Negyvenegyedik fejezet - Születés

Negyvenegyedik fejezet

Születés

- Szólok Anyámnak… - fektetett le Loki egy finom, ám még határozott mozdulattal az ágyra.

- Loki… - nyúltam keze után, egy pillanatra sikerült is megérintenem, ám a következő pillanatban már el is húzódott és az ajtó felé vette az irányt. Egyedül maradtam.

Fogaimat újra és újra össze kellett szorítanom, ahogyan a görcsös fájdalom végig száguldott a testemen. Úgy éreztem, mintha derékon alul szép akarna hasadni a testem. Az energia lüktetett és pulzált a testemben és a testem körül, éreztem, ahogy a gyermekem utat tör magának. Hangosan felkiáltottam…

- Loree! – lépett be Frigga feldúlt arccal a szobába nyomában Jane-el és két udvarhölggyel, majd hozzám sietett. – Hallottam, hogy elkezdődött. – Hajolt fölém és csitítóan megsimogatta az arcomat. Nem tehettem róla, ismét hangosan felkiáltottam, amikor egy újabb szaggató fájás járta át a testemet. – Ne félj, nem lesz semmi baj. – mondta higgadtan, majd kissé felhajtotta combomon a ruhát. – Forraljatok vizet és hozzatok lepedőket! – szólt az udvarhölgyeknek, akik gyors iramban hagyták el a szobát, közben pedig segített félig felülnöm, hogy kényelmesebben legyek.

- Loki? – kérdeztem két fájás között, mert szívem mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy ő is visszatér Friggával együtt.

- Most ne Lokival törődj, hanem a babával. – mondta Frigga, de közben nem nézett a szemembe. Tudtam, mit jelent ez. Lokinak eszében sem volt vissza jönni. Semmi sem változott.

- Loree, a következő fájásnál próbálj meg nyomni, jól van? – nézett rám bátorítóan Frigga, én pedig bólintottam.  A fájás pedig jött, előbb is, mint gondoltam volna. Én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy segítsek a gyermekemnek. Azonnal megéreztem, hogy milyen nagy.

- Istenem… - pihegtem, majd a következő fájásnál egyszerre nyomtam és kiáltottam fel. Éreztem, ahogyan a baba újra és újra neki feszül az alagútnak, de nem jut előlrébb. Ott feküdtem, teljesen kétségbe esve, a gondolatok pedig csak száguldoztak a fejemben. Minden elemi erővel tört rám hirtelen, ami az elmúlt hónapokban, napokban és órákban történt. Az egyedüllét, a magány, Loki közönye és gyűlölete irántunk…hirtelen minden fájdalom és minden gyötrődés olyan feleslegesnek tűnt…éreztem, ahogyan az erő kiszáll belőlem. – Nem megy… - suttogtam.

- Loree, Loree, ne add fel! Most nem hagyhatod abba! Gondolj a gyermekre! Meghal, ha most nem küzdesz tovább! – paskolta meg Frigga az arcomat.

- Talán jobb is így…talán így kell lennie…Ő úgyis ezt akarja… - suttogtam a testi-lelki megpróbáltatásoktól teljesen legyengülve, majd becsuktam a szememet. Éreztem az újabb görcsös fájdalmakat, a gyermek kétségbeesett segítségkérését, de belőlem valahogy minden elszállt. Éreztem, hogy Frigga elengedi a kezemet, gyors lépteivel végig szalad a márvány padlón, majd nem sokkal később hallottam, hogy nyitódik az ajtó.

Másodpercek múlva pedig ismét egy kéz fogta meg az enyémet. Érintését, hosszú ujjainak puhaságát ezer közül is felismertem volna.

- Loki? – kérdeztem hitetlenkedve, majd óriási erőkifejtések árán felnyitottam a szememet.

- Nincsen semmi baj. Együtt meg tudjuk csinálni. – mondta mélyen zengő hangján, egyik kezével a homlokomat simogatta, amely úszott a hideg verítékben, másikban pedig remegő kezemet tartotta.

- De…de te nem is akarod őt… - suttogtam.

- Ezt majd később megbeszéljük. – mondta, de közben nem nézett a szemembe. – Most koncentrálj. Itt vagyok veled. – kék szemei az enyémbe fonódtak, ujjaiból pedig mintha folyékony energia csordogált volna az enyémbe, megtöltve az egész testemet…mint akkor, néhány hónapja, mikor élettelenül feküdtem a gyengélkedőn…

Bele kapaszkodtam a kezébe és a reménybe, hogy talán ez most mindent megváltoztat. Éreztem, hogy sokkal nagyobb erőt tudok kifejteni, mint előzőleg bármikor, a gyermek végre elindult az alagúton, amely nem kis fájdalommal járt. Éreztem, hogy közben könnyek csorognak végig az arcomon. Összeszorítottam a fogamat, Loki keze erősen szorította az enyémet, éltető energiája hatalmas dózisokban érkezett felém. Ajkait néha az arcomon és a homlokomon éreztem, ami csodálatos és lelkesítő volt. Újra értelmet nyert minden.

- Már kint van a feje! – hallottam Frigga hangját. – Csak így tovább!

