és most érintés nélkül olvas a fejemben.

Gyorsan elzártam magamban a gondolatot, hogy semmiképpen ne vegye észre, hogy lelepleződött. Továbbra is csak azokat a gondolatokat forgattam a fejemben, amelyeket eddig is. Nem hozzá szóltam, hanem csupán csak magamhoz. Önmagamat ostromoltam a kérdésekkel, amelyek úgy fájtak, annyi kétséget keltettek bennem és amelyekre nem érkezett válasz.

- Miért zárkózik el tőlem? Mit rontottam el? Bárcsak szólna végre hozzám…vagy csak rám nézne…Annyira csodálatos volt vele… a csókja… - minden erőmmel és szavammal azon voltam, hogy sikerüljön átsugároznom felé kétségbeesett ám mégis csodálatosan izgatott és vágyakkal teli érzéseimet. Nem tudtam ellenállni, kezem lassan megindult az ő keze felé. Ujjaim éppen csak hozzá értek az övéihez, de ő azonnal el is húzta azt.

Elfordítottam a fejemet. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

Mikor a hangárba értünk, Loki úgy vágódott ki a gépből, hogy csak nagy nehezen tudtam a nyomába szegődni. Teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy eszében sincs beszélni a délután történtekről. Égett a szemem visszafojtott sírástól, de nem adtam fel. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb utól érjem.

- Loki!

- Loki! – mondtuk ki szinte azonos pillanatban a nevét Thorral, aki teljesen váratlanul jelent meg a hangár bejáratánál.

- Beszélnünk kell Öcsém. – lépett oda hozzánk, arca felhős volt. Biztos voltam benne, hogy nem tartogat túl kellemes témát Loki számára.

- Mindjárt átengedem neked a testvéredet, de előbb nekem kell vele beszélnem. – léptem közéjük. Semmi képpen sem akartam, hogy most úgy hagyjon itt, hogy sok minden kimondatlanul marad.

- Hát jól van. – bólintott Thor, majd hátat fordított.

- Várj! – szólt utána Loki. – Előbb a Bátyámmal beszélek, de utána…utána majd mi is beszélünk. – mondta, de közben csak egy fél másodpercre pillantott rám. A válaszomat meg sem várva sarkon fordult ott hagyott.

Alig vártam, hogy végre magamra csukhassam a kabinom ajtaját. Annyi kérdés zsibongott a fejemben, hogy azt hittem, menten szétszakad. Semmit nem értettem. Nem tudtam, hogy mire véljem azt, ami kettőnk között történt. Csak azt tudtam, hogy mindketten élveztük, de Loki valami oknál fogva visszarettent tőle.

Már átkoztam magamat azért, mert nem néztem bele a fejébe a vissza úton, de a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy azonnal megérezte volna és az csak még inkább éket vert volna közénk.

Néhány pillanatra próbáltam inkább arra koncentrálni, hogy ÉN mit éreztem, és ÉN mit érzek, különben tudtam, rövid időn belül megőrülök. Elterültem az ágyon és újra felidéztem magamban a parkban történteket és az érzéseket, amelyeket bennem keltett. Éreztem magamban a vágyat…a testi és a lelki vágyat, amelyet a közelsége keltett bennem. Felidéztem a pillanatot, amikor először összeért az ajkunk…a tavasz illatát, amelyet még mindig őriztek az érzékeim. Érezni a leheletét a szájamban, megízlelni ajkaimmal és nyelvemmel az övét…forró borzongás futott rajtam végig a gondolatra. Akaratlanul is megnyaltam az ajkaimat. Újra akartam érezni…újra akartam érezni minden egyes érintését, az illatát és az ízét. A csókja olyan volt, mint víz a szomjazónak a sivatag közepén.

