TIzenkettedik fejezet - Küzdelem

Tizenkettedik fejezet

Küzdelem

Lihegve bújtam be egy fedezékül szolgáló falmaradvány mögé, miközben próbáltam lenyugtatni háborgó lelkemet és légzésemet. Egy pillanatra kinéztem a fal mögül, szememmel Lokit kerestem. Hajam izzadt homlokomra hullott, nehezítette látásomat. Kezemmel idegesen hátra simítottam, majd újból körbe kémleltem. A szívem még mindig a torkomban dobogott és a rosszullét környékezett. Elvesztettem őt, és még ha tisztában is voltam vele, hogy nem olyan sérülékeny, mint egy közönséges halandó, testem és az energiám minden egyes pontja és részecskéje háborgott, görcsben volt és pánikba esett a tudattól, hogy Ő nincs a közelemben, hogy a pajzs nem éri el. Nem is olyan messze egy élénk villanást láttam. Kétségem sem volt afelől, hogy nem kell tovább keresgélnem. Ahol Thor van, ott Lokit is megtalálom. Még egyszer kidugtam a fejemet, az eldugott S.H.I.E.L.D. fegyvereket keresve, majd amikor nem fedeztem fel egyet sem, gyorsan előre lendültem. Futottam faltól falig, háztól házig, közben pedig megnyitottam elmémet és kerestem azt, akit védenem kell.

Úgy történt minden, ahogyan azt az elejétől fogva sejtettem. Ahogyan Coulson ügynök jelezte, hogy elindulhatunk, Loki hátra sem nézett, csak a maga Isteni tempójában neki indult, hátra sem nézett. Én pedig csak lobogtam utána, mint a győzelmi zászló. Az első pillanatban éreztem, ahogyan az elméje bezárul előttem, még ha át is jutnak hozzá a gondolataim, annyira sem foglalkozik velük, hogy elgondolkodjon a jelentésükön.

Hátra pillantottam, láttam, hogy a Kapitány és Sólyomszem Nyugat felé vették az irányt, pontosan ahhoz a házhoz, ahol a mi zászlónk volt. Én pedig továbbra is próbáltam követni Lokit. A pajzzsal igyekeztem körül fogni őt, ám egyre távolodott tőlem. Agyammal próbáltam őt elérni, ám mindhiába. Falba ütköztem. A következő másodpercben apró energia-nyalábok pattantak le a pajzsról, amellyel magamat védtem. Körbe néztem és megláttam az egyik ház félig leomlott fala mögött eldugott S.H.I.E.L.D. fegyvert, amely hő- és energiakövetőjének hála, most éppen engem vett célba. Éreztem a pajzsomon az apró lövedékek erejét, melyek nem voltak veszélyesek, de azért örültem, hogy nem a bőrömön kell megtapasztalnom erejüket. Ez a pár másodpercnyi figyelmetlenség és Loki elképesztő gyorsasága elég volt ahhoz, szem elől veszítsem őt. Lihegve, hevesen dobogó szívvel álltam meg egy régen volt utca kellős közepén és csak figyeltem…becsuktam a szememet, próbáltam elérni őt telepatikusan, erősen, erőszakosan koncentráltam rá, kerestem az ajtót az elméjéhez, de nagyon messze járt tőlem. Hirtelen elfelhősödött az ég, mennydörgés rázta meg a talajt, majd villámok cikáztak át az égbolton. Éreztem, ahogyan görcs szorítja össze a gyomromat. „Meg kell találnom Lokit!” – Ez a tény úgy vágott fejbe, mint egy súlyos kalapács. Csak most jöttem rá, hogy a lövedékek még mindig, egyre gyengülő pajzsomon pattognak…bevetettem magamat az egyik fal mögé, hogy erőt gyűjtve Loki segítségére siessek.

Fullasztó iramban futottam a hely felé, ahonnan egyre sűrűbben villantak fel a vészjósló fények, kétséget sem hagyva afelől, hogy mi is folyik ott. Éreztem, ahogyan a tüdőmet égeti a gyorsan beszívott levegő, az oldalamba mintha minden lélegzetvételnél egy kést szúrtak volna, de egyáltalán nem érdekelt. Ott akartam lenni végre, ott kellett lennem!!! Mint valami szörnyű álomkép, megelevenedett egy másik helyszín, egy másik harc és egy másik…

