Őrangyal - Epilógus

Epilógus

Még egy ideig Asgardban maradtunk, élveztük a szerelmünk, az frissen meglelt békét. Kis idő múlva megszületett Jane és Thor első gyermeke, egy gyönyörű, szőke hajú, barna szemű kislány, - aki az Agnetha „tiszta, feddhetetlen” nevet kapta – és aki azonnal édesapja szeme fénye lett. Odin palotája ismét gyermekek hangjától volt hangos.

Teltek az évek, mi pedig sokszor jártunk látogatóba a Földre. Sok barátot hagytam ott, akik mellettem voltak a bajban. Tony még most is ugyanolyan lelkes keresztapa volt, mint a legelején, azzal a különbséggel, hogy immár ő is a karjában tarthatta saját gyermekét. Nagyon örültem, hogy végre teljesült ez az álma, amelyről rajtam kívül talán senki más nem tudott.

Az évek múlását azonban Asgardban sokkal könnyebb volt elfogadni, mint lent, a Földön. Asgardban az élet hosszú volt, az enyém is, hiszen Lokitól kaptam. Tíz év olyan volt a számunkra, mintha egy hónap telt volna csak el. A Földre érkezve viszont újra és újra szembesülnöm kellett a halandósággal. Bár megállapodásunk Lokival úgy szólt, hogy időnk felét a Földön töltjük majd, látogatásaink egyre ritkábbak lettek, mígnem arra eszméltem, hogy már éve óta nem jártam a világban, amelyben születtem. Fájdalmas volt látnom barátaim öregedését és elmúlását. Olyan teher volt ez, amelynek elviselésére nem készültem fel.

Odin hatalmának hála, Jane is megkapta a hosszú élet ajándékát, így Thor és az ő szerelme is időtlenné vált, akárcsak az enyém és Lokié. Második gyermekük megszületése nagy ünnep volt Asgard szerte, a szőke hajú, kék szemű kisfiú mintha csak Thor lenyomata lett volna. A Frywynn nevet kapta, amely azt jelentette, hogy „arany hajú”. Még csak alig néhány napja született meg, de Annar már nem bírt magával. Bár húsz év telt el, ő egy négy-öt éves földi gyerekként ugrándozott körülöttünk. Baba kora után növekedése lelassult, alkalmazkodott halhatatlan lényéhez.

- Thor bácsi, játszhatok vele? – kérdezte óriási, kék szemeit bácsikájára meresztve. – Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá! Megvédem mindentől! – fekete haja zabolátlanul hullott a vállára, sápadt arcocskája kipirult az izgalomtól. Sokkal értelmesebb volt, mint egy ilyen korú, Midgardi gyermek.

- Majd játszhattok, de Frywynnek addig még sokat kell nőnie. – válaszolt Thor helyett Loki és játékosan bele túrt Annar hajába, aki erre nevetve ölelte át a lábát.

- Apa, nekem is lesz testvérem, mint Agnethának? – kérdezte kék szemét hol Apjára, hol rám függesztve. Loki lehajolt, felkapta a földről, majd megcsókolta az arcát. – Majd meglátjuk. – ölelte magához, közben láttam, hogy egy nagyot sóhajt.

