Negyvenharmadik fejezet - Remény

Negyvenharmadik fejezet

Remény

- Húúú…ez aztán nem semmi! – néztem körbe ámulattal a szobámon, amely immár gyerekszobaként is funkcionált, legalábbis amíg Annar ilyen kicsi. – Ez egyszerűen gyönyörű! – az egész szoba fel lett újítva (ahogy egyébként az egész ház is) azalatt a rövid két hét alatt, amit már terhességem végén a bázison töltöttem, majd utána Asgardban. Persze minden a legnagyobb titokban történt.

A szobában, azon a falon, ahol Annar gyönyörű kis bölcsője volt, zöld baldachinnal a tetején, a falon festmény díszelgett, egy igazi freskó, amely utalt mind Asgardi, mind pedig Midgardi származására. Gyönyörű volt és különleges, mint Annar maga.

- Köszönöm…ez…ez egyszerűen gyönyörű… - néztem körbe a szobában fátyolos szemekkel.

- Nos, én jobban szerettem volna egy teljes alakos Vasember festményt, amint éppen Apucit püföli, de többiek inkább erre a giccses…izére szavaztak. – mutatott a falra Stark, mire Natasha és Banner mosolyogva összenéztek.

- Hát…az is igazán…szuper lett volna, de azért örülök, hogy az Asgardi-Midgardi lobbi nyert. – nevettem nehéz szívvel. – Annar miatt…

- Jaj, ugyan már! – vette át tőlem Tony a kicsit, majd feldobta a levegőbe, mire Annar hangos kacarászással felelt. – előbb-utóbb majd úgyis szembesülnie kell vele, hogy nem számíthat az apjára.

- Ez nem igaz! – mondtam keményen. Hangom úgy vágott, mint egy kés éle. Tony abbahagyta Annar dobálását, majd kezében tartva rám nézett.

- Tényleg? Akkor miért nincs most itt? – kérdezte.

- Azért nincs most itt, mert mindketten így döntöttünk. – vettem át tőle a kicsit, aki értetlenül nézett hol rám, hogy pedig Tonyra. – Mert mind a ketten felelős szülőként ezt tartottuk most a jó megoldásnak. De ez nem azt jelenti, hogy ez örökre így is fog maradni.

- Felelős szülőként… - ismételte meg Tony. – Higgye el Loree, Loki nem ismeri ezt a szót. Minél előbb elfogadja ezt a tényt, annál jobb lesz Önnek és Annarnak is. – fejezte be, majd óriási léptekkel hagyta el a szobát.

Nagyon rossz érzések vettek rajtam erőt, a következő napokban a Tonyval történt összeveszésünk miatt. Nagyon sokat gondolkoztam azon, amit mondott és be kellett ismernem, teljesen érthető az álláspontja. Ő már azelőtt is szerette és gondoskodott Annarról, mielőbb megszületett volna, még most is azon van, hogy minden kényelmet, boldogságot és biztonságot biztosítson a számára. Olyan volt Annarnak, mint egy keresztapa. És minden egyes szava személyes tapasztalatokon alapult Lokival kapcsolatban. Ő tudta a legjobban, hogy milyen volt az az öt hónap, amíg magányosan, gyermekem apja nélkül éltem, vártam a kicsi érkezését. Semmi jogom nem volt haragudni rá. Tudtam, hogy szavaival csak minket, engem és Annart akart védeni.

Éppen ezért három nap után már igen rossz érzés lett rajtam úrrá, hogy úgy váltunk el, ahogyan. Kezembe vettem a telefont, feltárcsáztam a számát, amit csak J.A.R.V.I.S. vett fel, akinél üzenetet hagytam Tony számára, hogy Annar már nagyon hiányolja.

