Negyvenkettedik fejezet - Bűn és bűnhődés

Negyvenkettedik fejezet

Bűn és bűnhődés

Mikor kinyitottam a szememet, hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok. Pillanatok alatt átfutott az agyamon minden, ami az elmúlt egy napban történt. A szülés, a kisfiam, Loki…

Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyban, mert a kisbabám nem volt mellettem. Éreztem, ahogyan a félelem szétárad a testemben. Körbe néztem a szobában, majd legnagyobb megkönnyebbülésemre megláttam Lokit a szoba túlsó oldalán, kezében a gyermekünkkel, ahogyan az óriási, kitárt ablaknál állva vezeti be őt Asgard szépségeibe. Úgy tartotta, hogy mindent láthasson, alig észrevehetően jobbra-balra ringott, ami megnyugtatta a kicsit.

Olyan kép volt ez, amilyet mindig is vágytam látni. Loki, kezében a kisfiunkkal, arcán büszke, ám mégis szomorú mosollyal…

Csöndesen felálltam az ágyról, meglepetten érzékeltem, hogy a Lokitól kapott energia ismét megtette hatását. A testem visszanyerte eredeti alakját, nyomát sem éreztem már terhességemnek és a megerőltető szülésnek.

- Ne haragudj… - mondta halkan, mikor már ott álltam mellettük. – Csak ő előbb kelt, mint te. Gondoltam, amíg nem ébredsz fel…addig…

- Semmi baj. – szakítottam félbe szabadkozását. – Köszönöm.

- Nem. – mondta komoly hangon, miközben le sem vette szemét a kisfiúnkról. – Én köszönöm. – Kisbabánk is csillogó szemmel nézett fel Apukájára, apró kis kezeivel fekete tincseibe markolt és erősen meghúzta őket, majd hangos kacarászással tudatta, milyen boldog is ettől. Loki büszke mosollyal honorálta ténykedését.

- Mit köszönsz? – kérdeztem, majd Loki felém fordult, közben pedig óvatosan megsimogatta a kisfiú fejét.

- Nos, azért neked is volt hozzá némi kis közöd… - próbáltam egy kis humort csempészni az egyébként kellemetlen szituációba, de elég bénára sikerült. Mindketten igen keserűen mosolyodtunk el.

- Azt köszönöm, hogy nem hallgattál rám… - nézte ismét gyermekünket.

- Nem volt más választásom. Én már akkor Anya voltam. És már akkor szerettem. Olyannak, amilyen…mert tőled kaptam őt… - néhány másodpercnyi csend következett.

- Mi lesz a neve? – kérdezte, majd rám emelte fátyolos, kék szemeit.

- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet. – Szeretném, ha te adnál neki nevet. – simogattam meg a kicsit fejét. – Mindig is így szerettem volna. – néztem Loki szomorú-szép szemébe.

- Hmmm…nézzük csak… - esett gondolkodóba Loki, szemét egy pillanatra sem vette le kisfiunkról. Két kezébe fogta, feltartotta magasra, a kicsi bőre szikrázott az Asgardi napfényben…Loki arca pedig ragyogott, mint még soha. – Annar… - mondta ki a nevet, gyermekünk pedig kuncorászva és rugdalózva adta rá áldását.

- Annar… - ismételtem én is. – Nekem is tetszik. Mit jelent? – kérdeztem. Loki ismét a karjába vette kisfiunkat, majd felém fordult.

- Annar annyit tesz, hogy „második”.

- Második? De hát ő az első. – néztem rá csodálkozva.

- Loki házában ő a második. – mosolyodott el büszkén.

- Igaz is… - bólintottam. – Loki fia Annar… - néztem őket, közben pedig egyszerre voltam boldog és nagyon szomorú.

- Nem tudsz megbocsájtani nekem, igaz? – kérdezte, miközben Annar ismét mindkét kezével belecsimpaszkodott a hajába.

