Tizenharmadik fejezet - Sebek

Tizenharmadik fejezet

Sebek

- Rendbe jön?

- Persze! A lövedékek csak kábító fokozaton voltak. Csak azért veszítette el az eszméletét, mert esés közben beverte a fejét.

- És attól nem lett komolyabb baja?

- Nem. Agyrázkódása biztosan, de semmi maradandó.

- Ez is miattad öcsém! Segítséget kért te pedig nem is figyeltél rá!

- Nem is tudtam, hogy veszélyben van! De ha ilyen jól tudtad, miért nem szóltál?

- Nem az én társam, hanem a tiéd! NEKED kellett volna rá figyelni, hogy ne essen baja! De te semmi mással nem törődsz, csak a saját eszelős…

- ELÉG! – szóltam közbe halkan, de határozottan. A gyengélkedőben feküdtem, úgy éreztem, hogy menten szétszakad a fejem, a körülöttem zsibongó tömegnek csak egy részét tudtam hang alapján beazonosítani, arra még nem tudtam magamat rávenni, hogy kinyissam a szememet.

- Loree, hát magánál van? – hallottam Fury igazgató hangját.

- Azt azért nem mondanám… - kíséreltem meg kinyitni a szememet, ám a fény olyan hatással volt az agyamra, mintha ezer késsel szurkálnák. – de legalább élek. Ez is valami.

Lassan megkíséreltem felülni, ami elsőre nem igazán sikerült, de aztán Steve és Thor segítségével nagy nehezen sikerült. Talán még életemben nem éreztem magamat fizikailag ilyen rosszul. Magamon éreztem Loki pillantását, én viszont direkt nem néztem rá.

- Igazán sajnálom, hogy ilyen rosszul végződött ez a tréning. – mondta Fury igazgató. – Nem volt célom, hogy bárki is ilyen komolyan megsérüljön. Főleg nem gondoltam volna, hogy Maga…

- Semmi baj, igazgató. – legyintettem. – Már nem számít. Az a lényeg, hogy megkapta a választ a kérdésére. Már tudja, hogy mit kell mondania a Tanácsnak… - egy nagyot sóhajtottam -  Én befejeztem. Elég volt. Csomagolok és megyek haza. – meg sem vártam a válaszát, remegő lábaimat kitettem az ágy szélére és megpróbáltam felállni.

- Kérem, gondolja ezt meg. – mondta Nick Fury békítő hangon.

- Ezen nincs mit meggondolni. Nem védek olyan embert, aki képtelen betartani a szabályok, aki felesleges veszélybe sodorja magát és engem is… - megkapaszkodtam az ágy szélében és az igazgató szemébe néztem. – Megesküdtem rá, hogy többé nem történhet meg ugyanaz. Nem fogok még egyszer valakit ÚGY elveszíteni. – éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Nem. – ráztam meg a fejemet. – Nincs értelme. Vége van. – indultam az ajtó felé.

- Loree, még nincs jól. A gyengélkedőn kellene maradnia. – lépett oda hozzám Coulson ügynök.

- Köszönöm Phil, de kutya bajom. – mondtam, bár nagyon szédültem és éreztem, milyen kevés is az erőm. Energiám éppen csak pislákolva kavargott körülöttem, tudtam, időbe telik még, mire újra töltődik, velem együtt. – Szeretnék a kabinomba menni, ha nem probléma.

- Elkísérlek… - lépett oda hozzám Natasha.

- Nem kell, köszönöm, inkább egyedül mennék. – utasítottam vissza egy halvány mosollyal, majd kiléptem a gyengélkedő ajtaján. Alig tettem meg néhány métert, a folyosó falába kapaszkodva, mikor apró zsibongásként megéreztem a közelségét. Megálltam és egy nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ennek meg kell lennie, de semmiképpen sem akartam, hogy a többiek előtt kerüljön sor rá. Megfordultam és Loki kék szemeibe néztem. Nem szóltam semmit, mert nekem nem is volt mit mondanom. Másodpercekig néztük így egymást, anélkül, hogy szavakat vagy akár gondolatokat váltottunk volna. Loki arcáról zavartságot, bűntudatot és félelmet olvastam le.

- Nagyon…nagyon sajnálom azt, ami történt. Én…én tudom, hogy hibáztam. Legközelebb majd…

- Nem. – ráztam meg a fejemet, aminek köszönhetően ismét meg kellett kapaszkodnom a falban. – Nem lesz legközelebb. Maga is megy tovább a saját útján és én is az enyémen. – egy pillanatnyi szünetet tartottam. – A mi számunkra nincs közös út. Egyszerűen lehetetlen.

- Csak…csak egy kis időt adjon és bebizonyítom. – láttam rajta, hogy elönti a harag és a kétségbeesés. – Rettenetesen sajnálom, hogy megsérült…én…

- Semmi baj. Elmúlik. Ahogyan ez az egész. Megpróbáltuk, de nem ment, ennyi. Tovább kell lépnünk.

- De én nem akarok tovább lépni és tudom, hogy Maga sem akar tovább lépni! – szeme villámokat szórt. – Tudom, hogy nem… - kezét felém nyújtotta, hogy olvashasson a gondolataimból. Alig egy centire volt az arcomtól, amikor megállítottam.