Annar…annyira gyönyörű volt…annyira különleges. Jó baba, egy igazi ajándék. Sokat sétáltam vele, üldögéltünk a mező közepén, hallgattuk a természetet, a madarak énekét. Szemeiben megcsillant az ég kékje, édesapja háborgó óceánja. Minden mosolya, gügyögése, illata és érintése egy-egy apró csoda volt, amit Lokitól kaptam, ami Őt idézte. Imádtam pufók arcát csókolni, közben beszívni imádnivaló baba illatát, amely olyan volt, mint a lágy, nyári esték andalító puhasága…

A következő pillanatban, mintha egy üstökös húzott volna át az égen, majd landolt, alig két méternyire tőlünk. Hangos kattanással nyílt fel a piros-arany sisak.

- Úgy hallottam, hiányoztam!

- Sajnálom a múltkorit, Tony. – mondtam neki, mikor már a házban voltunk, én pedig hideg limonádét vettem elő a hűtőből.

- Igen, én is… - vonta meg a vállát, mintha csak az ellenkezőjét akarta volna közölni. – De remélem, tudja jól, hogy nem bízhat meg benne. – ringatta Annart.

- Pillanatnyilag semmit sem tudok, Tony. – vallottam be. – csak sodródok az árral. Már régóta úgy érzem, hogy csak sodródok az árral. – ültem le a székre, majd elé toltam a hideg italt.

- Sör nincs? – kérdezte, majd arcomat látva inkább gyorsan felhajtotta a limonádét. Néhány másodpercnyi csönd következett. – Én csak…én csak nem akarom, hogy Annar ugyanazon menjen keresztül, amin Maga keresztül ment. – mutatott rám. – Mert akkor megölöm. – jelentette ki, minden habozás nélkül.

- Én sem szeretném, hogy bármi bántódás érje. Éppen ezért vagyunk most itt. Lokival úgy gondoltuk, hogy… - ebben a pillanatban odakint kavarogni kezdtek a felhők, vészes forgatagot alkotva, majd a következő pillanatban egy óriási fénycsóva ereszkedett a földre. Tonyval mindketten meglepetten és feszülten néztük a házhoz közeledő alakot.

- Tony…azt hiszem, most mennie kellene.

- Ó, kit látnak szemeim? – fogadta Tony Lokit, mert természetesen eszébe sem volt köszönés nélkül elhagyni a házamat. – Csak nem az Őskövület? – láttam Loki arcán a kemény álarc alatt, hogy nem tudja, mit keres itt Tony.

- Szia! Tony csak…csak beugrott  meglátogatni minket. – próbáltam megmagyarázni.

- Igen, beugrottam, mint az elmúlt öt hónapban már annyiszor. De örülök, hogy végre Magának is sikerült ide találnia. – provokálta tovább Lokit, aki közben olyan pillantásokkal bombázta, mikor meglátta kezében Annart, hogy csodáltam, nem esik össze holtan.

- Tony, kérem… - léptem hozzá hevesen dobogó szívvel.

- Hát jól van…nem alkalmatlankodom tovább. Hagyom, hagy játssza el az „Istenség” a jó apukát. – szúrt még oda egyszer, majd befektette Annart a bébi-hordozóba. – Na, akkor én megyek is. – indult el az ajtó felé, amelyen túl ott állt nyitott páncélja. – Aztán csak ésszel! – mutatott rám, még mielőtt kilépett volna az ajtón. Két másodperc múlva már sehol sem volt. Csak a hideg csend maradt utána.

- Tony barát… - próbáltam megtörni a kellemetlen csendet. – És van egy…stílusa…de ezt már eddig is tudtad. – magyarázkodtam, bár nem igazán volt miért. Loki minderre nem reagált semmit.

- Remélem nem baj, hogy ilyen gyorsan jöttem. – lépett közelebb. Most nem a rá jellemző vértezetet viselte, hanem egy fekete bőr nadrágot, egy zöld, hosszú ujjú inggel, amelynek szabása és óarany hímzései Asgardot idézték.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Mondtam, hogy bármikor jöhetsz, ha látni akarod Annart.

