Tizenötödik fejezet - Új kezdet

Tizenötödik fejezet

Új kezdet

Mikor felkeltem, nem sokkal éreztem magamat frissebbnek, mint amikor elnyomott az álom. Teljesen kimerített az a film, amit a fejemben láttam a hosszú órák alatt, mialatt aludtam. Fájdalmas volt, felkavaró, megdöbbentő és mégis jó érzéssel töltött el…jó érzéssel, pusztán csak azért, mert látnom engedték.

Nagy nehezen sikerült felülnöm az ágyban, hátam mögé lökdöstem a párnámat, majd a falnak dőltem. Nem akaródzott felkelni. Egy részről a fáradtság miatt, más részről viszont azért, mert tanácstalan voltam.

- Hoztam egy kis ennivalót. Gondoltam éhes leszel, amikor felébredsz. – mondta, majd oda lépett az ágyhoz. A tálcát az ölembe rakta és oda húzott egy széket. Nem tudtam, mit mondjak, továbbra is zavartan néztem hol a tálcán lévő sok finomságra, hol pedig rá. – Ezt pedig még a múltkor otthagytad a termünkben. Gondoltam hátha...szeretnél olvasni. – nyújtotta felém a Skandináv Mitológiáról szóló viharvert könyvemet. Átvettem tőle, majd a fejemet csóválva végigpörgettem a lapokat ujjaim között.

- Köszönöm, de…az eredeti sokkal érdekesebb. – néztem rá. – Szomorúbb és sötétebb, de…mégis jobban tetszik, mert…mert benne van a happy end lehetősége. – Ő nem szólt semmit, csak arcát elrejtve a kezeit kezdte el tanulmányozni. – És most…most hogy érzed magadat? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem kapok választ az előzőekre.

- Rosszul…nagyon rosszul… és kiszolgáltatottnak. – mondta, miközben rám sem nézett.

- Örülök, hogy őszinte vagy. – vártam néhány másodpercet, hátha felnéz, de továbbra is kerülte a szemkontaktust.

- Miért, te hogy érzed magadat? – kérdezte hirtelen. Beszélgetésünk során most tűnt fel először, hogy már nem magázzuk egymást.

- Ugyanúgy. – mosolyodtam el. – Más részről viszont nem tudom elmondani, hogy mennyire boldog vagyok amiatt, amit most tőled kaptam. – hajoltam lejjebb, hátha így már rám pillant, de nem jártam sikerrel.

- Az emlékeimet? Az egész eddigi életemet? – kérdezte színtelen hangon.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – A bizalmadat. – Egy pillanatra felnézett rám, majd újra lehajtotta a fejét.

– Van bennem…van bennem egy olyan állandó késztetés, hogy bántanom kell azokat, akik a közelemben vannak…semmibe kell vennem őket…uralkodnom kell rajtuk…

- Tudom… - válaszoltam mindannak az információnak a birtokában, melyet az elmúlt néhány hétben tudtam meg róla és amelyeket az éjszaka engedett végre látnom.

- Valószínűleg téged is bántani foglak újra…és újra…pusztán csak azért, mert jól esik. – nem tudom, melyikünket rázta meg jobban ez a vallomás, de tudtam, hogy most valami nagyon fontos történik…fontosabb, mint ami az éjszaka. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is mondhatnék erre. Tisztában voltam az igazával, de azzal is, hogy ez a tény számára is fájdalmas de fogalma sincs róla, miként is vetkőzhetné le magáról ezt a késztetést, mely oly mélyen a lényéből fakad.

- Lehet, hogy így lesz… - mondtam végül. – De most örömöt okoztál nekem…ez azért mégis előre lépés. – mosolyodtam el félénken.

- Hát élvezd ki, amíg tart… - vetette oda. Ez annyira jellemző volt rá. Egy nagyot sóhajtottam, majd hátra dőltem a párnákra.

- Ha már a fájdalomnál tartunk… - kezdtem lassan, minden szavamat jól végig gondolva. – Az éjszaka látottak alapján ugye nem túlzás azt gondolnom, hogy a harc közben mutatott viselkedésedben nagy szerepe volt annak is, amit ennek a következményétől reméltél? – próbáltam burkoltan arra a cselre célozni, amelyet akarva-akaratlan, de emlékeivel és gondolataival együtt szintén elém tárt.

- Szükségem volt rá. – nézett fel rám lassan. – Valahogyan meg kellett tudnom. Te nem akartad elmondani. Így nem válogattam az eszközökben… - közölte hideg tárgyilagossággal.

- Értem…szóval…az volt a koncepció, hogy mivel nem mesélek neked Mattről, felhasználva a megérzésedet, hogy valamilyen szörnyű oknál fogva elveszítettem őt, az első…pártfogoltamat, most próbálsz te is hasonló hibákat elkövetni, mint amilyeneket Ő is elkövetett…bár gondolom annyira azért nem esett nehezedre. – mértem rá egy megvető pillantást. – Aztán amikor megtörtént a baj, én pedig kiborultam a gyengélkedőn, ártatlan arccal megkérdezted Furyt, hogy miért is készültem ki ettől annyira…ő pedig, mivel mindennél jobban szeretné, hogy ez a kapcsolat működjön kettőnk között, dalolt, mint a madár… - raktam össze magamban a teljes képet. – Igazán cseles, gratulálok. – néztem rá elismerően.

- Tudom, hogy most haragszol, de tudnom kellett. Tudnom kellett ahhoz, hogy… - nem folytatta tovább. Ajkait összeszorította, láttam, hogy megint begubózik.

