Negyvennegyedik fejezet - Királynő

Negyvennegyedik fejezet

Királynő

Csukott szemmel tapogattam meg magam mellett az ágyat, ahol az este még Loki feküdt, de kezem csupán csak a lepedőt érintette. Szemeim kipattantak, felültem az ágyban. Pillantásom azonnal Annar kiságyára esett, azt gondoltam, talán ismét már kint játszik vele, mint már oly sokszor. Ám a kicsi békésen szunyókált a baldachin alatt.

- Loki? – kérdeztem hangosan, majd füleltem, hátha válasz érkezik, de semmi. A következő pillanatban nagy világosság vakította el a szememet, ahogy hirtelen az ablak felé fordítottam a fejemet, láttam, ahogyan megnyílok a Bifröst, aztán néhány pillanattal később bezáródik. – Ne, ne, ne!!! – kiáltottam, majd fejvesztve, sírással küszködve rohantam ki. Szinte biztosra vettem, hogy Loki szó nélkül, ismét itt hagyott és vissza ment Asgardba. Feltéptem a bejárati ajtót, ám legnagyobb meglepetésemre Loki karjaiba futottam.

- Istenem…Hála Istennek… - ismételgettem, miközben úgy kapaszkodtam belé, ahogyan a fuldokló a mellényébe.

- Ne haragudj…ne haragudj kérlek… - ölelt át ő is szorosan, miközben az arcomat csókolgatta, karjaival a hátamat simogatta. – Vissza kellett mennem egy rövid időre Asgardba, de nem akartam, hogy azt hidd, megint elhagylak…reméltem, hogy azelőtt vissza érek, hogy felébrednél. – suttogta, miközben apró csókjaival nyugtatott.

- De…de miért mentél vissza? Miért éppen most? – kérdeztem értetlenkedve, még mindig a sokk hatása alatt. – Gyere be és megbeszéljük. – mondta mosolyogva, majd kézen fogott és a nappaliba vezetett.

- Szeretném, ha velem jönnétek Asgardba. Nem véglegesen, de legalább látogatóba…Anyámnak nagyon hiányzik Annar…szeretné újra látni az unokáját. – kezdte Loki, miután remegő lábakkal leültem a kanapéra.

- Nem, nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Nem túl korai ez még? Mármint úgy értem, hogy…nem is tudom, hogyan értem… - ráztam meg a fejemet. Loki megsimogatta az arcomat és már tudott mindent. Már fogalmam sem volt róla, hogy ebben a pillanatban milyen kapcsolat is van köztünk. Tegnap este történt valami, valami csoda, amire mindketten nagyon vártunk és amiben már talán nem is hittünk igazán. De nem tudtam, hogy ez mit is jelent most…

- Ha nem akarod, akkor nem kell most semminek sem változnia. A tegnap éjszaka tele volt reménnyel…EZ az, ami változott. A többi majd jön magától. Hiszem, hogy így lesz. – suttogta mélyen zengő hangján, majd megcsókolt.

- De ugye…ugye nem maradunk sokáig? – kérdeztem bódultan a minden érzékemet elborító tavasz illatától.

- Addig maradunk, amíg te szeretnéd. – mondta, én pedig hittem neki. – Hoztam neked valamit. És Annarnak is. – vette elő a gyönyörű ruhát a táskából, amit eddig nem vettem észre. Kifogástalan, csillogó zöld selyem anyagán egy gyűrődés sem volt, arany hímzései egyszerűen mesteriek voltak. Ám egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, hogy ezek az Ő  színei. Tudtam, mit üzenne az, ha ismét ezeket viselném. Loki látta arcomon a tanácstalanságot. – Anyám varrta és hímezte Neked és Annarnak. - Vette elő az apró rugdalózót. – lehajtottam a fejemet, majd kissé idegesen elmosolyodtam. Loki nagyon jól tudta, hogy ezzel megfogott. – Most haragszol? – kérdezte, majd újra megcsókolt.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Jó tudni, hogy azért van valami, ami soha nem változik. – néztem kék szemeibe. – Megtalálod a módját, hogy elérd, amit szeretnél.

