Harminckilencedik fejezet - Váratlan látogató

Harminckilencedik fejezet

Váratlan látogató

Thor bejelentése után úgy éreztem, ennél rosszabb már nem történhet. Nem Thort vagy Jane-t gyűlöltem, nem is a születendő gyermeküket, sokkal inkább az a tudat keserített meg még jobban, hogy míg az Ő gyermeküket egy egész nép várja lélegzet visszafojtva, addig az én gyermekemről még a saját apja és családja sem akar tudni.

Ez volt az, amit sehogyan sem tudtam megemészteni és sehogyan sem tudtam megbocsájtani. Frigga és Odin közönye. „Hát az unokájuk Lokitól tényleg nem számít? Csak az a gyermek, amelyiknek Thor az apja? Tényleg tovább él a családi átok, amely Loki életére is oly mélyen rányomta a bélyegét”Gondoltam át újra és újra.

Csak egyetlen dologban voltam egészen biztos: Én nem fogom hagyni, hogy a gyermekem ennek az átoknak az árnyékában éljen. Nekem Ő lesz az első és az egyetlen. És soha nem fog tudni azokról az emberekről, az apjáról és a nagyszüleiről, akik eltaszították őt maguktól…bármennyire fájjon is nekem, de így kell tennem…mert az ő boldogsága mindennél fontosabb.

Újabb két hónap telt el teljes nyugalomban. Erre a két hónapra ismét visszaköltöztem az otthonomba és ismét hetente többször is vendégül láttam a Bosszúállók tagjait, akik egyre nagyobb figyelemmel – és egyre nagyobb aggodalommal  - figyelték kerekedő pocakomat. Kivéve Tony Starkot, aki tudtomon kívül már mindent megvett, ami csak a gyerekszobába szükséges.

Lassan, de biztosan eljött az idő, amikor már nagyobb biztonságot jelentett a S.H.I.E.L.D. bázisa, mint az otthonom. A gyermek növekedésének ütemét és születésének pontos idejét még Dr. Shaw sem tudta meghatározni. Én viszont napról napra egyre inkább éreztem, hogy közel az idő, így én magam hagytam ismét magam mögött otthonomat.

Nehéz szívvel zártam be az ajtót, de megfogadtam magamnak, hogy amikor legközelebb belépek a küszöbén, akkor egy új élet kezdődik. Egy olyan élet, ami tele van örömmel, ahol végre nem vagyok egyedül…egy új élet a gyermekemmel.

Szívemben reménnyel és félelemmel szálltam be a S.H.I.E.L.D. gépébe és fedélzetéről néztem egyre távolodó otthonomat.

- Hogy vagy? – kérdezte Natasha, mikor összetalálkoztunk a gép landolása után.

- Fogjuk rá. – mondtam. – Úgy érzem magamat, mint egy partra vetett bálna. – fújtattam nagyot. A hasam óriási volt, láttam, Natashának sincs túl sok kétsége afelől, hogy már csak néhány nap lehet hátra…

- Kitartás. Most már a finishben vagy. – nyújtotta a karját Natasha. – Nem hinném, hogy tovább akarna maradni. Ha pedig mégis…nos, Shaw doki majd biztosan talál valami módot rá, hogyan űzzük ki belőled ezt a gyereket! – fanyar humorát mindig élveztem, most is elmosolyodtam, pedig majd’ berepedt a hátam, lábaim pedig óriásira dagadtak. – Gyere, a kabinodba kísérlek. Ott lepihenhetsz kicsit, utána pedig Shaw doki majd megvizsgál. – vezette le a napi programomat. Nem volt más dolgom, csak rábólintani. A következő pillanatban Fury Igazgató magas, bőrkabátos alakját láttam roham iramban közeledni felénk. Láttam az arcán, hogy nem kissé feldúlt.

- Üdvözlöm Loree, jó újra látni. – szeme hol az arcomon, hol pedig a hasamon időzött.

- Köszönöm Nick. – mosolyodtam el zavartan. – Valami baj van? – kérdeztem, mert láttam, hogy arca nagyon feszült.

- Loree, nem szeretném felizgatni, de…egy látogató vár Önre a tanácsteremben. – mondta, tüdőmben pedig bent ragadt a levegő. – Nem, nem Ő az. – rázta meg a fejét Fury. – De jól gondolja, Asgardból jött az illető.

Tanácstalan arccal néztem Natashára, de láttam rajta, hogy bizony erről a látogatóról még ő sem tudott.