- Ez…ez már nem rólam és rólad szól. – kezdtem bele nagy nehezen. – Csakis Annarról. – furcsa, ám mégis jó érzés volt gyermekünket végre a nevén szólítani. – Csak ő számít. Az ő boldogsága és biztonsága. Most már első sorban Anya vagyok. És meg kell őt védenem…

- Tőlem… - fejezte be a mondatot Loki.

- Bármitől, ami fájdalmat okozhat neki. – helyesbítettem. – Loki, te elhagytál minket, szörnyű dolgokat mondtál Annarról, tudni sem akartál rólunk. – láttam, hogy Loki összeszorítja a száját. – A múltban én többször is megbocsájtottam neked. Én nem számítok. Bármit kibírok. Én bármit elnézek neked. Kivéve azt az egyet, hogy Annar bármilyen módon sérüljön miattad.

- Soha nem bántanám… - mondta kétségbeesetten, teste egyre gyorsabb iramban ringott jobbra-balra.

- Persze, most így érzed. De mindketten tudjuk, hogy mi történik, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt te szeretnéd. Mi lesz, ha Annar nem úgy fejlődik majd, ahogyan te azt elvárnád? Vagy ha erősebben kijönnek rajta a Jötün gyökerei? Akkor majd megint begőzölsz és puffogva elvonulsz valahova, mi pedig csináljuk, amit akarunk? – szegeztem neki a kérdést. – Nem akarom, hogy a gyermekünk bármikor is úgy érezze, nem elég jó, elég szép vagy elég okos neked. Nem akarom, hogy olyan lelki sebekkel nőjön fel, mint amilyenekkel az apja. – fejeztem be a mondanivalómat. – Loki szemei a messzeségbe révedtek, egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.

- Megértelek. – mondta röviden. – Igazad van…nem érdemellek meg titeket…

- Loki, én… - nem tudtam befejezni, mert Annar fájdalmas sírásba kezdett, mintha csak megérezte volna, hogy miről beszélünk. – Ajaj, ez most nem hiszti… - néztem rá kétségbeesetten, amikor láttam, kisbabám arca bizony ezúttal nem változott át kékké.

- Azt hiszem, éhes. – mondta Loki, majd felém nyújtotta a kicsit.

- Ó, tényleg. – vettem át tőle a babát, majd leültem az ágy szélére. Eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy melleim mennyire feszítenek.

- Itt maradhatok? – kérdezte, mikor érzékelte zavaromat.

- Persze… - mosolyogtam, majd kigomboltam a hálóing néhány felső gombját és esetlenül a mellemre vontam a picit. – Bárcsak tudnám, hogyan kell… - próbálkoztam kétségbeesetten, de valahogy nem akart megszületni a kapcsolat. – Hopp… - csúszott ki a szájamon a meglepetés hangja, mikor Annar végre rátalált az étel forrására. Apró kis kezét közben birtoklóan a mellemre tette, mintha ugyan bárkivel is osztozkodnia kellett volna.

Lokival mindketten boldog mosollyal figyeltük a kicsi pufók kis arcát, ajkának ütemes mozgását. Fölé borultunk, arcunk majdnem összeért. Lokira néztem, látni akartam arcán a boldogságot, amit még soha nem láttam. A csillogást a szemében, amit nem a gyűlölet, hanem a szeretet indukált. Ő is rám nézett, arca egyszerre volt boldog és nagyon szomorú. A következő pillanatban már ajka finoman csókolta az enyémet. Csak egy apró, finom csók volt, amivel egy férfi köszöni meg párjának a gyermeket, amellyel megajándékozta. Egy csók, amivel mindketten elmondják, mit éreznek, amikor karjukban tartják az apró kis tökéletességet. Az én szívem pedig majdnem megszakadt.

- Nem azt mondtam, hogy örökre elveszítettél minket…csak azt, hogy…hogy most…mindkettőnknek el kell gondolkodnia… és bizonyítanunk kell. Mert Annar különleges…csodálatos és ártatlan. Mi pedig most már szülők vagyunk. Felelősséggel tartozunk érte.