- Őszintén remélem, hogy így lesz. – mondta komoly arccal, én pedig átvettem tőle a ruhát.

- Mikor indulunk? – kérdeztem. Arcán pajkos vigyor jelent meg, amelyet annyira imádtam.

- Mikorra lesztek készen?

- Örülök, hogy újra látlak, Úrnőm. – hajtotta meg felém a fejét Heimdal, amit én is meglepett fejhajtással viszonoztam. – Már várnak titeket. – Második mondatát elengedtem a fülem mellett, biztos voltam benne, hogy Loki családjára céloz.

- Ugye nem baj, ha sétálunk a palotáig? – kérdezte Loki, arca feszült volt. Amint átléptünk az Ő világába, testén ismét megjelent harci vértezete, bőr és fém, mely annyira tökéletesen kiemelte karcsú alakját.

- Nem, szeretek itt sétálni. – mondtam, bár nyugtalanná tett Loki vibrálása.

- Semmi baj. – mondta, nem tudtam, hogy nekem, vagy inkább saját maga megnyugtatására, majd szabad kezemet fogva indultunk a palota felé.

Negyedórányi kísérteties csöndben töltött séta után jutottunk el a palotáig, majd beléptünk az ajtaján. A kapuknál, ahol eddig mindig őrök strázsáltak, most nem állt senki. Az egész palota üresnek tűnt, csendesnek, mintha teljesen kihalt volna az egész.

- Loki, mi ez? Mi történt itt? – kérdeztem megtorpanva, Annart még erősebben szorítottam magamhoz.

- Mond, bízol bennem? – kérdezte Loki, átölelve a derekamat, másik kezével pedig megsimogatta Annar selymes baba-tincseit. Nem válaszoltam semmit, csak egy nagyot nyeltem. Ő újra megfogta a kezemet és maga után vezetett.

Utunk az óriási trónterembe vezetett. Amikor beléptem rajta, a szavam is elállt. Ott volt Asgard egész népe. Csendben, egy pisszenést sem hallottam egyik oldalról sem. Minden szem kutatva nézett minket, némelyek gyanakodva, némelyek érdeklődéssel, néhányan pedig mosolyogva. Nem tudtam mire vélni az egészet. Úgy éreztem, a tekintetek kereszttüzében gyökeret ver a lábam. Loki is megállt egy pillanatra, majd rám nézett. Szemében láttam valamit, ami magamhoz térített és tovább indultam. Tovább a terem vége felé, ahol színarany trónjában ott ült Odin, jobbján Frigga állt, balján Thor, mellette pedig Jane, aki már igen előrehaladott állapotban volt terhességével. Néhány perc múlva Odin színe elé értünk, ahol Loki meghajolt kissé, ami elég szokatlan gesztus volt tőle nevelőapja felé, így gyorsan én is meghajoltam kissé, nehogy udvariatlannak tűnjek, bár erre a helyzetre most nem voltam felkészülve. Odin fogadta köszöntésünket, majd felállt arany trónjáról, jogara súlyosan dörrent a palota márvány padlóján, majd ajkát szóra nyitotta.

- A fiam azért tért vissza az Őrangyallal Asgardba, mert fontos mondanivalója van és azt akarta, hogy egész népünk tanúja legyen ennek. Hallgassátok Őt, ahogyan Én hallgatom. – ezzel helyet foglalt, a teremre pedig feszült csend ereszkedett. Értetlenül néztem hol Friggára, hogy Odinra, majd Lokira, aki közben fél térdre ereszkedett, kezemet még mindig a kezében tartva, égszínkék tekintete egy pillanatra sem engedte el szemem smaragdzöldjét.