- …és téged. – lépett hozzám. Szemeivel az arcomat tanulmányozta, a reakciómat várva. Nekem viszont gombóc volt a torkomban. – Nagyon hiányoztatok…mindketten… - mondta, majd egyik kezemet kezébe fogta. Ebben a pillanatban Annar hangot adott abbéli nemtetszésének, hogy bizony elhanyagolva érzi magát. Hangos hisztizésbe kezdett, amíg ki nem vettem a bébi-hordozóból, és apja kezébe nem adtam. Könnyet csalt szemembe a látvány, mennyire örülnek egymásnak. A nap hátra lévő részében el sem lehetett őket választani egymástól. Annar még úgy is aludt napközben, hogy közben Loki egyik fekete tincsét szorongatta apró kis markában.

Sötét volt, Annar békésen aludt kiságyában, mi Lokival pedig szótlanul feküdtünk az ágyban egymás mellett, a másik arcát nézve. Annyi érzés, annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy képtelen voltam akár egyet is szavakba önteni. Valami végletes szomorúság áradt szét bennem, mardosó űrt éreztem a lelkemben, amellyel nem tudtam mit kezdeni és amely megrémített.

Bár egy ideig tagadtam magam előtt, de most, hogy itt volt velem, már tisztán éreztem: Loki és közém hidegség férkőzött. Száz csatát végig harcoltam érte, ismertem a testem és lelkem minden apró rezdülését, amivel szerettem és kívántam őt. De most valami megváltozott…

Valahogy minden érzés, ami bennem volt iránta, megfakult, eltűnt a csillogó ragyogás, a tavasz őszbe fordult.

- Már nem látom a csillogást a szemedben, amikor rám nézel. – suttogta halkan az éjszakába. Szavai mintha csak saját, sötét gondolataimat tükrözték volna vissza. Akkor eszméltem csak rá, hogy keze finoman az arcomon pihen. Képtelen voltam hazudni neki.

- Annyi minden történt… - suttogtam én is halkan. – Annyi fájdalom… - csuklott el a hangom, miközben Loki remegő kezekkel simogatta a homlokomat. – Olyan szép lehetett volna…és csak boldog akartam lenni…én csak boldog akartam lenni veletek! Hogy te is boldog légy! – törtek elő a könnyek a szememből. – Te viszont olyan dolgokat mondtál és tettél…hogy lehettél ilyen kegyetlen??? Hogyan tehettél ilyet velünk??? – egyik pillanatról a másikra tört ki belőlem a hisztérikus sírás, az elmúlt hónapok visszafojtott fájdalma. Egyik kezemet a szájam elég tettem, nehogy hangos zokogásom felébressze a kicsit. Loki szorosan magához ölelt, másik kezemet az arcára tette, tudtam, azt szeretné, hogy szavak nélkül lássam a gondolatait, érzéseit, hogy ő is mennyire szenved. De most képtelen voltam együtt érezni vele, kezemet elhúztam arcáról. Csak az én fájdalmam létezett, a keserűségem és az elkeseredettségem, hogy talán örökre meghalt bennem a szerelem, amit Loki iránt éreztem.

Másnap reggel, mikor felébredtem, szörnyen éreztem magamat. Loki nem volt ott mellettem, először azt hittem, szokásához híven vissza menekült Asgardba, de meghallottam Annar hangját a nappali felől, így tudtam, még itt van édesapja is.

- Ne haragudj a tegnap este miatt. – mondtam őszinte megbánással a hangomban, majd átvettem tőle a kicsit, aki láthatóan alig várta a reggeli étkezést.