Mióta Loki Királynője lettem, szerelmünk és a családunk töretlen volt. Loki kiteljesedett az apaságban, a családjában, a szerelemben, oly módon, ahogyan azt soha nem gondoltam volna. Mindennél jobban imádta Annart, annyi időt töltött vele, amennyit csak egy Apa a gyermekével tölthet. Jó ideje éreztem már, hogy a szíve újabb gyermek után vágyakozik, de nem szólt róla. Bennem nagyon mély, fájó sebeket hagyott az az öt hónap, amíg Annarral voltam terhes. Nem a testemben, hanem a lelkemben. Ha arra az időszakra gondoltam, csak a fájdalom, az elhagyatottság, megalázottság és a magány érzése kerített hatalmába. Ő pedig tudta ezt. Tudott a lelkemben tátongó mély sebről, amelyet soha nem lesz képes begyógyítani. Láttam, hogyan figyeli Thort és Jane-t, amikor a gyermeküket várták, mintha egy kicsit az övé is lett volna…mintha általuk próbálta volna átélni azt az izgalommal, várakozással teli időszakot, amikor a szeretett nőben életre kel és fejlődik szerelmük gyümölcse…de azt is láttam a szemében, akárhányszor Jane-re nézett, hogy most már tudja jól, min mentem én keresztül. Hogy milyen lehetett mindezt egyedül végig csinálni, ráadásul úgy, hogy az ő gyűlölködő szavai csengtek a fülemben. Láttam rajta, hogy ha tehetné, visszaforgatná az idő kerekét, de erre még az ő varázsereje sem volt képes.

Annar leugrott Apja karjából, majd kifutottak Agnethaval a szobából. Jane sugárzó arccal ringatta másodszülöttjét, Thor pedig büszkén és boldogan ölelte át őket. Mellettük, szinte tapintható volt Loki mély szomorúsága. Végignézve rajtuk, majd szerelmem rezzenéstelen arcán, rájöttem, hogy milyen bolond is vagyok…bolond az, ki a múltban él…Lokihoz léptem, majd a fülébe suttogtam a szavakat.

- Gyereket akarok tőled… - Loki nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt, arcát a nyakamban éreztem. Ez volt az a feloldozás, amire mindig is várt.

A pillanat, amikor már biztosan tudtam, hogy ismét gyermeket várok, egyszerre volt örömteli és rémisztő. Rengeteg emlék tolult fel bennem, rengeteg félelem, mellette viszont ott volt az öröm is. Szerencsére semmit nem kellett mondanom, amikor Loki meglátott, azonnal tudta, hogy mi furcsa viselkedésem oka. Néhány pillanatig csak állt velem szemben, majd elmosolyodott, láttam, hogy tekintete elfátyolosodik. Hozzám lépett, majd szorosan átölelt. Örömkönnyeit az arcomon éreztem…és én is sírtam. Mindig ilyennek képzeltem. Akkor is, amikor Annart hordtam a szívem alatt.

- Miért sírtok? – lépett be elsőszülöttünk, majd hozzánk futott és átkarolt minket.

- Nos, úgy néz ki, hogy teljesül a kívánságunk és nemsokára lesz egy kistestvéred! – térdelt le hozzá Loki, mire Annar a nyakába ugrott.

- Jaj de jó, jaj de jó! Már annyira várom! – ugrált egy helyben – És mikor fog megszületni? – nézett rám csillogó szemeivel.

- Ezt sajnos nem tudom megmondani. – simogattam meg hollófekete tincseit. – De majd nagyon fogok igyekezni. – nevettem, Loki pedig egy apró csókot nyomott az arcomra.

- Jól van, és ha lehet, akkor fiú legyen, jó? – mondta még Annar, aztán megölelt, majd ahogy jött, úgy ki is futott az ajtón.

- Na tessék, le is adta a rendelést… - néztem utána a fejemet csóválva.

- Remélem, nem fogja nagy csalódás érni, mert szerintem kislány lesz. – suttogta Loki a fülembe, miközben már mögöttem állt, kezeivel pedig átölelte a hasamat.

- Lány? Miből gondolod? – kérdeztem.

- Nem tudom. – válaszolta. – Egyszerűen csak érzem.

És valóban. Alig hat hónap múlva megszületett a kislányunk, Engla, ami „Angyalt” jelentett. Haja fekete, szeme pedig zöld volt, mint az enyém. És igazi szerelem, ami csak apa és lánya között létezhet az első pillanattó kezdve. Loki nem tudott vele betelni, a kis Hercegnővel, aki egy apró mosolyával az ujja köré tudta csavarni.