- Negyed órája sincs annak, hogy megérkezett. – támasztotta alá gondolataimat Fury. Egy nagy levegőt vettem és megpróbáltam szívem veszett dobogását újra normális iramba terelni.

- Jól van, mehetünk. – bólintottam, majd remegő lábakkal támaszkodtam rá Furyra és Natashára, akik a tanácsterem felé kísértek.

- Frigga? – kérdeztem alig hallhatóan. Semmi nem lehetett meglepőbb annál, mint őt itt látni, a S.H.I.E.L.D. bázisának tanácstermében.

- Loree! Annyira örülök, hogy látlak! – lépett hozzám, majd még mielőtt magamhoz tértem volna a meglepetés okozta sokkból, magához ölelt. – Annyira gyönyörű vagy! – mondta, mikor elengedett és végig nézett rajtam. Ekkor jutott eszembe, hogy ő most lát először hosszú fekete hajammal és villogó, zöld szememmel. – Látom, még épp időben érkeztem. – simított végig kezével óvatosan óriási hasamon.

- Még épp időben? – léptem hátra egy lépést, majd gyanakodva méregettem. – Miért jöttél ide? – arcán láttam, hogy fáj neki a reakcióm, de nem tudhattam, hogy hányadán állok vele.

- Szeretném, ha velem jönnél Asgardba. Hogy a gyermek ott születhessen meg, ahová tartozik.

- Tessék? Ugye most csak viccelsz? – kérdeztem elképedve. – Majd’ öt hónap után egyszer csak megjelensz itt és azt mondod, hogy menjek veled Asgardba? – soha nem hittem volna, hogy egyszer így fogok beszélni Friggával, de most csak úgy áradtak belőlem a keserű szavak. – Van róla fogalmad, hogy mit tett a „fiad”? Hogy miket mondott nekem, amikor kiderült, hogy gyereket várok? Hogy hogyan éreztem magamat akkor? – támadtam rá szavaimmal. – Azt hittem, hogy bele őrülök! Meg akarta volna őt ölni! – tettem a hasamra a kezemet. – Amikor pedig én nem egyeztem ebbe bele, itt hagyott. Csak úgy…mintha mi sem történt volna. – éreztem, hogy szemeim ködtől lesznek fátyolosak. – És nem csak ő hagyott el, hanem ti mindnyájan! – mutattam rá. – Te tudtál mindenről! Az is bizonyítja, hogy most itt vagy! Tudtál arról, hogy Loki eltaszított minket magától, mégsem tettél semmit! Még csak meg sem látogattál engem…minket…mintha nem is léteznénk a számodra. – arcomon vékony csíkokban folytak le a könnycseppek. – Most pedig ide állítasz és azt várod, hogy egyet csettintesz és én majd veled megyek Asgardba???

- Kérlek Loree…ne vádolj… - roskadt le az egyik székre. – Ha azt hiszed, nem vádoltam magamat már így is éppen eleget, akkor tévedsz. Minden egyes nap majd’ megszakadt a szívem! – láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyekkel. – Amikor Thor elmondta, hogy mi történt, azonnal beszéltem Lokival. De ismered őt, hajthatatlan volt. És…és  megesketett, hogy nem kereslek fel téged… - temette arcába a kezét.

- Á, értem…azt mondta, hogy ne találkozz velem, hogy te is tégy úgy, mintha ez a gyermek nem is létezne, te pedig megtetted…biztosan nem volt más választásod. – mondtam keserűen.

- Te ezt nem értheted…csak nemrég kaptam vissza a fiamat…csak nemrég kötött békét az apjával és a bátyjával. El sem tudod képzelni, hogy milyen öröm volt ez nekem. De azóta is folyamatosan érte remeg a szívem. Amikor…amikor te meglátogattál minket…amikor láttam rajtad, hogy mennyire szereted…az maga volt a csoda. – szipogott, én pedig elfordultam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat, amelyet annak a látogatásnak az emléke idézett fel bennem. – Akkor úgy éreztem, hogy Loki számára van remény egy boldog, szeretetteljes életre, amire mindig is vágyott és amelyet megérdemel. És amikor meghallottuk a halálod és az újjászületésed történetét…akkor már egészen biztos voltam benne, hogy titeket egymásnak teremtettek. Te vagy Loki sorsa, Loki pedig a tiéd. – egy nagyot nyeltem, miközben szavait hallgattam. – De a múltja még mindig megmérgezi az életét és a gondolatait. Semmi nem zaklathatta volna fel jobban, mint egy gyermek érkezése. Mert mindez saját származására és a gyermekkorára emlékezteti…

- Hát igazán sajnálom, hogy így történt…de neki is volt hozzá egy cseppnyi köze. – morogtam tovább.