- Nincs miért elnézést kérned. – intett a fejével Loki. – Mindenben igazad van. – ismerte be. – Leültem a kanapéra, majd a mellemre vettem éhes gyermekünket. – Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra minden ugyanúgy, mint régen. – folytatta. – De semmi másra nem vágyok, csak hogy újra láthassam a csillogást a szemedben. – mondta halkan, majd ajkaival finoman megcsókolt. Puha volt, édes, de most nem éreztem a tavasz bódító illatát. Nem is tudtam azt a viszonzást nyújtani, amit kellett volna. Ajkai eltávolodtak, szemei szomorúan néztek rám, tudtam, gondolataim megint elárultak. – Ígérem neked, hogy újra fogod érezni… - döntötte homlokát az enyémnek. – Ígérem neked…

Teltek a napok és Loki maradt. Együtt éltünk, együtt töltöttük az időt és együtt gyönyörködtünk a kisfiunkban. Láttam éreztem, ahogyan Lokiban megváltozik valami…ahogyan megváltozik benne a világ. Mikor megérkezett hozzánk, éreztem, lelkében vihar dúl. De ez nem a szokásos vihar volt, a gyűlölet, a harag és az elveszettség vihara. Hanem az a vihar, amelyet démonszárnyak eszeveszett suhogása keltett a lelkében. Tudtam, mindennél jobban éreztem, hogy felvette velük a harcot, minden egyes kis porcikájával próbálja őket kivetni magából és egy új világot építeni a sivárság helyére. Egy világot, amelyben boldogság van, szeretet és szerelem, amelyben Én vagyok és Annar.

Teltek a hetek és olyan dolgokat tapasztaltam, amelyek más embernek apróságnak tűnhettek, de nekem a világot jelentették…arcán az a két, apró kis gödör, amit csak akkor láthattam meg, mikor széles mosollyal, gyöngy fogait kivillantva játszott a kisfiunkkal…az őszinte nevetés, amelynek hangját most hallhattam először…mind-mind egy-egy apró kis csoda volt…

A nappalokat általában házon kívül töltöttük, élveztük a napsütést, a természetet és egymás közelségét…Egy fa tövében ülve mesekönyvekből olvastam fel, amíg Loki feje az ölemben pihent, kezemmel az arcát simogattam, gyermekünk pedig a mellkasán feküdt. Csodálatos órák voltak.

Kicsit féltem, hogy Loki vajon mit fog szólni a  Midgardi mesékhez, amelyeken nálunk nőnek fel a gyermekek, de ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta, mint Annar, azzal a különbséggel, hogy ő egyszer sem aludt el közben. Néha olyan érzésem volt, mintha új gyermekkort építene magában…mintha magába szívna mindent, magának érezne minden gyermekkori csodát, amelyet most Annar átél. Ahogyan teltek a hetek, éreztem, a szívébe egyre inkább béke költözött, a démonok szépen, lassan elhallgattak, majd meghaltak benne. Csodálatos és hihetetlen volt látni ezt a változást. Én viszont mégis szomorú voltam…a lelkem mélyén valamiért nem akart elhallgatni egy sötét hang…visszatartott attól, hogy én is újra át tudjam magamat teljesen adni ennek az érzésnek…a boldogságnak…a szerelemnek…és Loki tudta ezt.

Hirtelen a csókját éreztem a tenyeremben, amely eddig az arcán nyugodott. Észre sem vettem, hogy ennyire elkalandoztam. Tudtam, hogy megint nyitott könyv voltam előtte, akárcsak az, amely most a kezemben volt. Lenéztem rá, arca békés volt, ám mégis szomorú. Kezét felnyújtotta és arcomra helyezte. Nem akartam sírni, de szememből mégis legördült egy könnycsepp. Ő ujjával letörölte majd becsukta szemét, fejét kissé elfordította, kezeit átfonta Annaron.

Én pedig tovább olvastam…

Az éjszakák voltak a legnehezebbek…akkor jött elő minden érzés...minden fájdalom és minden kétség. Lassan másfél hónapja éltünk együtt, anélkül, hogy Loki akár egy percre is magunkra hagyott volna minket. Eddig ez volt a leghosszabb idő, amit együtt töltöttünk. Egyszerre volt csodálatos és nagyon szomorú időszak is egyben.

