Negyvenedik fejezet - Loki démonai

Negyvenedik fejezet

Loki démonai

Ahogy Heimdall aranyszín szemeibe néztem, úgy éreztem, nem csak gyermekem fizikai valójára gondolt akkor, amikor azt mondta, súlyos terhet hordozok. Tekintetéből sajnálatot olvastam ki és nem kevés aggodalmat, bár azt már nem tudtam megmondani, hogy ez vajon én és a gyermekem jelenlétének köszönhető-e, vagy annak, hogy valamennyire együtt érez szomorú és megalázott helyzetemmel.

Minden esetre legnagyobb meglepetésemre ő is csatlakozott hozzánk és erős karjaival tartott, én pedig rá támaszkodtam, mert megviselt az utazás a Bifröstön keresztül. Gyermekemért viszont nem aggódtam, ő igazán jót hancúrozott a hasamban, az volt az érzésem, hogy megérezte: hazatért abba a világba, ahová igazán tartozik.

A palotába érve furcsa módon az őrökön kívül senkivel sem találkoztunk, fogalmam sem volt róla, hogy vajon Frigga intézte-e így, vagy pedig a véletlen műve az egész, de örültem, hogy így történt. Szinte egész Asgard a tanúja volt az eseménynek, amikor az Őrangyal ellátogatott hozzájuk, a S.H.I.E.L.D. és a Bosszúállók több tagjával együtt, úgyhogy felismertek volna…és fogalmam sem volt róla, Asgard népe mit tud rólam, Lokiról és a gyermekünkről.

Frigga nagyon figyelmesen a palota alsó szintjén rendeztetett be nekem egy szobát, amely olyan pompás volt, amilyet még filmekben sem láttam. Minden csupa arany volt, a színek orgiája pedig elkápráztatta a szemet. Egy pillanatra elfelejtkeztem mindenről.

- Ez egyszerűen csodálatos… - néztem körül lakrészemben.

- Örülök, hogy tetszik. – lépett oda hozzám Frigga mosolyogva. – Itt most minden te…a TI kényelmeteket szolgálja. – javította ki magát gyorsan. – Nézd, készítettem neked néhány ruhát. Azt hiszem, ezek kényelmesebbek lesznek neked most, mint a Midgardiak. – vette elő őket. Leginkább az ókori római tógákhoz hasonlítottak, akárcsak az Asgardi nők ruházatának nagy része, leszámítva az igen gyakran afölött hordott vértezetet. Ezek viszont könnyű, lágy anyagból készültek, a mell alatt húzottak voltak, onnantól pedig egyenes szabásban hullottak lefelé, akárcsak egy elegáns kismama-ruha.

- Gyönyörűek, de igazán nem kellett volna. – simítottam végig az egyiken, majd Friggára néztem. – Hát ennyire biztos voltál benne, hogy veled jövök? – kérdeztem.

- Nem voltam biztos benne. Csupán csak őszintén reménykedtem. – simogatta meg az arcomat. – Én még mindig úgy hiszem, hogy ti összetartoztok Lokival. – szavaiból áradt a szeretet és a melegség. – Loki egy nagyon sebzett és zavart lélek, sokszor még ő maga sem tudja, hogy mit miért csinál. Soha nem vallaná be még Önmagának sem, de fél. Éppen ezért nekünk, asszonyoknak kell helyette is erősnek lennünk és a helyes út felé terelnünk…azoknak az asszonyoknak akik mindennél jobban szeretik őt. Az Édesanyjának és a feleségének…

- Nem vagyok a felesége… - fordultam el tőle.

- Igen, állítása szerint én pedig nem vagyok az Édesanyja. – hallottam, ahogyan finoman utánam lép. – De mégis, szavai mögött minden pillanatban érzem a szeretetét és a ragaszkodását. – finoman megfogta a kezemet. – Ne ítéled el őt. És mindenek előtt ne hidd el, hogy minden úgy van, ahogyan azt mondja. Kétségek gyötrik a nap minden percében. Szörnyetegek élnek a fejében amik néha széttépik a lelkét. – felé fordultam, szememből már potyogtak a könnyek. – Mi csak annyit tehetünk, hogy újra és újra felvesszük a harcot a démonjaival…és reménykedünk benne, hogy egyszer talán végül mi győzünk majd.