A terhességem elején sokszor aggódtam, hogy vajon lesznek-e olyan, előre nem látható bonyodalmak, amelyek megnehezítik majd ezt az öt-hat hónapot. Idegesen, gyomorgörccsel vártam a hidegrázást, a pillanatot, amikor újra szükségem lesz Tony minden csodakütyüjére, hogy megóvjam mindkettőnket. Ám nem történt semmi.

Loki az első pillanattól kezdve szinte éjjel-nappal mellettem volt, leste minden kívánságomat, egy percet sem akart elmulasztani ebből a csodálatos időszakból, amelyet már olyan régen vágyott megtapasztalni. Nem ijesztették meg a rosszullétek, a keményebb, nyűgösebb napjaim, vagy ha születendő gyermekünknek éppen kedve támadt kirúgni a ház oldalát. A számára most minden egy apró csoda volt, a bizonyítéka a bennem növekvő életnek, annak, hogy újra apa lesz és saját férfiasságának.

Később úgy gondoltam, hogy ezért nem voltak Englával olyan gondjaim, mint Annarral. A terhességem kislányommal kiegyensúlyozott volt, boldogságban telt, figyelmet és szeretetet kaptam a férfitól, akit mindennél jobban szerettem. És ezeket az energiákat éreztem a gyermekünk is. Míg Annar sok keserűséget és fájdalmat…és ezek az érzések tették őt is hisztissé és szomorúvá odabent. Most értettem meg csupán, hogy ő is milyen sokat szenvedett az alatt a hat hónap alatt és ezért még jobban szerettem őt.

Engla gyönyörű kislány lett, édesapja úgy kényeztette, ahogy csak tudta. De soha nem felejtkezett meg Annarról. Ő mindig különleges maradt számára. Ha a szemébe nézett, Önmagát látta és mindig emlékeztette őt arra, milyen volt és hogy milyenné akar válni.

Hosszú évek teltek el, már nem is számoltuk őket…boldogok voltunk és időtlenek. Szinte észre sem vettük, hogy a gyermekeink felnőttek, rajtunk viszont alig volt észrevehető az idő múlása.

A gyerekeknek soha nem beszéltünk eddig a múltról, az ellenségeskedésről, Loki tetteiről…Ők úgy tudták, hogy Thor és Loki édestestvérek, mindketten Odin és Frigga fiai…de tisztában voltunk vele, ha mindnyájan elég nagyon lesznek hozzá, meg kell tudniuk szüleik múltjáról az igazságot. Ahogy Annarnak is meg kell tudnia születése történetét. A múltból kiindulva tudtuk jól, milyen törést tud okozni egy ember lelkében az, ha hazugságban él és nevelkedik.

Annar és Agnetha, akik majdnem egy időben születtek, földi időszámítással mérve, húsz évesek lehettek, Frywyn és Engla pedig tizenöt.

Annar, amikor elindult a felnőtté válás útján, kissé magába fordult, nem azon a módon, mint annak idején Loki tette, de kevésbé volt társasági ember, mint a többiek. Okos volt, intelligen, mint Loki, külsőre is Apja ifjú kori mása. Csodálatos volt és fenséges…ám még visszahúzódó és félénk. Valami emésztette a lelkét, amiről senkinek sem beszélt. Loki nagyon sok időt töltött vele, megtanította a varázslatra, a harcra, amíg olyan könnyed és légies nem lett, mint ő. Annar soha nem használta arra a varázslatot, hogy borsot törjön mások orra alá. Belőle teljesen hiányzott Apjának ez a tulajdonsága. Lelkiekben sokkal inkább rám hasonlított, a türelmében, a többiekhez való hozzáállásában. Mégis, ha nagyon kellemetlenül érezte magát valami miatt, vagy minden szökőévben egyszer felidegesítették, előtörtek belőle a Jötün gének, arca kékre váltott, szeme pedig pirosra, amíg lelkének egyensúlya vissza nem állt. Annar nem tudott Jötün származásáról, bár gyerekkorában sokszor kérdezte, miért történik vele ez, de mindannyiszor kitérő választ adtunk neki. Úgy gondoltunk, ha megtudná, Apja nem született Asgardi, az lavinát indítana el, amire még egyik család sincs felkészülve. Abban a tudatban neveltük őket, hogy Thor és Loki édestestvérek. Agnetha sok időt töltött vele, próbálta őt többet kirángatni a könyvek közül és a testvérei más emberek, harcosok közé vinni, de Annar inkább magának való volt…Féltünk, előbb derít fényt származásának titkára, mint ahogyan mi elmondanánk neki…

