Nyolcadik fejezet - Legenda és Valóság

Nyolcadik fejezet

Legenda és Valóság

- Jó reggelt! – állt fel Loki a székről, amikor reggel beléptem közös tanulószobánkba.

- Jó reggelt. - válaszoltam, majd a kezemben tartott könyvet letettem az asztalra.

- Könyvvel készült? – kérdezte, majd oda lépett, hogy megnézze.

- Mostanában inkább azzal jövök, soha nem lehet tudni, hány óra várakozás áll előttem… - mondtam félig viccesen, félig pedig komolyan. Ő persze úgy tett, mintha nem értette volna a célzást.

- Hmmm…megint ez a könyv. – lapozott bele a Skandináv mitológiáról szóló könyvembe, amelyben az őt ábrázoló rajz néhány napja nem igazán nyerte el a tetszését.

- Szeretem ezt a könyvet. Szeretem benne a történeteket, a legendákat. Maga teljesen más szemmel nézi, mint mi, halandók, akik itt élünk a Földön…akarom mondani Midgardban. – vettem ki a kezéből a könyvet, még mielőtt újabb sértő dolgot talál benne.

- Más szemmel? – lépett közelebb.

- Igen. Maguknak ez a valóság – lóbáltam meg szeme előtt a könyvet – nekünk pedig mese.

- De most már tudja, hogy nem mese. – állt meg előttem.

- Azért…azért egy része talán mégis…mert bevallom őszintén ezt a…ezt a Sleipnires dolgot – nyitottam ki a könyvet a megfelelő oldalon és dugtam az orra alá – azért igen nehezen tudom elképzelni…nekem egy kicsit meredek - mikor láttam, hogy nevet, én is meg merészeltem engedni magamnak egy mosolyt.

- Hihetetlen, hogy a halandók miket ki nem tudnak találni… - indult az ablak felé.

- Ezek szerint akkor tényleg nem igaz…megnyugodtam… - sóhajtottam, mire ő visszafordult és rám nézett azzal a bizonyos kiismerhetetlen mosolyával. Én pedig ugyanott voltam, mint egy perccel ezelőtt.

- Honnan van ez a könyv? – kérdezte, miközben szeme a messzeségbe révedt.

- A nagymamámtól kaptam, amikor még kicsi voltam. Ő is szerette a legendákat, a családunk anyai ágon északi felmenőkkel rendelkezik. Amióta az eszemet tudom, azóta foglalkoztatnak a vikingek, az Istenek és Asgard…adja a kezét. – mondtam hirtelen – mutatok valamit. – Ő az arcomra tette a kezét, pillantásunk egymásba fonódott, én pedig megmutattam neki az egyik emlékemet a gyermekkoromból.

Éppen hazafelé tekerek az iskolából…vidéken vagyunk, borús az idő…táskámban ott lapul a nagymamámtól kapott könyv, a Skandináv mitológiáról…villámlik és mennydörög…még az éppen utolsónak elolvasott történet hatása alatt vagyok, gyorsan lepattanok a kerékpárról és beszaladok a búzamezőbe…elkezd esni az eső, a cseppek végig folynak az arcomon, mintha sírnék…az ég zeng, villámok hullanak…én pedig nevetve nézek fel az égre, szememmel keresem a felhők között az Istent, aki mindezt előidézte…emlék vége.

Loki arcán a már jól ismert mosoly ült, kezei még mindig az arcomon pihentek.

- Ne nevessen, ezek után két hétig feküdtem otthon tüdőgyulladással… - fejtettem le magamról lassan a kezeit, mert zavarba hozott az érintése.

- Én is mutatok valamit… - megfogta kezeimet, melyek eddig az Övét tartották és az arcához vonta őket. Hirtelen felötlött bennem az előző alkalom emléke, amikor minden olyan rosszul sült el.

- Jól van, de csak arra gondoljon, amit meg szeretne mutatni. Amit szabad látnom, jó? – próbáltam a megfelelő instrukciókkal ellátni. Ő nem szólt semmit, csak becsukta a szemét, láttam rajta, hogy nagyon koncentrál. Én is próbáltam összeszedni magamat, teljesen az ellenőrzésem alá vonni a képességemet és hagyni, hogy ő irányítson, nehogy megismétlődjön a múltkori baleset. Kinyitotta a szemét és megszületett a kapcsolat. Éreztem, ahogyan finoman terelgeti a tudatomat, amíg végre megláttam, amit mutatni akart.:

Asgard…a Szivárvány-híd…Loki a híd szélén áll és bámul lefelé, a messzeségbe…Nagyon fiatal, ha emberről lenne szó, azt mondanám, talán tizenöt éves lehet…Nem messze tőle egy szőke fiú, nagy hanggal próbálgatja erejét…pörölyét harciasan az ég felé tartja, majd a következő pillanatban villámot és mennydörgést küld az egyik bolygóra…Jól szórakozik, ahogyan a többi társa is. Ők is fiatalok, körül rajongják a fiút. Loki látja ezt. Érzi, hogy a bátyja nem is érzékeli a hiányát. Nem fontos a számára, hogy vele legyen, csak hogy a sok másiknak fitogtathassa az erejét. Loki lenéz a bolygóra, amely még mindig állja Thor villámainak rohamát és közben arra gondol, hogy testvérét ő is annyira érdekli csupán, mint ez az apró kis bolygó és a rajta élők…emlék vége…

Megszűnt a kapcsolat, én pedig valamiért nagyon rosszul éreztem magamat. Mondani akartam valamit, vagy…vagy átölelni, de valahogy mind a két kevésnek és lehetetlennek tűnt.

- Köszönöm… - nyögtem ki végül. Ő lehajtotta a fejét, majd keserűen elmosolyodott.

- Gondoltam megmutatom a dörgést- és a villámlást…az én szememmel. – nézett rám, szemeiben mintha könny csillogott volna.

- Értem… - mondtam. – Ez…ez mikor volt? – kérdeztem. – Mármint…mármint a mi időszámításunk szerint mikor?

- Nos, szerintem… - gondolkozott el, ajkait össze csücsörítette. – a családodnak ama bizonyos ága még javában északon lakott…rabolt és fosztogatott. – mosolyodott el.

- Húúú… - csodálkoztam el. – Ez nem semmi! El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ilyen hosszú ideig élni…halhatatlannak lenni… - lelkendeztem.

- Nos, ez nagyban függ attól is, hogy pontosan milyen az a bizonyos halhatatlan élet. Hogy kivel kell megosztanod. Hogy kivel kell versengened. És a végén kiről derül ki, hogy hazudott neked egész eddigi életedben. – mondta, miközben arca elfelhősödött.

- Én…én nem tudom, hogy mi volt gyerekkorukban… - kezdtem bele lassan – de abban az egyben biztos vagyok, hogy Thor őszintén szereti magát…mint a testvérét. Meglátta Önmagában a hibát és próbálja jóvá tenni. – Ő nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét, ajkait pedig összeszorította. Tudtam, hogy nem tetszik neki, amit mondok. – Hiszen ki is békültek, nem igaz? Megbocsájtottak egymásnak…

- Béke?...Megbocsájtás?...– nevetett fel ironikusan – Amit erőszakkal kényszerítenek ki, az nem béke. Néhány üres szóval pedig nem lehet a múltat meg nem történtté tenni.

- Igen, ezt Thor is tudja. Ezért van most teljes vállszélességgel Maga mellett. Ezért tesz meg mindent, hogy a Bosszúállók befogadják. Én magam is rengeteget beszélgettem vele és látatlanban meggyőzött arról, hogy Maga nem gonosz és megérdemel még egy esélyt… - láttam rajta, hogy mereven elzárkózik a lehetőség elől, hogy hinni tudjon abban, testvére tényleg szereti Őt és tényleg fontos számára a megbocsájtása. – tudom, hogy Maga is vágyik rá, hogy egy második esélyt tudjon adni Thornak…ha megpróbálná…

- Nem folytathatnánk inkább tovább? – pattant fel idegesen, majd elfordult, hogy ne láthassam az arcát. – Kérem…

- De igen, persze…elnézést… - mondtam ijedten, mert szívem megint a torkomban dobogott. – Üljön vissza…kérem… - előre hajoltam, megérintettem az egyik kezét. Megfordult, pillantása találkozott az enyémmel, majd ismét leült velem szemben. – Húúú… - fújtam ki egy nagy levegőt – akkor folytassuk valami bonyolultabbal. – szedtem össze a gondolataimat.

- Bonyolultabbal? – kék szemében az érdeklődés lángja lobbant.

- Igen…megpróbáljuk újra azt, amivel az ebédlőben próbálkozott. – arcán apró mosoly jelent meg. – Tudom, hogy próbált engem elérni telepatikusan. Éreztem. – láttam, hogy szavaim örömmel töltik el. – Gondoltam próbálkozzunk meg vele újra. Csak most egy kicsit fordított helyzetből. Hozzuk létre kettőnk között a kapcsolatot érintéssel, aztán amikor már fixen megvan, akkor próbálja megtartani azt fizikai kontaktus nélkül. Rendben? – néztem a szemébe.

- Rendben. – bólintott. Közelebb csúsztam, hogy kényelmesen elérjen kezeivel, szemeimet pedig az Övébe fúrtam, hogy minél könnyebben létre jöjjön a kapcsolat.

- Most vajon mit fogok látni? – mosolygott, mielőtt az arcomra tette volna a kezeit.

- Nos, nem az előbb látott volt az egyetlen alkalom gyermekkoromban, amikor a Skandináv mitológiai és az Istenek iránti szeretetem miatt roppant kellemetlen helyzetbe hoztam magamat...