- Ha tudtam volna…ha megértettem volna, hogy ez tényleg ilyen fontos neked…fontos, hogy te is rám tudd bízni a titkaidat…akkor én magam mondtam volna el. – érintettem meg az arcát, anélkül, hogy olvasni akartam volna a fejében. – Sajnálom, hogy nem tettem. De örülök, hogy túl vagyunk rajta. És ez neked köszönhető. Láttam, hogy zavarba jött az érintésemtől, finoman megfogta a kezemet és vissza tette az ágyra.

- Milyen rituáléról beszélt Coulson, mielőtt elkezdtük volna a csatát? – váltott témát hirtelen. Egy nagyot sóhajtottam, agyamban ismét régi, fájdalmasan szép emlékek keringtek.

- Mattel, mielőtt harcra került volna a sor, mindig megfogtuk egymás kezét, egymáshoz illesztettük a homlokunkat és elmondtuk, hogy vigyázni fogunk egymásra… - megráztam a fejemet. – ennyi. Loki összehúzott szemöldökkel gondolkodott néhány pillanatig, majd kék szemeit rám emelte.

- Maradj velem. – mondta halkan, az ő szájából hihetetlenül furcsán hangzott az a két szó, amit én mondtam neki a csata kezdete előtt. Elmosolyodtam, majd kezembe fogtam az övét.

- Maradj velem.

- Ezek szerint meggondolta magát Lokival kapcsolatban? – kérdezte Fury igazgató, amikor az esti vacsora előtt meglátogattam.

- Történtek bizonyos…előre lépések és…változások, amik…amik bíztatóak. – fontam össze karomat a mellkasom előtt. – Talán most már megvan az áttörés és mostantól már együtt tudunk majd dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy minden olyan lesz, mint…mint Matt-tel, csak azt mondom, hogy most először látok rá igazán esélyt, hogy ez az egész működjön. – próbáltam elmagyarázni.

- Elmondja nekem, hogy mi történt pontosan? – kérdezte Nick, nem kevés kíváncsisággal a hangjában.

- Ha nem bánja, nem szeretném. Ez olyan dolog, ami csak kettőnkre tartozik. – próbáltam hárítani. – De egy szó, mint száz…ha eddig még nem jelzett vissza a Tanácsnak, akkor most már ne is tegye…illetőleg mondja meg nekik, hogy minden a legnagyobb rendben van.

- Loree, maga is tudja, hogy ez nem így megy. Bár ez elég kellemetlen, de a Tanács nem hisz csupán csak a szavamnak. Nekik tényleg, bizonyíték kell. A tegnap történteket viszont nem tárhatom eléjük pozitív bizonyíték gyanánt.

- Értem… - sóhajtottam nagyot. – Hát akkor…nem tehetünk mást… - vontam meg a vállamat, majd Furyval együtt az étkező felé vettük az irányt.

- Csinos a sebhelye! – bókolt Tony, mikor beléptem az ajtón, nyomomban Furyval. Loki Stark mögött állt és vicces megjegyzése után úgy nézett rá, hogy csodáltam, pillantása nem éget lyukat Tony koponyájába.

- Jó, hogy mindannyian itt vannak. – Kezdte Nick – Mivel a tegnap harci edzés nem éppen a kívánt eredménnyel zárult, a Tanács pedig legnagyobb sajnálatomra sem hisz a szavaimnak, csupán csak a szemének, ezért egy hét múlva újra megpróbáljuk. Újabb edzést tartunk, ugyanezen a pályán, ugyanezzel a felosztással. – én az ajkamat harapdáltam, a földet bámultam, ujjaimmal idegesen kaparásztam a nadrágom oldalát. – Tehát újabb egy hét van a felkészülésre. Kívánom mindenkinek, hogy jól használja ki ezt az időt, és gondolkodjon el rajta, hogy mit is csinált rosszul. – nehéz volt nem tudni, hogy Fury itt kire gondol. – Olyan felvétellel kell meglepnünk a tanácsot, amely nem csak Loki Szövetséghez való csatlakozását segíti elő, hanem a Tanácsot megerősíti a Bosszúállók támogatásában is. Még egyszer nem hibázhatunk. – fejezte be, majd vacsorához kongattak.

Elsőként léptem be a kisebb helyiségbe, ahol egy svédasztalon sorakozott a sok étel- és ital. Elsétáltam mellettük, közben az agyam folyamatosan járt. A következő pillanatban hátulról egy kéz nyúlt előre és tenyerét az arcomra helyezte, hosszú ujjainak vége már a homlokomon volt.

- „Újra együtt…most mi fogunk győzni!” – hallottam agyamban a hangját. Egy hirtelen mozdulattan hátra nyújtottam a karomat, a fejem fölött, ahol az ő arcát sejtettem, de kissé elvétettem a célt. Tenyerem az arcán nyugodott, ujjaim viszont bele túrtak selymes, hollófekete hajába. Éreztem, ahogyan egy remegés fut bennem végig, mintha áram rázott volna meg. Már egyáltalán nem tudtam, hogy mit is akartam neki válaszolni. Csak amikor feljebb emeltem a tekintetemet, akkor láttam, hogy velünk szemben egy tükör van a falon. Mi pedig ott voltunk benne. Összefonódva, egymás érintésében. Riadtan vettem észre, hogy Loki is tükörképünket figyeli. Hideg, kék szeme csak úgy világított.

- Addig még sokat kell dolgoznunk. – született meg nagy nehezen a válasz, én pedig hevesen dobogó szívvel igyekeztem vissza, az étkezőbe.