Kilencedik fejezet - Eredmények

Kilencedik fejezet

Eredmények

- Igen, ez bizony így történt! – nevettem, miközben arcomat szégyenkezve takartam el a tenyeremmel. – Erről soha nem meséltem senki másnak és nem mutattam meg soha senkinek, úgyhogy ha valakitől vissza hallom, akkor tudni fogom, hogy Maga kotyogta el!  - mutattam felé fenyegetően az ujjammal.

- Esküszöm, hogy a hét világ egyikében sem tudja meg senki. – mosolygott, majd arca komollyá vált. – Remélem, hogy egyszer majd rászolgálok a bizalmára és olyasmit is megoszt majd velem, amit most még szeretne. – mondta, hangja mély volt és bársonyos. Nem kellett a fejébe látnom ahhoz, hogy tudjam, mire olyan kíváncsi. Mindennél jobban érdekelte őt a múltam, Őrangyalságom története, és Ő…aki előtte volt. De életemnek ezt a fájdalmas titkát és keresztjét még képtelen voltam feltárni előtte.

- Én is abban reménykedem, hogy elnyerem majd a bizalmát. – dobtam vissza a labdát. – Azt hiszem, hogy még csak…még csak most kezdjük el megismerni egymást…most tanuljuk elfogadni egymás…furcsaságait…és az, hogy a mai nap még senki nem hagyta el őrjöngve a termet, az pozitív előre haladásnak számít! – próbáltam vicces oldalról nézni a dolgot. – Úgy gondolom, hogy minden csak rajtunk múlik. Hogy le tudjuk-e győzni a félelmeinket. – néztem mélyen magamba. – Valahogy…nálunk minden fordítva van, mint általában az embereknél. Mi nem az ellenségtől félünk és nem is a harctól. Mi inkább attól félünk, hogy közel engedjünk valakit, hogy feltárjuk neki a szívünket és az érzéseinket. – láttam, hogy homlokát ráncolja, szemei jeges tűzben égve fonódnak az enyémbe, mégis úgy éreztem, egyetért mindazzal, amit elmondtam. – Néha úgy érzem, hogy ez a félelem sokkal gyilkosabb tud lenni, mint a harctól való félelem. Mert ez börtönbe zárja az embert. Távol mindentől és mindenkitől. Ha ki tudnánk lépni ebből a börtönből, vagy…vagy ki tudnánk nyitni egymás zárkáit…az…az csodálatos lenne… - fejeztem be, majd kutatva néztem kék szemeibe.

- A Maga zárkája itt van a Földön, az enyém pedig Asgardban… - mondta keserűen.

- Nem… - ráztam meg a fejemet, majd egyik kezemet az Ő fejére tettem, a másikat pedig a magaméra. – A mi zárkánk ITT van!

Az elkövetkezendő két hét hihetetlen módon eseménytelenül telt. Ez alatt azt értem, hogy egyikünk sem bántotta meg szándékosan, vagy akaratán kívül a másikat, nem vesztünk össze és minden reggel meg tudtuk tartani közös óránkat. Igen gyorsan haladtunk, ami a telepátiát illeti, ez a két hét elég volt ahhoz, hogy Loki – bár igen nagy koncentráció és nem kevés idő árán – de akár úgy is el tudja hozzám juttatni gondolatait, hogy nem ér hozzám és nem veszi fel a szemkontaktust.

A bizalommal már egy kicsit más volt a helyzet. Bár sok újabb emléket mutattunk meg egymásnak a múltunkból, mégis érezhetően kerültük mindketten a gyenge pontokat. Mindkettőnknek volt olyan, ezért óvatosan haladtunk. Ez egy kimondatlan egyezség volt kettőnk között. Olyanok voltunk mi ketten, mint a Kis Herceg és a Róka, akihez minden nap egy kicsivel közelebb kell ülni, hogy a végén szelíddé váljon. Bár nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk a Kis Herceg és ki a Róka.