- Egyszer…egyszer azt ígértem neked, hogy úgy vonulsz majd be Asgardba, mint a Királynőm. – kezdte, éreztem, hogy nagyon nehezen jönnek ajkára a szavak. – Most pedig itt van a nap, amikor arra kérlek, hogy légy a Királynőm. – éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, idegességemben egyik lábamról a másikra álltam, kezem megfeszült Loki ujjai között. Úgy éreztem magamat, mintha csapdába sétáltam volna. Láttam Loki arcán, hogy látja és érzi kétségbeesésemet. Szemei szomorúan csillantak meg. – Te…te bíztál és hittél bennem, amikor mindenki elfordult tőlem…elveszett voltam és megtaláltál…elfogadtál, amikor még magamat is gyűlöltem... – éreztem, ahogyan a szememből vékony csíkokban folynak végig a könnycseppek az arcomon. – Haldoklott a lelkem és te a szerelmeddel keltetted újra életre…nem volt családom és te gyermeket adtál nekem. – nézett egy pillanatra a karomban alvó Annarra. Néhány másodperces szünet következett. – Én viszont nem becsültem meg eléggé az ajándékokat, amelyeket tőled kaptam. A csillogást a szemedben és a szívedben, amely világosságot gyújtott lelkem sötétjében. Féltem és rettegtem. Bíztál bennem, de én képtelen voltam bízni. Ridegséggel és kegyetlenséggel fizettem minden kedves szavadért, minden csókodért. – arcomat Annar hajába temettem, hogy ne lássák, mennyire sírok. Láttam, hogy Loki arcán is folynak a könnyek. – Eltaszítottalak magamtól, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. A legnagyobb ajándékot hordoztad magadban, amit csak adhattál nekem, én pedig az életét kértem tőled. – erősen szorítottam magamhoz Annart a szörnyű emlék hatására. – Most pedig itt vagyunk mindhárman…és itt van Asgard egész népe. És bár tudom, hogy semmi okod nincs arra, hogy megbízz bennem, de mégis ígérem neked, hogy életem minden percében azon leszek, hogy legalább egy kis részét jóvá tehessem annak, amit ellened…ellenetek elkövettem. – keze egyre erősebben szorította a kezemet. – Mert szeretlek. – hangja a trónterem legtávolabbi pontján is visszhangzott. – Szeretlek mindkettőtöket. – éreztem, hogy kitör belőlem a hangos zokogás. – Ezért most arra kérlek itt, Asgard egész népe előtt… - állt föl, majd hozzám lépett – hogy légy a Királynőm. – kezében, mint egy varázslat, hirtelen megjelent az a diadém, amit még hónapokkal ezelőtt hagytam itt, amikor először próbáltam őt meggyőzni szerelmemről. Most azonban gyönyörű, zöld smaragd kövekkel volt díszítve. – Azóta is őrzöm… - suttogta úgy, hogy csak én halljam. – Kérlek, légy a Királynőm… - ebben a pillanatban nem létezett a trónterem, nem létezett Odin, senki más. Csak mindaz, amit mondott. Tudtam, hogy milyen nehéz lehetett mindezt elmondania és bevallania. Csak a szemei léteztek, az ajkai, az arca, amely annyi fájdalmat tükrözött.

- Tudod…én mindig…mindig csak azt szerettem volna, hogy a kettőnk személyes poklából sikerüljön egy közös mennyországot teremtenünk… - suttogtam halkan, a sírással küszködve. – semmi mást, csak ezt…

- Tudom… - bólintott. – És én is csak ezt szeretném….Királynőm… - suttogta, majd elém tartotta a diadémot, melynek apró, arany szarvai büszkén meredtek az égnek. Bólintottam.

Aztán már csak a tavasz ízű csókra emlékszem és valami távoli zsibongásra, amely mintha a lelkünk mélyéről tört volna föl.