Agnetha egyébként roppant harcias lánynak bizonyult, Thor úgy gondolta egyszer még Sifen is túl tesz majd. Elég hirtelen haragú volt és türelmetlen, ám az esze jól vágott, amit Anyjától örökölt, akárcsak barna szemeit. Csak Annar jelenlétében volt visszafogott, akkor, mintha egy másik Agnetha kerekedett volna felül.

Frywyn teljesen Apja lenyomata volt, már kiskorában kijelentette, hogy ő lesz a legnagyobb harcos, akire Asgard majd bizton, mind esetben számíthat. Thor sokat foglalkozott vele, mert látta benne saját, fiatal Önmagát, a hibákat, amelyekbe Ő is bele esett és semmi képpen nem szerette volna, ha ezeket a hibákba Frywyn is bele esik.

Lányunk, Engla, igazi vadóc lett, Loki minden „rosszasága” benne született újjá. Már azelőtt elleste a trükköket édesapjától, mielőtt az tanítani kezdte volna neki őket. Mondanám, hogy találó nevet találtunk a lányunknak, de semmi sem állt tőle távolabb, mint az Angyal név. Bár soha nem mondta volna ki, Loki minden egyes mosolyán láttam, hogy mennyire büszke rá. Ennek ellenére folyamatosan azon volt, hogy kordában tartsa őt, hiszen édesapja volt az egyetlen ember, akire hallgatott…hiszen annyira egyformák voltak.

Végül egy nap elérkezett az idő. Összehívtuk a gyerekeket és nehéz szívvel bár, de neki kezdtünk a család történetének, amely tele volt hazugsággal, fájdalommal, meg nem értettséggel, testvérharccal, tragédiákkal. Loki erősen belém kapaszkodott, hiszen a történet nagy része bizony az ő múltjára vetített sötét árnyékot. A gyermekei voltak azok a kincsek, akik előtt még soha nem kellett szégyenkeznie, akik semmit nem tudtak múltbéli cselekedeteiről, lelkének sötét oldaláról. Most pedig úgy érezte, elveszik tőle ezt a kincset. Rettegett tőle, hogy másképpen néznek majd rá ezután. Hogy az ő szemükből is eltűnik majd a csillogás, mint annak idején az én szememből. De ő is tisztában volt vele, hogy ennek meg kell lennie.

A gyerekek elkerekedett szemekkel és szétnyílt ajkakkal hallgatták a régmúlt idők történeteit. Maguk előtt látták az árnyakat, amelyek eddig csak a mi életünkre vetültek. Thor ahol csak tudott, finoman fogalmazott, már régen nem égett a szívében neheztelés és bosszú. Amióta Asgardban éltünk, közte és Loki között tökéletesen helyre jött a kapcsolat.

Mikor Thor Loki származásáról beszélt, láttam, hogy Annar szemében fény csillant, végre megértette, mitől benne ez a különleges dolog, amit tapasztalt, amit érzett. Pillantásuk Agnethával egy pillanatra össze kapcsolódott, majd ismét ránk figyeltek.

Mikor arra az időszakhoz érkeztünk, amikor Loki a bosszúállókhoz csatlakozott, én vettem át a szót, közben pedig erősen szorítottam Loki kezét. Szememmel hol Annar, hol pedig Engla tekintetét kerestem. Láttam, hogy főleg a lányunk elég nehezen dolgozza fel múltunk azon részét, amikor édesapja elhagyott, annak ellenére, hogy szerettem. Ebben a pillanatban majdnem megszakadt a szívem Lokiért. Tudtam, hogy ő Isten a lányunk szemében. Azt akartam a legkevésbé, hogy ez a különös varázslat elmúljon kettejük között.