Lokit egyébként szemmel láthatóan feszélyezte a tudat, hogy bármelyik pillanatban bele láthatok a gondolataiba és terveibe, hiszen egy rövid érintés elég hozzá, sőt én minden akadály nélkül be tudtam jutni a fejébe telepatikusan is, ám ezzel soha nem éltem, mert tudtam, hogy ezt erőszaknak élné meg.

Loki rossz érzése a dologgal kapcsolatban egészen addig tartott, amíg rá nem jött, hogy a szövetség többi tagját – főleg hőn szeretett bátyját és „kedvencét” Tony Starkot is az őrületbe tudja azzal kergetni, hogy látványosan prezentálja, hogy nekünk, kettőnknek bizony saját kis világunk van, közös titkaink, véleményünk a többiekről, amit velük nem osztunk meg. Én már azelőtt tudtam, hogy ezt a részét élvezni fogja és a maga antiszociális módján ki is fogja használni, mielőtt ő rájött erre.

Az első hét végén nagy feladatba vágtuk a fejszénket. Az volt a kitűzött cél, hogy 24 órán keresztül csakis telepatikus úton beszéljünk egymással. Tudtam, hogy ez nagyon fárasztó lesz neki, hiszen nagyon nagy koncentrációt igényel, de azzal is tisztában voltam, hogy szereti a kihívásokat. Én magam is nagyon figyeltem, különleges óvintézkedéseket vezettem be, Loki ugyanis a maga kis alattomos módján – bár mindig az ártatlanság álarca mögé bújva – szeretett meglepni. Olyan hirtelen lépett be az elmémbe, hogy sokszor elcsodálkoztam. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy minden a tapasztalatlansága miatt van, viszont könnyű volt ennek betudni. Ezért az elmémet két külön részre bontottam, a nagyobb részbe Loki bármikor beléphetett, körbe nézhetett, ha úgy tetszett neki. Viszont volt agyamnak egy kis sarka, ami köré erős falakat emeltem. Ott volt minden féltve őrzött, fájó emlékem, amelyekről túl korai lett volna tudomást szereznie.

A következő vacsora időpontja pont bele esett a 24 órás tréningünkbe, amikor pedig harmadszor érintettük meg egymást oda-vissza, szavak nélkül Lokival, arcán pedig a már megszokott ironikus mosoly jelent meg, Tony nem bírta tovább cérnával, azt tette, amit vártam tőle.

- Hé! Senki nem mondta még Maguknak, hogy társaságban nem illik sugdolózni? – jegyezte meg epésen, körbe nézve pedig láttam, hogy a Bosszúállók mind egytől-egyig zordan összenéznek, még Thor sem volt kivétel. Szemem Lokira rebbent és tudtam, nyert ügyem van. Ha valamivel is bosszanthatja a szövetséget és a bátyját, akkor azt nem kell kétszer mondani.

- Sajnálom Tony, de most egy 24 órás tréningen vagyunk…erősítjük a telepatikus kapcsolatot. Csak így érintkezünk egymással. Próbálja feldolgozni! – beszéltem a szokásosnál kicsit keményebben Starkkal, ezzel is Loki bizalmát akartam elnyerni. Ő továbbra is sejtelmesen mosolygott, láttam, hogy most kezdi el igazán élvezni a helyzetet…

 És ezt igyekeztem is felhasználni. Minél többet volt hajlandó használni az új képességét, annál gyorsabban fejlődött, még ha nem is tudatosan, de annál inkább megbízott bennem, kapcsolatunk egyre inkább elmélyült. Loki egyre biztosabbnak érezte magát.

„Desszertet?” – hallottam a fejemben Loki hangját és éreztem az arcomon a kezét. Egészen eddig fel sem tűnt, hogy egyáltalán felállt a helyéről. Az ilyen „támadásaihoz” egyszerűen nem tudtam hozzászokni.