- Esküszöm, hogy többször elindultam már hozzád. De Loki valahogy mindig megérzi a szándékomat. Én pedig nem akarok olyat tenni amivel…amivel…

- Amivel bármi olyat is tennél, ami esetlegesen ellentétben áll azzal, amit ŐIstensége elvár? – szegeztem neki a kérdést.

- A fiam csak nemrég tért haza, nem akarom, hogy ismét messzire meneküljön Asgardtól és a családjától! – mondta kétségbeesetten.

- A családja itt van! Itt van, a Földön! A testemben! – csaptam az asztalra. – De ő nem kért belőlünk. Hát akkor legyen így. Menj vissza és mond meg neki, hogy nem kell félnie, soha többé nem fog hallani rólunk.

- Nem!!! – kiáltotta Frigga. – Nem hagyom! Ő egy Asgardi gyermek! És az unokám! Asgardban kell megszületnie.

- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Ha jól hallottam, éppen Jane várandós az unokáddal. Szenteld neki az idődet és a szavaidat. Majd az a gyermek, a trónörökös Asgardban látja meg a napvilágot. – mondtam keményen, majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Loki most Thorral van… - állítottak meg Frigga szavai. – Azért tudtam eljönni. Gyere velem Asgardba, várja őt ott a gyermeke, mire visszaérkezik. Akkor majd belátja a hibáját…és minden helyre jön…kérlek, adj esélyt…

- És miből gondolod, hogy én szeretném, ha minden újra…”helyre jönne?” – kérdeztem. – Miből gondolod, hogy még most is azt szeretném, hogy „megbocsásson nekünk”? Nincs rá szükségünk, ahogyan neki sincsen ránk.

- De igen…akárhogyan is tiltakozol ellene, tudom jól, hogy még mindig szereted! – győzködött Frigga. – Tudom jól, hogy minden alkalommal, amikor megmozdul benned a gyermeke, akkor rá gondolsz. Arra gondolsz, hogy bárcsak ő is érezte volna…hogy bárcsak ő is veled élhetné át ezt a csodát…És tudom, hogy mesélsz a kicsinek az apjáról, mert azt akarod, hogy ismerje és szeresse… - éreztem, hogy a könnyek újra utat törnek maguknak a szememből. – És tudom, amikor elképzeled milyen lesz majd, akkor Loki szemét-arcát, vonásait képzeled oda…a szerelmed arcát szeretnéd viszont látni a gyermekedben, akárcsak minden szerelmes nő. – szavai lefegyvereztek. Tudtam, soha nem tudnék úgy tenni, mintha örökre kiírtottam volna szívemből a szerelmet Loki iránt. Néhány másodpercig gondolkoztam, majd nagyot sóhajtottam.

- Asgardban nem létezik az energiám, ami védelmez…ami a babát is védelmezi. Nem lennénk biztonságban. – mondtam tárgyilagosan.

- Senki nem bánthat titeket Asgardban, amíg én élek. És senki nem is tenne ilyet. – mondta meggyőzően Frigga.

- Loki el akarta pusztítani a gyermekünket. Ugyan mi akadályozná meg benne, hogy most ne tegye meg? – kérdeztem.

- Loree, esküszöm neked, hogy SENKI, még Loki sem bánthat se téged, sem pedig a babát. Erre esküszöm! – lépett hozzám Frigga kisírt, ám annál elszántabb szemekkel. – Tudom jól, hogy a lelked mélyén te is arra vágysz, hogy a gyermeked megismerhesse az édesapját…hogy mindhárman kaphassatok még egy esélyt. És azt is tudom, hogy Loki is erre vágyik…Add meg ezt az esélyt mindnyájatoknak. A te kezedben van a döntés. – mondta Frigga, én pedig tudtam jól, hogy elvesztem.

- Jól meggondolta ezt, Loree? – kérdezte immár századszorra Dr. Shaw, mikor útra készen álltam, hogy a Bifröstön keresztül Asgardba utazzak. – Nem tudhatjuk, hogy a gyermek, vagy akár az Ön számára biztonságos-e most egy ilyen utazás. Már nagyon a végén jár, jobb lenne, ha itt maradna…

- Dr. Shaw, nem hiszem, hogy egy Asgardi gyermeknek bármi baja eshetne a Bifröstön keresztül való utazástól. – nevettem fel ironikusan. – Ami pedig engem illet…nos valahogy majdcsak megbirkózom vele. Asgardig még védelmez az energiám…

