Tizennegyedik fejezet - Múlt és jövő

Tizennegyedik fejezet

Múlt és jövő

Miután belépett a kabinomba és az ajtó bezárult mögötte, még hosszú percekig képtelen voltam megszólalni. Leültem az ágyra és üveges szemekkel bámultam magam elé. Olyan dologról készültem beszélni, ami örökre meghatározta az életemet és olyan fájdalmat jelentett számomra, amelyet egy ideig úgy éreztem, nem is élhetek túl.

- Ki mondta el? – kérdetem halkan, fel sem nézve. Csak a perifériás látásomból érzékeltem, hogy ő is leült a kabin egyik sarkában lévő asztalra.

- Fury. Elmondta, hogy miért van most annyira feldúlva. Hogy mire…kire emlékeztette ez a helyzet.

- Maga pedig örült, hogy végre megtudta, igaz? – nevettem keserűen. – Gratulálok!

- Csak egy nevet tudok. És azt, hogy már nem él. Hogy elvesztette őt. – mondta keményen. Tudtam, hogy vérig sértettem. – Fury azt mondta, hogy a többiről kérdezzem Magát.

- Értem. – nyeltem nagyot. – Igazán kedves tőle. – Nagyot sóhajtva húztam ki az éjjeliszekrény fiókját, majd kiemeltem belőle a keretezett képet, amin olyan boldogok voltunk mind a ketten. Mind a ketten mosolyogtunk és nevettünk, Matt pedig átöleli a derekamat…

- Tinédzser voltam már, amikor kiderült számomra a képességem. Az, hogy valami különleges energia kering bennem- és körülöttem. A mai napig nem tudom az eredetét és valahogy…valahogy nem is szeretném megtudni. – ráztam meg a fejemet. – Igazából ez az egész nem kavart be az életembe egészen addig, amíg az egyetemen a S.H.I.E.L.D. rám nem talált. – kezdtem bele a történetünkbe. – Munkát ajánlottak…hogy dolgozzak nekik…és közben szerették volna tanulmányozni az energiámat. De persze ők sem jutottak semmire.  – rándítottam meg a vállamat.

- És aztán? – kérdezte sürgetően. – Ő hogy került a képbe?

- Ő is a S.H.I.E.L.D.-nek dolgozott, csak egy másik parancsnokságon, aztán átvezényelték a fő bázisra. Ott találkoztunk. És akkor megtörtént vele ugyanaz, mint ami Magával. – mondtam, az emlékek könnyeket csaltak a szemembe. – Életemben először éreztem ilyet és először tapasztaltam az erőm ilyen formában történő megmutatkozását. Nagyon nehéz volt erről beszélni akár Furynak, akár magának Mattnek. De a S.H.I.E.L.D. azonnal meglátta bennünk a lehetőséget.

- És Ő? Ő mit szólt ehhez az egészhez? – kérdezte Loki. Éreztem a vibrálást a szobában, tudtam, hogy elméjében száz és ezer kérdés van a múltam eme részével kapcsolatban, türelmetlensége kézzel fogható volt. Én viszont olyan dolgokról beszéltem, amelyek darabokra szaggatták a szívemet.

- Matt…nos, ő…ő egy nagyon kedves, aranyos, helyes és okos fiú volt. Az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk. Csodaként élte meg azt, ami kettőnk között történt. Úgy érezte, hogy biztosan valami nagy dolgot kell véghez vinnie az életben, ezért kapott maga mellé egy Őrangyalt…egy ilyen társat. – nehéz volt beszélnem, ajkaim remegtek a visszafojtott sírástól. – Barátok voltunk…olyan barátok, akik megosztják egymással a gondolataikat…a múltjukat és a jövőjüket. A vágyaikat és az álmaikat. Akik mindig tudták, hogy mi jár a másik fejében, de nem féltek attól, hogy azt a másik meglátja, mert…mert tudtuk, hogy biztonságban vannak a másiknál a titkaink. – egyre nehezebb volt beszélnem, visszatartanom a sírást, szememből így is egymás után gördültek le a könnycseppek. Gépiesen simogattam a képet a kezemben, mintha ettől újra életre kelten az, aki rajta van.

- És…és mi történt? – kérdezte Loki, mély, határozott hangján.

- Nem először harcoltunk együtt…sőt, kifejezetten sok csata állt már mögöttünk. De akkor olyan ellenféllel álltunk szemben, akiknek a legyőzésére nagyon kevés esélyünk volt. A S.H.I.E.L.D. sok katonája és ügynöke vett részt az akcióban, valamint Romanoff ügynök és Sólyomszem. De így is tudtuk, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Amikor elkezdődött a csata, minden úgy ment, ahogyan mindig.  Együtt voltunk, testben és lélekben. Matt sokat képezte magát, hogy nagyszerű harcos legyen és tényleg egyre jobb és jobb lett. Észre kellett volna vennem, hogy már túlságosan is elhatalmasodott rajta ez az érzés. Túlságosan is merész lett. – kényelmetlenül fészkelődtem az ágyon. – A csata közepén jártunk, a pajzsom erős volt, mindkettőnket védett, ő pedig védett engem, ha szükség volt rá. Aztán…aztán kaptunk Furytól egy rádió üzenetet, amiben pontosan megnevezte a helyét az ellenség titkos fegyverének, aminek megsemmisítése rövidre zárta volna a csatát. Matt pedig egyik pillanatról a másikra lerázott magáról mindent, amit hónapok hosszú sora alatt együtt megtanultunk, ahogyan együtt éltünk és harcoltunk. El akarta pusztítani a fegyvert, véget akart vetni a rombolásnak, emberi életeket akart menteni. De túl gyors volt. Hiába üzentem neki, hiába kiabáltam, úgy tett, mint aki nem hallja. A tudata csak egyetlen üzenetet küldött felém: „Meg tudom csinálni!”– ujjaim rászorultak a fénykép keretére. – Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor már tudtam, hogy kívül van a pajzs védelmén. Amikor TUDTAM, hogy képtelen vagyok őt megvédeni. A mai napig sokszor látom magam előtt azt a néhány percet, amikor láttam, védtelenül fut, nem érem el őt, hiába próbálok áttörni mindenen és mindenkin. – néhány másodpercnyi csend állt be, könnyes tekintetemmel Loki szemét kerestem. – A többi szóval nem elmondható. – suttogtam halkan, majd hozzá léptem és az arcára tettem a kezemet.