Szavai egyszerre adtak erőt és keserítettek el. Átöleltem vékony testét, miközben megállíthatatlanul zokogtam…

- Nagyon jól áll. – mondta Jane, aki alig néhány perce nyitott be szobám ajtaján, miután megtudta, hogy Friggának sikerült Asgardba csábítania.

- És tényleg kényelmes. – simítottam végig a rózsaszín anyagból készült ruhán, amely alá még a hasmelegítőm is kényelmesen elfért. Friggától egy sötétzöld ruhát is kaptam, amely egy aranyszínű szalaggal volt megköthető, de nem tudtam rávenni magamat, hogy Loki színeibe öltözzek.

- Egyébként hogy vagy? – kérdezte, miközben leült mellém az ágyra.

- Most már elég…kényelmetlenül… - nevettem és próbáltam valami viszonylag kényelmes testhelyzetet felvenni, ami igencsak nehéz volt óriási pocakommal.

- És te? Te hogy viseled? – kérdeztem. Láttam rajta, hogy teljesen ki van virulva. Testén még éppen hogy csak látszottak a gyermekáldás jelei, de tudtam a lelkében már Anya.

- Köszönöm, nagyon jól. – arcáról le sem lehetett törölni a mosolyt. – Most már egyre jobban érzem és ez…ez fantasztikus. – áradozott. – Thor is annyira boldog, figyelmes és…Jaj, ne haragudj… - fogta meg kezével az enyémet, mikor látta, hogy szavai saját magányomat juttatják eszembe. – Ne haragudj, hogy olyan tapintatlan voltam. Rettenetesen sajnálom, ami veletek történt. És hidd el…hidd el, igaz az, amit Thor mondott neked és amit Frigga is mond. Loki is nagyon szenved. Én…én nem ismerem őt annyira, mint ti, nem is kedvelem annyira, de látom, amit látok. – szorította meg a kezemet. – Van még remény. Ti összetartoztok!

Az éjszakám elég rosszul telt, nem találtam a helyemet. Rettenetesen fáradtnak éreztem magamat, de már képtelen voltam olyan pózt találni, amely kellőképpen pihentető lehetett volna a számomra. Csak forgolódtam egész éjszaka, mint egy partra vetett bálna, közben pedig azon járt az eszem, hogy vajon mi lesz, ha Loki még azelőtt vissza ér, hogy a gyermekünk megszületett volna. Bár Frigga megnyugtatott, hogy nem vagyunk veszélyben, én mégsem éreztem magamat biztonságban. Furcsa volt, hogy nem éreztem gyermekem körül a vibráló energia gomolygását és egész testemből is hiányzott megnyugtató pulzálása, amely biztonságunkat szavatolta. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mindhármunk részéről tökéletes lesz az időzítés.

- Hallod kicsim? Ügyesnek kell lennünk… - suttogtam hasamat simogatva halkan az éjszakában.

Hajnalban már egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Képtelen voltam feküdni, úgyhogy egy kis időre kiültem az erkélyre, de ez is túlságosan kényelmetlennek bizonyult. Úgy éreztem, hogy bereped a hátam. Még a járkálás is jobb volt, mint bármi más, úgyhogy inkább felöltöztem és rövid sétára indultam a palotában. Csak remélni tudtam, hogy a korai időpont miatt senkivel nem futok majd össze.

Kiléptem a szobámból, majd lassan végig mentem a folyosón, egészen a nagy csarnokig, ahol előző látogatásomkor a hatalmas lakoma volt, a Midgardi látogatók tiszteletére. Egyszerre idézett kellemes és szomorú emlékeket ez a hely. Az órákat, amikor próbáltam meggyőzni Lokit arról, hogy szeretem és jöjjön velem a Földre, ahol nem csak megvetés és utálat venné körül, mint itt, Asgardban, hanem ahol velem élhetne, aki szereti Őt és nem ítéli el a múlt minden hibájáért és tévedéséért…és most ugyanott állok. Most ugyanott állunk. Most már ketten vagyunk, akik szeretnénk megküzdeni Loki démonjaival a lelkéért, a szeretetéért.