- Mikor voltál a legboldogabb…vagy igazán boldog, amióta ismersz? – kérdezte halkan a sötétben. – Már ha volt ilyen…

Nem kellett sokat gondolkodnom. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor újjászületésem után egymás mellett ébredtünk, aztán… - nem szóltam semmit, csak kezemet az arcára tettem. Ajka mosolyra húzódott.

- Annyira reméltem, hogy ezt mutatod majd… - húzódott közelebb. – Maga volt a tökéletesség. – suttogta, majd ő is az arcomra tette a kezét. Magamat láttam, az ő szemén keresztül. Hogy milyen voltam, milyennek látott engem azokban a pillanatokban, amikor először lettem az övé. Éreztem, hogy elpirulok, az elém táruló képeket látva, a légzésem pedig felgyorsul. Fájdalmasan szép emlék volt…”talán Annar is akkor fogant meg”… - gondoltam, majd levettem arcomról Loki kezét.

- Sajnálom… - mondta Loki szomorú arccal. Én viszont nem tudtam, mire gondol. – Sajnálom, hogy akkor nem tudtam értékelni és megbecsülni, amit a szemedben és a gondolataidban láttam. – szeme elfátyolosodott. – Most bármit megadnék azért, hogy újra láthassam…hogy újra érezhessem…hogy újra az enyém legyél. – szavai fájdalmasan őszinték voltak, éreztem, hogy engem is fojtogat a sírás. – Annyira gyönyörű voltál…és minden, amit benned láttam…ahogy szerettél…ahogyan befogadtál… - úgy éreztem, hogy a fájdalom szétveti a szívemet.

- Szeretlek most is. – mondtam neki. – Képtelen vagyok nélküled létezni…

- Csak…csak mond, hogy van rá esély, hogy egyszer…egyszer újra láthatom azt  benned…és hogy egyszer még te is olyannak láthatsz engem… - suttogta remegő hangon, közben pedig görcsösen magához szorított. Éreztem rajta, hogy fél. Félelem volt ez, pánik, hogy végleg elveszít engem…minket…én pedig vele rettegtem.

Csak teltek a napok és a hetek…talán fel sem fogtuk, milyen gyorsan. Repült az idő. Mikor egyik reggel ránéztem a naptárra, akkor tudatosult bennem, hogy lassan már több, mint két hónapja annak, hogy Annar megszületett és hogy együtt élünk ebben a furcsa hármas helyzetben. Gyerekkoromban mindig azt mondták nekem, hogy az idő akkor röpül, ha boldogok vagyunk, akkor észre sem vesszük a múlását. Ekkor döbbentem rá, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok ezzel az új élettel, Lokival és Annarral. Nem remegek a holnap miatt, mert valahogy minden annyira természetes, olyan tökéletes…mégis ez a tudat volt az, ami most kissé megrémített. A tökéletesség érzése.

- Hogy ízlett a vacsora? – kérdeztem Lokit, miután visszatért a hálószobából, ahol lefektette éjszakára Annart. Szépen, lassan kezdett hozzászokni az olyan Földi rutinokhoz, mint a reggeli, ebéd és vacsora. Bár egyes Asgardiaknak, példának okáért Volstaggnak olyan étvágya volt, hogy egy helyben fel tudott falni egy egész marhát, Lokit nem ilyen fából faragták. Meg voltam róla győződve, akár egy hétig is elélne étel- vagy ital nélkül. De igyekeztem őt bevezetni eme földi élvezetekbe is.

- Igazán ízletes volt. – válaszolta, majd mosolyogva, egyik kezemnél fogva finoman a nappali felé húzott.

- Mi az? – kérdeztem nevetve, mert nem tudtam, hogy mit szeretne. A nappaliban félhomály uralkodott, a lejátszóból andalító zene szólt, halkan, nehogy az emeleten alvó gyermekünket felébressze. – Miért jöttünk ide? – kérdeztem, mire Loki pajkosan elmosolyodott.