- NEM!!! – kiáltottam rá. – Többet soha! Ennek vége van, érti??? – ordítottam tovább. – Maga vetett véget neki, amikor nem érdekelte a sorsom…amikor hagyta, hogy rám támadjanak…amikor elzárta magát tőlem…csak azért, hogy a bátyjával harcolhasson! Maga nem más, mint egy hisztis gyerek! Bárhogyan is próbál jó szívvel fordulni Magához az ember, köszönet képpen csak belerúg egyet! – Loki arca egyik pillanatban hol mérges volt, hol megbántott, szeme pedig könnybe lábadt. – Hányszor kértem, hogy maradjon velem??? Hogy maradjunk együtt??? Erre mit csinált azonnal? Ott hagyott!!! Pedig tudja jól, hogy úgy nem tudom megvédeni! Van róla fogalma, hogy ez milyen érzés nekem??? Hogy tudom, harcol valamerre és szüksége lenne rám, talán életveszélyben van, de én mégsem tudom megvédeni??? Belegondolt már valaha is valaki másnak a helyzetébe a magáén kívül? – most már nekem potyogtak a könnyek a szememből, közben pedig egyre keményebben markoltam a folyosó falát. – Én nem fogom Magát így elveszíteni. Nem fogom végignézni, ahogyan a szemem láttára megölik. Úgy érzem, mindent megtettem, amit csak emberileg meg lehet tenni. Sajnálom, de ahhoz kevés vagyok, hogy a lelkét meggyógyítsam… - mondtam még végül, majd otthagytam a folyosó közepén.

Mikor visszaértem a kabinomba, határtalan fáradtságot és nagy-nagy ürességet éreztem. Tudtam, hogy az, ami ma történt valaminek a végét jelenti. Szomorú voltam a gondolattól, hogy most véget ért az, amiért hetek óta olyan keményen dolgoztam. Nem…nem is ez bántott annyira…sokkal inkább annak a tudata, hogy az elmúlt néhány hét kettőnk közül tényleg csak az én számomra jelentett valamit, csak az én számomra volt a kapcsolat, ami kialakult kettőnk között. Annyira szerettem volna, ha tudunk együtt dolgozni, ha tényleg megszületik közöttünk az igazi Őrangyal-őrzött kapcsolat, de a mai nap ékesen bebizonyította, hogy nem hiába voltak kétségeim. Minden pontosan úgy történt, ahogyan az legrosszabb sejtéseimben előre láttam.

Mikor beléptem a fürdőszobába, a tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy egy óriási kötés fonja körül a fejemet. Éreztem, hogy lüktet az agyam, biztos voltam benne, hogy egy csinos kis seb rejtőzik a kötés alatt. Vettem hát egy nagy levegőt és elkezdtem lefejteni magamról a gézhegyeket. Úgy volt, ahogy gondoltam. Jobb oldalt, a homlokomon egy vastag sebhely éktelenkedett, melynek vége lefelé folytatódott a halántékom felé. Minden bizonnyal nagyon rosszul eshettem, vagy nagyon rossz helyre, mert egyértelmű volt, hogy a mély sebet össze kellett varrni.

- Fantasztikus… - simítottam végig homlokomat a seb fölött. Szörnyen néztem ki. Bemásztam a zuhanyzóba, de tisztában voltam vele, hogy vigyáznom kell, a sebet nehogy víz érje. Ahogy zuhogott rám a víz, újra végig gondoltam, mi is történt ma…és mi történt régen…Szörnyű érzés volt újra a felszínen érezni azokat a fájó emlékeket, amelyeket minden áron elfelejteni igyekeztem és újra úgy érezni, hogy tehetetlen vagyok. Ma is ugyanúgy rettegtem, mint azon a bizonyos napon. Rettegtem az Ő életéért. Nem pedig az enyémért. Nem azért akartam véget vetni ennek az értelmetlen szenvedésnek, mert a saját testi épségemet féltettem, hanem azért, mert Őt féltettem. Mert tudtam, hogy milyen. Tudtam, hogy nem tudom megvédeni és képtelen lennék még egyszer végigmenni mindazon, amin néhány éve. A lelkemet féltettem, nem pedig a testemet.

Kiléptem a zuhany alól, megtörölköztem és felvettem a hálóruhámat. Tudtam, hogy még korán van, de az én testem és lelkem darabokban volt, arra volt szükségem, hogy begubózzak az ágyamba és átadjam magamat a jótékony alvásnak. Éppen hogy leültem az ágy szélére, mikor felbizsergett bennem az energia, két másodperc múlva pedig hallottam ajtómon a kopogást. Az első gondolatom az volt, hogy nem nyitom ki, viszont volt egy olyan rossz érzésem, hogy Ő ezt nem hagyná annyiban, képes lenne addig zaklatni, amíg ki nem megyek. Így hát erőt vettem magamon és az ajtóhoz léptem, amely hangos pisszenéssel nyílt ki.

- Rettenetesen fáradt vagyok, úgyhogy kérem gyorsan mondja el, hogy mit akar… - kezdtem nem éppen kedves hangon. Ő rám nézett, láttam, hogy pillantása végig siklik a homlokomon végig futó sebhelyen. Arcát egy pillanatra fájdalom fátyolozta el, de a következőben már céltudatosan nézett rám, éreztem, hogy valami komoly mondanivalója van.

- Beszélnünk kell.

- Már mindent megbeszéltünk, amit meg kellett beszélnünk. – ráztam meg a fejemet. – Ne raboljuk tovább egymás idejét.

- Nem igaz. Nagyon jól tudja, hogy van olyan dolog, amiről még beszélnünk kell. – mély hangja nem tűrt ellentmondást, hideg szemei bilincsként kapcsolódtak az enyémbe.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Én a magam részéről lezártnak tekintem ezt az egészet. Szépen kérem, hogy menjen el, vagy kénytelen leszek…

- Matthew Jones....

Újra hallani ezt a nevet, olyan volt, mintha egy atombombát robbantottak volna a kabinomban és a szívemben. Meg kellett kapaszkodnom az ajtóban, mert a lábaim ismét felmondták a szolgálatot. Loki szemébe néztem és tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek most meg kell történnie.

- Jöjjön be…