Észre sem vettem, de ugyanazt az útvonalat kezdtem újra bejárni, mint azon az estén, amikor idegesen pattantam fel a lakoma asztaltól, mert nem tudtam, hogyan is hozhatnám szóba Lokinak mondanivalómat. Egymás után jártam körbe a termeket, mígnem ismét beléptem abba, amelyik a legmélyebb hatást gyakorolta rám már akkor is…abba, amely tele volt freskókkal Odin Jötünheimmel és Laufey-val folytatott háborújáról…ismét közelebb léptem a festményhez, akárcsak akkor. Megdöbbentett, hogy Loki mennyire írtózik a saját múltjától, a ténytől, hogy a Jégóriások fajához tartozik és Laufey a vér szerinti apja…és még inkább mennyire megrémült és iszonyodott attól, hogy a gyermeke is olyan lesz, mint Ő…

 - Ugye tudod, hogy nem kéne itt lenned? – hallottam meg az összetéveszthetetlen hangot a hátam mögül. Ugyanazt a kérdést tette fel, mint akkor néhány hónappal ezelőtt. De ezúttal hangja sokkal jobban megijesztett.

- Te itt vagy…? – mondtam, ami először az eszembe jutott. Mikor elindult felém, védelmezően a hasamra tettem a kezemet. Ő azonnal észre vette a mozdulatot és megállt.

- Ne félj, nem bántalak. – mondta leereszkedően. – És azt sem. – rebbent tekintete a hasamra. – Anyám soha nem bocsátaná meg.

- Értem. – nyeltem nagyot, nehogy kirobbanjon belőlem a zokogás. – Tehát csak Édesanyád miatt…

- Nem kellett volna ide hoznia téged. Megtiltottam neki. De valahogy éreztem, hogy meg fogja találni a módját.

- Igen…mert őt érdekli a gyermekünk…őt érdekli az unokája. Szereti, bármilyen is lesz. Mert téged is szeret. Mindig és mindennek az ellenére. – szorítottam össze fogaimat, mert a gyermek, mintha megérezte volna, milyen háború kellős közepébe keveredett, pánikba esve mozgolódott bennem, engem pedig Stark minden csodakütyüje ellenére kirázott a hideg. Láttam Loki arcán, hogy egy pillanatra kiesett a szerepéből, mikor Frigga és az ő kapcsolatáról beszéltem. De látta, hogy gyenge vagyok és könnyedén legyőzhet.

- Majd ha meglátja a szörnyeteget, aki most még benned lakik, akkor majd valószínűleg nem lesz már annyira oda a nagymama szerepért. – mondta keserűen. – Mond meg őszintén, nem lett volna jobb a Földön maradnod és ott…megszülnöd? Ezzel most mindenkit csak felkavarsz…és miért? – lépett közelebb. – A vége úgyis ugyanaz lesz. Meg kell tőle szabadulnod…

- Nem! – ordítottam, majd hátra léptem egészen a falig. – Hogy lehetsz ennyire kegyetlen??? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen vele és velem??? Hogy mondhatsz ilyeneket??? Én egyszerűen nem értelek…én nem…nem… - képtelen voltam befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban gyermekünk úgy gondolta, hogy immár eleget hallott. Méhem fájdalmasan összehúzódott, combomon meleg nedvesség folyt végig… - Jaj ne… - ziháltam, miközben térdre ereszkedtem az újra és újra rám törő fájdalomtól. „Hát ennyit a jó időzítésről…” – futott át még az agyamon, mielőtt a fájdalom ismét vörös kínként áradt volna szét benne. – Loki, kérlek… - nyújtottam felé a kezemet, mert tudtam, ha ő nem segít, semmi esélyem nincs rá, hogy vissza jussak a hálótermembe, vagy hogy bárkinek is szólhassak. Loki viszont megdermedve állt, kék szemei hol engem, hol pedig a körülöttem egyre terebélyesedő tócsát nézték. – Kérlek…ha valaha is egy kicsit fontos voltam a számodra… - pihegtem halkan, éreztem, hogy arcomra kiül a fájdalom, amely derék alatt mintha szétszakította volna a testemet. Lehunytam a szememet és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne ájuljak el.

A következő pillanatban azt éreztem, hogy erős karok felemelnek és gyors léptekkel haladnak velem. Kinyitottam a szememet és Loki arcát láttam magam előtt. Arca kemény volt, mint a márvány, nem nézett rám, szinte hallani véltem, ahogyan fogait csikorgatja. De legalább segített.

- Köszönöm… - suttogtam…ám nem érkezett válasz.