Amikor a terhességemig jutottam a történetben, Annar szemei érdeklődve villogtak felém. Úgy tompítottam a történtek élét, ahogyan csak tudtam. Elmondtam, hogy Loki mennyire össze volt zavarodva, hogy milyen félelmek gyötörték és hogy csak ezért hagyott el, ami teljesen érthető…de éreztem, hogy teljesen tudok uralkodni az arcomon és a hangomon. Éreztem, ahogyan Loki átkarol és belém kapaszkodik. Szemeivel a palota márvány padlóját nézte. Nem láttam szemében a könnyeket, csupán csak sejtettem őket.

Mikor a történet végére értem, mély csönd ereszkedett a szobára. Jane idegesen simította végig gömbölyödő pocakját, másik kezével Thor ujjait kereste. Loki és én is egymásba kapaszkodva álltunk. Tudtuk, hogy most több forog kockán, nem csupán a szülők és gyermekeik kapcsolata. A régi ellenségeskedés felemlegetése most akár újra éledhet, gyermekeink, akik eddig szinte testvérekként nevelkedtek, egymás ellen fordulhatnak. Mindannyian abba a reménybe kapaszkodtunk, hogy jól neveltük őket, egymás szeretetére és tiszteletére.

Végül Annar törte meg a csendet és a mozdulatlanságot. Felállt, majd közelebb lépett hozzánk. Láttam, hogy nagyon felzaklatta mindaz, amit hallott, Jötün gyökerei ismét kiütköztek rajta. Apja minden erejét összeszedte és a piros szemekbe nézett. Láttam, hogy arcán vékony csíkban folynak le a könnyek. Annak ekkor szorosan megölelte Lokit, aki ettől csak még jobban elkezdett sírni.

- Szeretlek Apám. – mondta Annar, miközben egy pillanatra sem engedte el.

- Bocsáss meg…Bocsáss meg… - ismételgette Loki, miközben éreztem, ahogy mázsás kövek esnek le a szívéről. Közben Engla is oda rohant hozzánk és ő is átölelte Apját, aki immár örömében sírt. Annar végül hozzám lépett, kezemet az övébe fogta, majd megcsókolta a kézfejemet.

- Köszönöm Anyám. – mondta röviden, ám ebben a két szóban minden benne volt. Csókokkal borítottam el immár rózsaszín arcát, amely Loki arca volt.

A következő pillanatban azonban váratlan dolog történt. Alig lépett el tőlünk, Agnetha hozzá futott, szinte rá ugrott, nyakába kapaszkodott, majd szenvedélyesen megcsókolta. Most a szülők voltak azok, akik tátott szájjal figyelték a nem várt eseményeket. Annar nagy zavarában ismét kékre váltott, de tőle szokatlan szenvedélyességgel ölelte magához Agnethát, és viszonozta csókját. Lokira néztem. Így már minden érthető volt. Az elvonulása a világtól, a szomorúság, amit mindig éreztünk benne…Agnethával szerették egymást…de nem úgy, mint a testvérek…úgy hitték, szüleiket vérségi kötelék köti egymáshoz, így bűnösnek érezhették a vonzalmat, amit egymás iránt éreznek. De a mai napon rájöttek, hogy nincs ebben semmi bűnös.