- Jól van, csak még egy kicsit… - suttogta Loki, én pedig minden erőmet megfeszítve segítettem világra gyermekünket, aki azonnal felsírt. Kimerülten hanyatlottam vissza a párnámra. Erőtlenül mosolyogva néztem Lokira, akinek arca viszont kemény volt, mint a márvány. Egy határozott mozdulattal lefejtette kezemet az övéről, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Loki? – kérdeztem értetlenül, a fejemet is alig tudtam felemelni a párnáról. – Nem nézed meg a gyermekünket? – kérdeztem. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, majd szó nélkül kiment. Vissza sem nézett.

Zokogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy az én zokogásom hangosabb-e, vagy szegény kisbabámé, akit még egyik szülője sem vett a karjába.

- Loree, Loree, most ne vele törődj. – vígasztalt Frigga, ám láttam, az ő szíve is darabokra tört. – Nézd meg milyen szép kisfiad van… - nyújtotta felém a megmosdatott, zöld-arany pólyába csomagolt csöppséget.

- Kisfiam… - vettem át egy kis idő után, mert másodpercekig csak megkövülten néztem. Ő duzzadt kis szemeit rám emelte, kék íriszében akaratlanul is Lokit láttam újra születni. – Ne haragudj, annyira sajnálom… - szipogtam, arcomon vékony csíkokban folytak le a könnyek. Már nem is tudtam, hogy miért kérek bocsánatot…azért, mert olyan helyre kellett születnie, ahol az édesapja nem akar tudni róla, vagy azért, mert születése közben majdnem lemondtam róla?...Vagy a kettő együtt? – Annyira sajnálom…

Néhány óra múltán már lélekben kissé megnyugodva, testben pedig megpihenve feküdtem az ágyon, mellettem pedig a kisbabám, aki immár kisimult arccal, kipihenten, kiszabadítva a pólya rabságából, kíváncsian nézelődött, fedezte fel a világot, amely körül veszi. Képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról, amikor őt néztem. Gyönyörű, világoskék szemei teljesen elbűvöltek, már most sűrű, fekete baba haja pedig folyamatos cirógatásra ingerelt. Sokat beszéltem hozzá, örömmel konstatáltam, hogy megismeri a hangomat, mosolyra készteti.

- Na, mi történt? Eltört a mécses? – kérdeztem, amikor kis arca hirtelen elkomorult, apró szipogások után pedig erőteljes sírásban tört ki. Legnagyobb meglepetésemre, ezzel egy időben arca kékre, szeme pedig pirosra változott. Egy Jégóriás külső jegyeit öltötte magára. Mikor kezemmel megérintettem, bőre jéghideg volt. – Ááá, értem már. Szóval mindig ez történt, amikor lefagyasztottad Anyát. – mosolyogtam. – Amikor rosszkedvű vagy, akkor elő bukkannak a jégóriás gének. – vezettem le magamban. – De van egy rossz hírem. Én ugyanúgy szeretem az én Jötün babámat is. – csókolgattam össze a kis kék pofiját. – És nem veszem be ezt a hisztit. Ez már Apának sem jött be.

- Hmmm… - puffogott nagyot a pici, majd arca ismét babarózsaszínűvé változott.

- Na tessék. Tudtam én, hogy csak próbára teszed Anyát. – adtam ismét egy cuppanóst imádnivalóan kerek kis pofijára, amit ő egy ellenállhatatlan mosollyal díjazott. – Annyira gyönyörű vagy…csodálatos és különleges…Anya szeme fénye… - gügyögtem neki, majd hirtelen megállt bennem a lélegzet. Loki lépett oda az ágy mellé, nem is vettem észre, mikor jött be a szobába. Védekezően magamhoz húztam a gyermekemet. Egyedül voltam, Frigga magunkra hagyott egy kis időre, de tudtam, az életem árán is megvédelmezem a kicsit.

- Nem akarom bántani. – mondta lágy hangon, szemében mély szomorúság bujkált.

- Akkor miért jöttél? – kérdeztem kemény hangon, gyanakodva.

- Szeretném megnézni a fiamat, ha megengeded. – folytatta, de nem lépett közelebb.

- Ő az én fiam. Ha jól tudom, te lemondtál róla. – éreztem, hogy szavaim úgy vágnak, mint egy penge éle. Loki továbbra sem mozdult, arca tele volt szomorúsággal. Nem mondott semmit, csak csöndesen sarkon fordult, majd az ajtó felé indult. Képtelen voltam ezt tenni.

- Rád hasonlít. – hangom már szelídebb volt, ezt Loki is megérezte és lassan visszafordult. Babánkat kiengedtem szoros ölelésemből és a széles ágy közepére fektettem. Loki óvatosan közelített, majd leült az ágy szélére, szemeivel a kis csöppséget tanulmányozta. Ajkán halvány mosoly jelent meg, fejét finoman megrázta, mintha nem hinné el, hogy ez bizony lehetséges. A gyermekünk érdeklődve nézte az apját, aki fölé hajolva, csillogó szemmel  tanulmányozta át testének minden, apró pici pontját, majd óvatosan ő is az ágyra heveredett. Nem tudtam, pontosan minek köszönhető Lokinál ez a változás, de úgy éreztem, Frigga keze van a dologban.

Ott feküdtünk mind a hárman, az Édesanya és az Apa, köztünk pedig a gyermekünk. Nekem pedig folytak szememből a könnyek. Loki átnyúlt gyermekünk felett, kezével finoman megsimogatta az arcomat.

- Kérlek, bocsáss meg…bocsáss meg…

Nekem viszont egy gombóc volt a torkomban…egy gombóc az elmúlt hónap keserűségéből…és képtelen voltam ismét mosolyogva megbocsájtani.