- Tudom… - sóhajtott nagyot Loki, homlokát az enyémnek döntötte. – Tudom…

Még egy napot töltöttünk Asgardban, hogy egy kissé kiheverhessem az elmúlt napok testi és lelki megpróbáltatásait és Annar is megerősödjön kicsit.

Ezen idő alatt Loki szinte végig velünk volt, fiunkat alig engedte ki a kezéből. Nem volt nehéz észre venni, hogy milyen erős kötelék alakult ki kettejük között. Loki büszkén hordozta végig a palotában, mutatta meg neki Asgardot, ajkán tőle szokatlan módon szinte mindig mosoly derengett, ha a karjában tarthatta. Gyermekünk pedig elnyíló ajkakkal, óriási, kék szemekkel és gyöngyöző kacajokkal nézett fel apjára, apró kezeiben szinte mindig egyik fekete tincsét szorongatva.

Egyszerre volt felemelő és szomorú ezt látnom. Egy szörnyetegnek éreztem magamat, ha arra gondoltam, másnap elszakítom őket egymástól, még ha a búcsú nem is örökre szól. De nem tehettem másként. Eszembe ötlöttek azok a napok, amikor hasonló csillogást láttam Loki szemében, amely nekem szólt, a szerelmünknek, aztán mégis, oly kegyetlen és rideg módon taszított el magától. Tudtam, olyan szeszélyes, akár a tavaszi időjárás.

Amikor Annar arcára néztem, ahogyan sugárzó, baba arcával néz az apjára, tudtam, hogy nem dönthetek másként. Nem tehetem őt ki ilyesminek.

Loki is tudta ezt és elfogadta döntésemet. Néha elfelhősödött az arca, de nem szólt semmit. Nem akart visszatartani. Ő is érezte magában a démonokat, amelyekkel fel kell vennie a harcot.

A Bifröstnél álltunk, Loki, Annar és én, Odin, Frigga, Thor és Jane pedig elkísértek minket. Soha nem tudtam búcsúzkodni, ráadásul tudtam, hogy ez a búcsú különösen kegyetlen lesz. Nem annyira nekem, hiszen már kétszer éltem át az elszakadást Lokitól, hanem Lokinak és a fiunknak.

Heimdal megnyitotta a hidat, én pedig egy nagy sóhajjal és könnyes szemekkel fordultam Lokihoz. Ő egy apró csókot lehet Annar fejére, majd mintha suttogott volna neki valamit, végül felém nyújtotta. Annar továbbra is Loki hajába kapaszkodott és olyan keserves sírásba kezdett, amilyet még soha nem hallottam tőle. Arca kékre, szeme pirosra változott, teste jéghideggé vált. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Szeme sarkából láttam, hogy Frigga zokogva borul Odin karjába és Jane is szorosan Thorhoz simul.

Loki újból magához húzta a kicsit, majd megsimogatta az arcát. Mintha varázserejű érintés lett volna, Annar szinte azonnal megnyugodott, ismét emberi színt öltött és elengedte apja haját görcsös szorításából.

- Vigyázz Édesanyádra. – suttogott neki Loki, majd a kezembe adta. Szememből megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek, amelyeket Loki szemében is megcsillanni láttam. Szörnyetegnek éreztem magamat.

- Semmi baj… - mondta, mintha csak itt is olvasni tudott volna bennem.

- Akkor látogatsz meg minket, amikor csak szeretnél. – rebegtem a sírással küszködve.

- Tudom. – válaszolta, majd finoman megcsókolt. Tudtam, hogy érthetetlen helyzet ez a többiek számára. Amikor minden jel arra mutat, hogy két ember szereti egymást és a gyermeküket, de mégis külön kell válniuk…

Nem akartam és nem tudtam tovább búcsúzkodni. Loki arca kísért végig utamon a Földre és a remény, hogy egyszer még boldogok lehetünk…