 – Az emberek mit szoktak zenére csinálni? – kérdezte, a következő pillanatban pedig közelebb húzott magához, egyik kezét a derekamra vonta, a másikat pedig végig csúsztatta kézfejemen, majd ujjait összekulcsolta az enyémmel.

- Istenem, ez most komoly? – ráztam meg a fejemet, miközben zavartan nevetgéltem, mint egy kamasz. – Hát Asgardban is szoktak ilyet? – próbáltam valahogy elterelni a figyelmet a kellemetlen szituációról.

- Miért, talán azt hitted, Asgardban, az Istenek honában nem létezik zene? – kérdezte félig ironikusan, szája sarkában mosoly bujkált.

- Nem, egészen biztos voltam, hogy létezik nálatok is zene…csak a tánc…valahogy…

- Miért, talán úgy gondolod, nálunk mindenki olyan bumfordi, mint Volstagg? – kérdezte, majd egy elegáns mozdulattal megpördített a tengelyem körül, majd karjai ismét körém fonódtak. – Esetleg olyan falábú, mint Hogun? – fordult most meg ő olyan kecsesen, hogy egy balett művész is megirigyelte a teljesítményét. Mögöttem állt, karjaival átfogta a derekamat. – Vagy esetleg olyan nehézkes, mint az én drága bátyám? – kérdezte végül, miközben egy elegáns mozdulattal újra maga felé fordított, majd hátra döntött, de karja erősen tartott. Egy aprót sikkantottam meglepetésemben, a következő pillanatban vissza húzott, ajkán mosoly játszott, kivillantotta apró, ragadozó fogait.  Karjai erősen tartottak, arcán kirajzolódott a két kis gödröcske. Én is mosolyogtam…és mosolygott az egész lelkem. Megérintettem az arcát és akkor újra megéreztem…

A tavasz illata édesen, hívogatóan áradt felém, mindennél jobban kívántam, hogy a rózsaszín ajkakról felihassam az életet adó nedűt. Gondolkodás nélkül tapasztottam ajkaimat az övéire. Először csak egy apró csók volt, amilyet még most is gyakran váltottunk. Ő rám nézett szomorú, kék szemeivel, aki tisztában van vele, hogy csak annak a nőnek és annak az érzésnek az árnyéka csókolta meg, akit egyszer szeretett és aki egyszer szerette. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, ajkaimmal ismét az övét ízleltem, a tavasz illata egybe fonódott a minket körbe fonó energiával és veszett kavargásba kezdett. Mikor megérezte csókomat, a csókot, amely szívem és lelkem legmélyéről fakadt, kezeivel erősen magához szorított, mintha csak belém kapaszkodna, az érzésbe, a reménybe…ebbe a törékeny, pillanatnyi káprázatba…

Csókja más volt, mint eddig bármikor. Annyi érzés volt benne, annyi finomság, annyi elfojtott fájdalom és vágy…Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal még mindig szorosan fogta a derekamat, közben pedig itta a gondolataimat. És én is az övét. Ez volt az az összhang, amivel egy felsőbb hatalom megajándékozott minket és amelyet ezidáig még soha nem éltünk át.

Miután percekkel később véget ért hosszú, reménnyel teli csókunk, még hosszú percekig álltunk ott, egymást ölelve, majd Loki kézen fogott és a hálószobába vezetett. Semmi nem lett volna könnyebb azon az éjszakán, mint megtapasztalni a teljességet. Mi mégis semmi mást nem csináltunk, csak egymás mellett feküdtünk, Loki pillantása csillogó szemeimben gyönyörködött, én pedig újra és újra éreztem és megízleltem a tavaszt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mintha csak attól féltünk volna, ha bármelyikünk hangosan kiejti ajkán a nyilvánvalót, huss, eltűnik, mintha csak valami törékeny káprázat lett volna. De nem így történt. A remény egész éjszaka velünk maradt, a mosolyunkban, az érintésünkben, a gondolatainkban és az illatunkban.