Végre otthon voltunk. Haza érkeztünk a mi Mennyországunkba.

- Ugye tudod, hogy ez azért egy kicsit gonosz volt tőled? – kérdeztem, miután lefektettem Annart Asgardi lakosztályunkban. – Nem volt túl sok esélyed rá, hogy nemet mondok ott egész Asgard előtt. – léptem elé selyem ruhámban, miközben ő az ágy szélén ült.

- Nos…biztosra kellett mennem. - mondta incselkedve, majd ajkába harapott. – Mert semmit sem ér az életem nélkületek. – fejezte be komoly arccal, majd arcát a mellkasomra hajtotta, karjaival átkarolta a derekamat. – Annyira féltem, hogy nemet mondasz majd…hogy nem hiszel nekem. – karjai még erősebben szorítottak, mélyen beszívta az illatomat.

- Hmmm…olyan, mint a tavasz… - suttogta bele a ruhámba, majd tekintetét rám emelte. – Olyan az illatod, mint a tavasznak. – én hitetlenkedve megráztam a fejemet, éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Lehajoltam hozzá, majd megcsókoltam. – Minden gyönyörű volt, amit mondtál. És tudom, hogy úgy is érzed. Tudom, hogy szeretsz minket. És mi is szeretünk téged. – simogattam meg az arcát. – És tudom, hogy még van valami, ami hiányzik a boldogságodhoz…ahogyan az enyémhez is. – suttogtam, majd leeresztettem két oldalon a ruhám vállpántját, ami így egy az egyben le is hullott rólam. Immár meztelenül álltam előtte, ő pedig elnyíló ajkakkal nézett végig rajtam, az ágyon ülve.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte mély hangján, miközben hátra döntöttem és feltérdeltem az ágyra, combjaim közé véve a csípőjét.

- Igen. – válaszoltam, közben pedig végig simítottam zöld-arany vértezetén, ami érintésem hatására a semmivé foszlott. – Szeretném, ha újra meglátnád a szememben a csillogást…meglátnád a szememben azt, amire vágysz…meglátnád magadat, amilyennek én látnak, amilyennek én szeretlek. – suttogtam a fülébe, a következő pillanatban pedig már én találtam magamat alul. – És bevallom őszintén, roppant kíváncsi vagyok, milyen az, amikor…amikor igazán értékeled, amit a szememben látsz. – incselkedtem most én vele.

- Hmmm… - mosolyodott el sátánian, miközben végig simogatta a testemet. – Remélem, hogy nincs különösebb programod az elkövetkezendő tizenkét órára…

Más volt…lágyabb, érzelmesebb, de ugyanolyan szenvedélyes. Újfajta szerelem, újfajta szenvedély. Teljesebb, felszabadultabb, kétségek és félelmek nélkül. Egy angyal voltam, aki most újra meglátta a Mennyországot. Azt a Mennyországot, amit Apa és fia jelentett a számára.

- Szeretnéd, ha mostantól itt élnénk? – kérdeztem Lokit, majd egy apró csókot leheltem a lapockájára.

- Ott élünk majd, ahol te szeretnéd. – fordult felém, karjában a gyermekünkkel. – Annar mindkét világba tartozik. Mindkét világban vannak emberek, akiknek fontos. Nem szakíthatjuk el őt egyiküktől sem. – csókolta meg Annar fejét. - Még attól a nevetséges bádogembertől sem. – tette hozzá morogva, amitől nekem mosolyognom kellett.

- Akkor tehát? – kérdeztem.

- Addig maradunk, ameddig szeretnéd. Utána pedig haza megyünk…Midgardba.

- És neked nem jelentene problémát, ha ide-oda utazgatnánk a két világ között? – kérdeztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Azt mondják, az ember otthona ott van, ahol a szíve dobban. – kezét az arcomra tette, majd finoman megcsókolt. – Ahol Ti vagytok, ott az én otthonom.