Az emlék hirtelen ismét olyan kézzelfogható lett, mintha csak tegnap történt volna. Csak futok és futok az ellenséges területen, nem érdekel senki és semmi, csak Ő. Tudja jól, hogy nem fogom elérni, hogy nem tudom megvédeni Őt, mégis átlépi a határt…Minden egyes kis porcikám újra átérzi azokat a perceket, újra ott vagyok, kétségbeesetten és pánikba esve. Keresem a kapcsolatot és azt kívánom, bárcsak magamhoz láncolhattam volna. Csak futok, rohanok, pajzsommal elhárítok mindent és mindenkit, ajkaim pedig csak egyetlen mondatot ismételgetnek újra és újra, mintha csak egy ima lenne…”Istenem, ne hagyd, hogy baja essen…”

Kiértem a házak közül, aztán hirtelen minden kitisztult. Megráztam a fejemet, lassan sikerült visszatérnem a jelenbe. Thor és Loki a házak övezte park közepén harcoltak, egy magasba törő szobor kompozíció maradványainak a tetején. Loki szénája elég rosszul állt, láttam, meggörnyedt, biztos voltam benne, hogy már nem egy ütést szenvedett el testvérétől, de azért elszántan markolta lándzsáját, készen állt a további harcra. Sőt! Ő maga volt az, aki támadott. Nem is vártam tőle mást. Thor is magasba emelte pörölyét, bennem pedig örjöngő erővel támadt fel az energia. Éreztem, hogy végre elérem Lokit. Végig folyt rajtam, majd hihetetlen sebességgel áradt felé. Kiterjesztettem energiából született szárnyaimat, majd védelmezőn köré zártam őket.

A pöröly lesújtott, de nem érte el sem a lándzsát, sem pedig Lokit. Őrületes ereje volt, súlya alatt megrogyott a lábam, kezeimet előre nyújtottam, hogy minél jobban megerősítsem a pajzsot. Mindketten érzékelték, hogy valami megváltozott. Loki kapcsolt először, szemével rögtön engem keresett. Amikor tekintetünk összekapcsolódott, végre a tudatunk is megtette egy pillanatra ugyanezt. „Itt vagyok…” Üzentem neki szavak nélkül, az ő arcán pedig megjelent a kiismerhetetlen félmosoly. Abban a pillanatban nem tudtam rá haragudni. Fellélegeztem, hogy végre ott vagyok, hogy védhetem, végre újra együtt vagyunk.

Ő is új erőre kapott a tudattól, hogy most már ott vagyok és védi a pajzsom, ismét támadást indított Thor ellen, aki csak kivédeni tudta az ütéseit, de ő maga egy csapást sem tudott bevinni, mert bár pörölyének minden egyes támadása olyan erős volt, amilyet eddigi életem során még soha nem éreztem a pajzsomon, de kitartottam.

- Hopp, kit látnak szemeim? – termett ott szinte a semmiből Vasember, majd lebegve megállt a fejem fölött. – Kérem eressze le a pajzsát, vagy kénytelen leszek lőni. – hangja szenvtelen volt és ironikus, amin már meg sem lepődtem, a következő pillanatban pedig egy tucat élesített fegyverrel néztem szembe.

- Sajnálom, de lehetetlent kér. Nem tudom leereszteni a pajzsot. – Próbáltam időt nyerni, miközben ismét egy óriási ütés remegtette meg azt, amelyet a Mjöllnir mért rá. – De ha le tudnám, akkor sem tenném meg. - Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy mi következik most. Az egyik kezemet magam fölé tartottam, hogy a saját pajzsomat is megerősítsem valamennyire, miközben Stark bénító fokozatra állított fegyvereiből tüzet nyitott rám. Az volt a szerencsém, hogy Loki éppen támadást indított Thor ellen, aki most éppen védekezett, mint támadott, így a pajzsom azon felének nem kellett most nagyobb ütést elszenvednie, mert nagyon nehéz volt egyszerre két helyre koncentrálni az energiámat. Stark érzékelte, hogy a fegyverek mit sem érnek, ezért abbahagyta a támadást, de valami azt súgta nekem, hogy inkább csak megpróbál más taktikát kieszelni, amivel elérheti célját. Olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan érkezett. Nem is keresgéltem őt tovább az égen, inkább ismét, minden idegszálammal Lokira koncentráltam, megpróbáltam felvenni vele a telepatikus kapcsolatot, de ismét csak zárt ajtókat döngettem. Figyeltem, ahogyan harcol a bátyjával, a mozdulatait, az arckifejezését és szinte biztos voltam benne, hogy ő egyáltalán nem csak edzésként éli meg ezt az egészet. Véresen komolyan harcolt Thorral, haragból és szenvedélyesen. Ez szomorúsággal töltött el, mert úgy hittem, kettőjük között valamennyire már rendeződött a viszony, de most már teljes bizonysággal tudtam, hogy ez távolról sincs így. Sötét gondolataimból egy erőteljes energia-nyaláb ragadott ki, amely hangos csattanással sült ki a pajzsomon. Nem értettem, hogy honnan érkezett, hiszen egészen eddig egy fegyver sem mért be.