- És utána mi lesz? – kérdezte aggodalmas hangon. – Tudja jól, hogy miről beszéltünk. A gyermek igen nagy. Nem vagyok benne biztos, hogy természetes úton is a világra tudja majd hozni. És kétlem, hogy Asgardban jól felszerelt kórházak és orvosok lennének. – mondta aggodalmasan.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy nagyon sokat kockáztatok, hogy akár ez a döntésem a gyermekem életébe is kerülhet, akárcsak a sajátoméba. De már nem akartam visszatáncolni. Testben és lélekben gyengének éreztem magamat, Frigga szavai pedig így könnyedén legyőztek. Most, hogy közel volt az idő, a lelkem mindennél jobban vágyott arra, hogy legyen mibe, kibe kapaszkodni, egy boldogabb jövő reményébe, egy család álomképébe.

- Dr. Shaw…nagyon szépen köszönök mindent, amit eddig értünk tett. De igazán…MINDENT. – léptem közelebb és megsimogattam a vállát. – De most el kell mennem. Így érzem. Nem tudom, hogy helyes-e, tisztában vagyok vele, hogy mekkora veszélynek teszem ki mindkettőnket, de…de úgy érzem, hogy már régóta nem én irányítom az életemet. Csupán csak sodródom az árral, a nyugodt partot keresve. Most pedig Asgard felé sodor az ár. Szeretném hinni, hogy nem ok nélkül. – mondtam neki, mire ő nagyot sóhajtott, megadóan bólintott, majd magához ölelt.

- A hasmelegítőnek működnie kell Asgardban is, ne aggódjon, nem lesz baj. – mondta el századszorra is Stark, aki szemmel láthatóan sokkal idegesebb volt, mint én.

- Nem aggódom. – nevettem, bár éreztem, hogy nevetésem nem hangzik túl őszintén.

- Szerintem butaságot csinál. – mondta minden köntörfalazás nélkül Tony. Az elmúlt néhány hónapban sokat járt hozzám ő is, mikor egyedül voltam vidéki otthonomban a fájdalmammal, az elhagyatottságommal és a gyermekemmel. Nem állítom, hogy barátok lettünk, Tony ehhez túlságosan is…Starkos volt, de érezhetően fontos volt számára a sorsunk, ami nagyon jó érzés volt.

- Talán igaza van. – bólintottam rá. – De ha most nem megyek, akkor valószínűleg egész életemben bánni fogom.

- De legalább lesz élete! Azt hiszi, hogy mi nem beszélünk Dr. Shaw-val? Nekünk is elmondta, hogy milyen veszélyeket jelent a Maga számára ez az egész!

- Igen, tudom, de…

- És a kisbaba? Rá nem gondol? – kérdezte Stark a hasamra mutatva, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot.

- De igen. – bólintottam, közben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Egyfolytában csak rá gondolok.

Ez után Stark már nem kérdezett semmit és nem mondott semmit. Megöleltem, majd Frigga mellé léptem.

- Heimdall, engedd le a hidat! – nézett Frigga kék szemével az ég felé, ahol már veszett módon gomolyogtak a felhők. Éreztem, ahogyan a látványtól összeszorul a gyomrom. A hasamban növekedő élet is megérezte a bennem lévő feszültséget, mert egy hatalmasat rúgott.

- Valami baj van? – lépett oda hozzám Frigga, mikor látta, hogy arcom összerándul.

- Nem, nem…csak a kicsi is érzi, hogy most valami különleges dolog történik. Szerintem már kék-zöld vagyok belülről. – próbáltam mosolyogni.

- Kitartás! – suttogta Frigga. – Gyorsan ott leszünk és akkor lepihenhetsz! – alig tudta befejezni mondanivalóját, az arany színű energia leereszkedett, a következő pillanatban pedig már őrült iramban száguldottunk keresztül a világmindenségen.

Mikor végre megérkeztünk, lábam alatt szilárd talajt éreztem, gyengeség fogott el, nem találtam meg az egyensúlyomat, éreztem, hogy lábaim megroggyannak alattam. Két kezemmel ösztönösen a hasamat védtem, mert tudtam, a padlón fogom végezni…ám az utolsó pillanatban erős kezek ragadták meg a derekamat, segítettek, hogy vissza nyerjem testem felett az irányítást. Hálásan és meglepetten néztem az aranyszín szemekbe.

- Köszönöm. – rebegtem halkan Heimdallnak, a Szivárvány-híd örzőjének, aki végig futtatta rajtam mindent látó tekintetét.

- Nehéz terhet hordozol…