- Hát…végülis…így már érthető… - mondtam, miközben lassan már öt perc néztük tátott szájjal szenvedélyes csókukat. Láthatólag nem tudtak egymással betelni. Lokival egyszerre néztük a szintén értetlenül álló Thorra és Jane-re, majd mind a négyen elmosolyodtunk. Valahogy annyira természetesnek tűnt az egész…annyira sorsszerűnek. Hogy az egész történetnek ez legyen a vége. Bárhogyan is éreztek egymás iránt, bármerre is vitt az útjuk, Thor soha nem létezhetett Loki nélkül, ahogyan Loki sem Thor nélkül. Mert mindkettőjük őrzött magában valamit a másikból. Most pedig ott állt az a két csodálatos lény, akibe mindketten a legjobbat adták magukból és akik most eggyé váltak a szeretetben és a szerelemben…mindörökre…

- Olyan szépek együtt… - suttogtam Lokinak, miközben szobánk erkélyéről figyeltük az Asgard csodálatos kertjében sétáló Annart és Agnethát. A következő pillanatban a lány a nyakába ugrott, mint az első alkalommal, Annar kissé hátra tántorodott a hirtelen támadástól. – Hát…azért féltem egy kicsit szegényt… - céloztam fiúnkra.

- Nincs miért. – nevetett Loki. – Csak egy kis idő kell és megtanul vele bánni.

- Na persze, mint te Thorral. – ugrattam. – Azért itt egy kicsit más a helyzet.

- Részletkérdés. – mosolyodott el, majd megcsókolt. – De most inkább beszéljünk kettőnkről. – vette elő a legcsábítóbb modorát.

- Kettőnkről? – kérdeztem, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy mire gondol.

- Tudod…Annar már férfi…és Engla sem számít már gyereknek…

- És? – kérdeztem az értetlent játszva. – Örülnöd kellene, hogy most már nincs velük annyi gond.

- Nos…én inkább arra gondoltam, hogy mi lenne…ha megint lenne egy…ilyen típusú gondunk. – csókolta meg a nyakamat.

- Tudod, ez elég vicces. Jane megint terhes és rád megint rád jön a babázhatnék. Gyanús vagy te nekem…

- Nem tehetek róla…akkor vagy a legszebb…és akkor vagyunk a legboldogabbak… - búgta, miközben végig csókolta a nyakamat és az arcomat, majd az ajkamat.

- Igen kedves, hogy felveted az ötletet, de azt kell, hogy mondjam…nyitott kapukat döngetsz. – sóhajtottam nagyot. – De te ezt már nagyon jól tudtad, igaz? – néztem rá felvont szemöldökkel. Néhány napja lettem biztos benne, hogy megint gyereket várok és meg mertem volna esküdni rá, hogy bizony Loki keze…vagy egyéb része van a dologban.

- Most haragszol? – kérdezte, miközben rám villantotta ellenállhatatlan mosolyát.

- Nem. – ráztam meg a fejemet egy újabb óriási sóhaj után. – Tessék…egy pillanatra nem figyelek rád és úgy maradok… - vágtam morcos arcot.

- Esküszöm, hogy kiengesztellek… - suttogta újra a fülembe, amibe lábujjam hegyéig bele bizseregtem.

- Hát remélem is. – válaszoltam. – Ezúttal legalább Annar nem adja le a rendelést, hogy fiú- vagy lány testvért szeretne. – nevettem.

- Nem is kellene miatta aggódni. – állt mögém, közben pedig kezével átfonta a hasamat. – Ikrek lesznek. Egy fiú és egy lány.

- Mi??? – fordultam felé. – Nagyon remélem, hogy most csak viccelsz. – éreztem, hogy elsápadok. – Ikreket nem vállalok!

- Miért nem? Hiszen mi is ketten vagyunk! Fejenként egy…

- Te nem tudod, miről beszélsz… - küzdöttem még mindig a gyomorgörccsel.

- Lehet…de itt leszek veled…együtt csináljuk végig. – csókolt meg újra.

- Jól van… - vettem egy nagy levegőt. – Jól van…csak…Maradj velem! – tört elő belőlem a mondat, amely olyan sokat jelentett számunkra. A szemembe nézett, tekintetében megláttam magamat, a gyermekeinket, a múltunkat, jelenünket és jövőnket.

- Örökre Királynőm…Örökre…