Szélsebesen futok, rohanok…Matt még mindig nem reagál semmire, amit mondok neki. Hiába hívom vissza, vagy mondom neki, hogy várjon meg, csak azt hajtogatja, hogy meg tudja csinálni egyedül is…de én látom, hogy egyre többen gyűlnek köré…aztán hirtelen megmerevedik a teste, amikor eltalálja egy számunkra ismeretlen fegyverből származó lövedék.

- Neeeeee!!!!!! – sikítom, majd olyan messzire próbálom kiterjeszteni a pajzsot, amilyen messzire csak lehet, közben pedig futok tovább. Remegnek a kezeim és a lábaim, a tudatom szétesni készül…de mégsem sikerül elérnem. Újabb találatok érik a testét, én pedig úgy érzem, mintha kifogyott volna a levegő a világból. Száz méterre lehet tőlem, térdre esik…szemei fájdalmasan merednek rám. Arcán látom a félelmet…látom a halált. Aztán még egy utolsó lövés és arccal a porba hullik. Az energia, ami mindkettőnket körül fogott és védett, abban a pillanatban megszűnt létezni. Elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. Én pedig atomjaimra esek szét…

Fáradtan, lelkileg teljesen kiégve húztam el a kezemet Loki arcáról. Könnyfátyolon keresztül néztem kék szemeibe, melyek most nem voltak sem hidegek sem ironikusak. Csak végtelenül szomorúak.

- Ne higgye, hogy élete során csak magát érte fájdalom és veszteség. – torkomat újra, mintha egy kéz szorította volna össze. – De dönthetünk arról, hogy mihez kezdünk a fájdalommal és a veszteséggel. Rombolhatunk, de építkezhetünk is belőle, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat. Megkeseredhet az ember, vagy pedig megpróbálja felhasználni ezeket az érzéseket ahhoz, hogy jobb legyen…vagy hogy másoknak segíthessen vele. – Oda nyújtottam neki a bekeretezett képet. – Bármit megtennék azért, hogy éljen. Hogy visszatekerhessem az idő kerekét és meg tudjam menteni. De tudom, hogy nem lehetséges, hogy így valamiért így kellett történnie. – Loki hosszasan tanulmányozta a képet, láttam, hogy nagyon kattog az agya. - És azt is tudom, hogy valamiért egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy Maga lépjen a helyébe. Én pedig igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ne hátráltasson a múltam. Hogy nyitott legyen Maga felé. De mivel Maga…Maga sem egy egyszerű eset, így…így azt hiszem, ez nem sikerülhet. Mi soha nem fogunk tudni jól együtt dolgozni. Mind a kettőnknek a magunk módján beteg a lelkünk. Képtelenek vagyunk arra, amit ez a kapcsolat megkövetelne. Mindkettőnknek az a legjobb, ha elválnak útjaink. – fejeztem be, majd kivettem kezéből a képet és finoman visszatettem a fiókba.

- Én nem így gondolom. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy tovább tanuljunk…hogy tovább harcoljunk… - állt fel az asztalról.

- Tovább tanulunk és tovább harcolunk…csak éppen külön-külön…ahogyan eddig is. – ültem le az ágyra. – Most viszont, ha megbocsájt, szeretnék aludni. Egy kicsit hosszú volt ez a nap.

- Nem! – lépett oda mellém Loki. – Nem intézheti csak el ennyivel! Mondja meg, hogy mit szeretne! Én is mutassam meg Magának a fájdalmamat? Ugye ezt szeretné? – nézett rám hideg, kék szemeivel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Semmit nem szeretnék már Magától. Elegem volt az örökös harcból, bocsánatkérésekből…nem…elfáradtam…nagyon elfáradtam. – hajtottam le a fejemet a párnára. – Nem akarok többet harcolni Magával. – mondtam halkan, immár csukott szemmel.

- Akkor ne harcoljunk többet. – hallottam a hangját egészen közelről. Egyik kezét az arcomra tette, a másikkal pedig finoman végig simogatta homlokomat a seb felett. Kinyitottam a szememet, láttam, hogy az ágy mellett térdel, az ő arca is nagyon fáradtnak tűnt. Most láttam csak meg, hogy rajta is díszeleg néhány apró sebhely. Szerettem volna én is megérinteni őt, de a testi-lelki fáradtság vasba béklyózta tagjaimat. – Aludj… - suttogta, én pedig becsuktam a szememet.

…azon az éjszakán láttam életem legszomorúbb és mégis legszebb álmait…