- Elnézést a kellemetlenségért, de mivel kábító-fokozattal dolgozunk, jól jön egy kis erősítés… - repült el ismét a fejem felett Stark, majd ő is elkezdte rám zúdítani a bénító lövedékeket. Az egyik kezemet ismét magam köré emeltem, hogy a saját pajzsomat erősítsem, melyet immár két helyről is támadtak. Ha érzésem nem csalt, Stark megadta az egyik S.H.I.E.L.D. fegyvernek a helyzetemet, így most már az is folyamatosan lövedékekkel árasztott el. Tudtam, hogy lépnem kell, mert képtelen leszek így megtartani a pajzsot. Loki felé néztem és ijedten láttam, hogy Thor felém pillant, látja kiszolgáltatott helyzetemet, majd támadásba lendül testvére ellen. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy ez bizony egy jól szervezett terv részét képezte. Tudtam jól, hogy legalább az egyik fegyver elől fedezékbe kell húzódnom, hogy meg tudjam őrizni a pajzs erejét, különben végünk van. A parktól nyugatra kiszemeltem egy vastag falat, melyen reményeim szerint nem lesznek képesek áthatolni a S.H.I.E.L.D. fegyverének lövedékei, így afelé vettem az irányt. Ám alig tettem meg két lépést, Romanoff ügynök termett előttem, aki bár megütni nem tudott, de mégis akadályozott abban, hogy eljuthassak a védelmet jelentő falig. Éreztem, ahogyan másodpercről másodpercre csökken az energia áramlása a testem körül, a fegyverek kereszttüzében és az az energia is megfakult, amelyet Loki felé sugároztam. Arcomat kiverte a hideg veríték…tudtam, ha rövid időn belül nem történik valami, képtelen leszek tovább tartani a pajzsot.

Megnyitottam az elmémet, segélykérő üzeneteket továbbítottam Loki felé, aki még csak meg sem rezzent. Vörös köddel a szeme előtt csatázott tovább Thorral, aki néha ki-kinézegetett ránk, tisztában volt vele, hogy gyengülök és így a pajzsom is gyengül. „Loki! Segítségre van szükségem!!!” – kiáltotta újra és újra az elmém, de válaszra nem talált. Az energiám egyre közelebb és közelebb simult a testemhez, olyan vékonnyá és áttetszővé vált, mint egy selyem sál. Tudtam, hogy már csak másodpercek kérdése…

- Loki!!! Loki!!! – kiáltottam, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy a csatazajon keresztül is meghallja majd a hangomat. De természetesen nem így történt. Thor viszont rám nézett, kék szemében sajnálkozó fény csillant, majd óriási erővel lendült előre pörölyével. Nekem pedig nem maradt más választásom. Újra feltámadtak a régi emlékek, a fájdalom…”Nem, soha többé… - suttogtam magam elé – nem történhet meg még egyszer…” A másik kezemet is előre tartottam, Loki felé, hogy sikerüljön kivédeni Thor óriási ütését. A pöröly lesújtott, a lábaim pedig megremegtek alattam. Védtelenül álltam, nem volt pajzs, mely körül ölelt volna. Az utolsó, megmaradt energiámat Loki köré irányítottam, remélve, hogy ez megóvja őt. Az ellenfél persze mit sem tudott arról, hogy az én pajzsom megszűnt létezni. Hirtelen, fájdalmas érzésként ért, amikor a S.H.I.E.L.D. fegyver egyik lövedéke az oldalamba talált. Felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, de kitartottam. Teljesen elzsibbadtam tőle, de remegő kezeimmel még mindig makacsul tartottam a pajzsot. „Loki…” Próbáltam még egyszer, szavak nélkül üzenni. Aztán a következő pillanatban egyszerre három lövedék talált el, izmaim és remegő lábaim végképp felmondták a szolgálatot. Éreztem, ahogyan tehetetlen krumpliszsákként hanyatlok a földre, már nem csak a testem, de az agyam is zsibbad…még egy utolsó pillantást vetettem Lokira, aki mindebből semmit nem vett észre. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon. Thor pörölye fémesen villant a nappali éjszakában, majd engem elnyelt a sötét.