A legcsodálatosabb az az érzés volt, ami akkor áradt szét bennem, amikor láttam a fejében, hogy ő is mennyire élvezi…hogy ő is fel tudott oldódni ebben a vágyban, még ha csak egy perc erejéig is, de valami egészen más érzés kerítette hatalmába, mint amilyen érzéseket eddig élete során megtapasztalt. Élvezte, hogy valaki örömet okoz neki, hogy valaki megérinti…és élvezte a reakciót, ami kiváltott a másik emberből. Élvezte, hogy hatalma van valaki felett és mindezt úgy tudta elérni, hogy közben az a másik is élvezte. És ami a legfontosabb: Örült neki, hogy ÉN vagyok az a bizonyos valaki. Engem akart. Egészen biztosan éreztem. Éreztem minden egyes csókján, éreztem a testében, ahogyan magamhoz húztam. Bármennyire is Isteni volt, emberi reakcióit nem tudta elrejteni. Ahogyan a testünk összesimult, éreztem, hogy sokkal több is lehetett volna ebből, mint csók…

Az órára néztem, láttam, hogy már lassan éjfél. Csak vártam és vártam, Loki hátha bekopogtat az ajtómon, de nem így történt. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Fel-alá járkáltam a szobámban és kerestem a megoldást…kerestem a megoldást kettőnkre, mint már annyiszor…és tanácstalan voltam, mint mindig. Tudtam, ha Lokira bármit rá akarok erőltetni, legyen az akár egy beszélgetés is, akkor annak vészes következményei lehetnek. De azzal is tisztában voltam, hogy most valószínűleg egyedül van ő is a gondolataival és kétségeivel, ami roppant veszélyes, ha róla van szó. Ő, aki folyamatosan tele van negatív gondolatokkal és érzelmekkel, még a legpozitívabb dolgokból és visszajelzésekből is képes negatív jelentést leszűrni.

Egy óra múltán agyilag és lelkileg teljesen kimerülten hanyatlottam vissza újra az ágyra. Tudtam, hogy képtelenség választ és megoldást találni a kérdésre. Reménykedtem benne, hogy az új nap majd új lehetőségekkel és válaszokkal szolgál majd…

Mikor másnap kinyitottam a szememet, azonnal éreztem, hogy megváltozott valami. Hirtelen nem is tudtam pontosan meghatározni, hogy mi az. De tudtam, hogy valami szörnyű dolog történt…valami, ami megváltoztat mindent…

Felültem az ágyban és körbe néztem. Hallgattam a szívverésemet, figyeltem a légzésemet, éreztem a körülöttem kavargó energiát. És abban a pillanatban rájöttem. Úgy éreztem magamat, mint akit fejbe vertek. Az energia nem kavargott körülöttem, éppen csak körül fonta a testemet, alig pulzált…Tudtam jól, hogy mit jelent ez.

Pizsamámmal mit sem törődve kivágódtam az kabin ajtaján és elindultam a parancsnoki híd felé. A szívem hevesen vert, éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik.

- Loree. – nézett végig rajtam Fury igazgató, amikor beléptem a hídra. – Minek köszönhetjük a látogatását?

- Hol van Loki??? – kérdeztem, egy csöppet sem törődve az öltözékemet érintő furcsa pillantásokkal.

- Loki? – ráncolta össze a szemöldökét Fury. – Természetesen Thorral.

- Jó, és hol van Thor? – kérdeztem idegesen. Fury gyanakodva nézett rám, majd nagy nehezen válaszolt.

- Thor ma reggel Asgardba ment, Jane-el együtt. Szeretné bemutatni az Édesapjának. – éreztem, ahogyan egy gombóc nő a torkomban. – Loki pedig vele ment. Nem mondta magának, hogy így fog tenni? – nézett rám hitetlenkedve Nick. Úgy éreztem, mintha a Mjöllnírrel vágtak volna mellkason. Leforrázva álltam, éreztem, hogy minden ízemben remegek. Loki elhagyott…itt hagyott…a kétségemmel, érzéseimmel együtt…A saját szörnyű kétségeivel és háborgó érzéseivel pedig egészen Asgardig menekült.