„Attól tartok ismét gyümölcsökre kell korlátoznom magamat. Az édesség még mindig tiltott.” – érintettem meg az arcát egy nagy sóhajt követően. Néha azon vettem észre magamat, hogy egy másodperccel tovább felejtem rajta a kezemet Loki arcán, mint ahogyan azt a kapcsolat megkövetelné. Arcán ismét megjelent a jól ismert ám még mindig kiismerhetetlen mosoly, kék szeme veszélyesen csillogott.

- Loree, kérem, beszélhetnénk? – törte meg néma párbeszédünket Fury igazgató. Hirtelen minden beszélgetést abba maradt, az ebédlőben mindenki meglepettén nézett a másikra. Loki is összeráncolt szemöldökkel nézett hol Furyra, hol rám.

- Igen, persze… - bólintottam, majd Fury utána mentem. Nem szólt semmit, egészen addig, amíg az irodájának ajtaja be nem záródott mögöttünk.

- Valami probléma van? – kérdeztem, miután Fury nem akart megszólalni.

- Nem mondanám, hogy probléma. De tisztában vagyok vele, hogy nem fog örülni. – ült le az íróasztalára.

- Akkor ki vele! – sóhajtottam nagyot, mert éreztem, hogy ezért az eredményes két hétért most jön a fekete leves.

- A Tanács eredményeket akar. Egyre türelmetlenebbek. Ma reggel beszéltem velük és nem hajlandóak tovább várni. Szeretnék tudni, hogy meddig jutottak Lokival. Látni szeretnék az eredményt. – éreztem, ahogyan egy hideg kéz szorítja össze a gyomromat.

- Értem…és milyen formában várják azt a bizonyos eredményt? Mit szeretnének látni? – kérdeztem, bár a lelkem mélyén sejtettem az eredményt.

- Egy edzés…a szövetség tagjaival. A S.H.I.E.L.D. kiképző bázisán. Mint régen. – szavai régi emlékeket idéztek fel. Éreztem, ahogyan a vacsora felfordul a gyomromban.

- Azt hittem érthető voltam. Addig nem állok ki harcolni még csak gyakorlásból sem, amíg nem elég erős kettőnk között a kapcsolat. – éreztem, hogy remeg a hangom az idegességtől.

- Sajnálom Loree. Nem én kényszerítem, hanem a Tanács. Nézze… - felállt az asztalról és közelebb lépett hozzám – két lehetőségünk van. Vagy engedünk a Tanács óhajának, vagy ők megvonják a támogatásukat és Lokinak vissza kell mennie Asgardba. – az iroda falának dőltem, mert éreztem, hogy cserben hagynak a lábaim. – Én pedig tudom, hogy Maga nem ezt akarja. Tudom, látom, hogy milyen sokra jutott Lokival. Hogy mennyire erős a kapcsolatuk… - elém állt, hogy mindenképpen rá kelljen néznem. – Egyszer már láttam azt a fényt csillanni a szemében, amit most látok. És tudom, hogy mit jelent. Adja meg a Tanácsnak, amire vágynak…se többet, se kevesebbet…

Görcsben volt a gyomrom, amikor Furyval visszatértünk az ebédlőbe. Egészen biztos voltam benne, hogy a mai napon nem fog nehézséget okozni lemondanom a desszertről.

„Mit akart?” – kérdezte szinte azonnal Loki, mikor visszaültem a helyemre. Hideg kezének érintése hirtelen ért, megrázkódtam tőle. Kezemmel lehúztam arcomról az Övét, de nem engedtem el. Jól esett a kezét az enyémben érezni…kavargott, háborgott körülöttem a kék energia, körül font mindkettőnket. Éreztem, hogy remegek…

Láttam magamat Loki szemében, láttam a félelmemet. Homlokát összeráncolta, szemeivel az arcomat tanulmányozta. Szánalmasan festhettem, mert kezét nem húzta el az enyémből, amely görcsösen bele kapaszkodott, hanem a másik kezét érintette az arcomhoz. „Mi történt???”

- Majd elmondom… - suttogtam. – Vacsora után a termünkben…