Harmincnyolcadik fejezet - A trónörökös

Harmincnyolcadik fejezet

A trónörökös

Valahogyan visszaszédelegtem a kabinomba és leroskadtam az ágyra. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de Loki ilyen mélységes ellenállására, elutasítására álmomban sem gondoltam volna. Biztos voltam benne, hogy megnyugtató szavakra lesz szükség, érvekre, amelyek meggyőzik és letörik ellenállását, de ez a legszörnyűbb álmaimat is felül múlta. Gondolkodás nélkül megölte volna a gyermekünket, ha én bele egyezek. Ennek tudata mázsás kősziklaként ereszkedett a szívemre. Megölte volna azt az életet, amely kettőnk szerelméből született, amely a testemben él, amelyet az energiám is védelmez, mert még ez a megfoghatatlan erő is érzi, hogy Ő különleges, hozzám tartozik, a testem- és a lelkem része?

Óriásit csalódtam benne…bennünk…az állítólagos szerelmében irántam. Minden létező módon próbáltam mentegetni, de egy idő után már képtelen voltam okot találni a viselkedésére. Csak azt tudtam, hogy itt ülök, egyedül, magányosan a sötét kabinomban és valamiféle isteni csodára várok, hogy talán Loki megvilágosodik, talán eljut az agyáig mindaz, amit mondtam…vagy egyszerűen csak ráébred, hogy amiről beszélünk, az valóság, nem pedig egy tárgy. A gyermeke növekszik bennem. Egy gyermek, aki csak a miénk, aki családdá tehet minket. Családdá, ami igazából Lokinak soha nem volt. Most pedig a lehető legdurvább módon taszított el minket magától. A gondolatok gyors iramban kavarogtak a fejemben, akárcsak az energia körülöttem.

Aztán hirtelen minden lecsendesedett. És akkor megértettem. Az energia, amely mindig különös erővel vibrált, ha Loki a közelben volt, most csak finoman bizsergett bennem, erőteljes kavargását csupán a gyermekem körül éreztem. Tudtam, hogy Loki elhagyta a bázist. Végleg itt hagyott minket.

Ha volt is bármilyen reményem arra, hogy Loki talán észhez tér, lehiggadva átgondolja a dolgokat és megbocsátást kér, az ebben a pillanatban elpárolgott. Kitört belőlem a hisztérikus zokogás. Ordítani tudtam volna, de a torkom összeszorult, csak valami szánalomra méltó hang jött ki rajta, fájdalmas és reményvesztett. Előre hátra dülöngéltem az ágyon ülve, kapkodva a tiszta gondolatok utána, amelyek valahogy nem akartak jönni. Nem tudtam, hogy mi történik majd ezután, hogy miként élem majd az életemet, miként ÉLJÜK majd az életünket. Hirtelen minden olyan üressé és értelmetlenné vált. Szívemet majdnem szétszakította a fájdalom, fájt az egész mellkasom és rázott a hideg. A létfenntartó rendszer sípolása az agyam legmélyére hatolt, de ebben a pillanatban még ez sem tudott kizökkenteni az önsajnálat mocsarából.

- Loree! – lépett be Natasha a szobába, majd azonnal látta, hogy milyen állapotban vagyok. – Azonnal le kell feküdnöd és be kell takaróznod, gyerünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én viszont sírás közben, dacosan megráztam a fejemet és továbbra is ott ültem az ágy szélén. – Na jó, nem fogok itt veled vitatkozni. – mondta keményen. – Azt akarod, hogy baja legyen a babának? – kérdezte, én pedig szipogva, égő szemekkel meredtem rá, majd szememet lesütve, lassú mozdulatokkal vonszoltam magamat az ágy közepére, ő pedig betakart a Stark féle csodapléddel, amely automatikusan fűteni kezdett, megakadályozva, hogy testhőmérsékletem végzetesen lecsökkenjen.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Ahogy elvackolódtam, azonnal újra támadtak a sötét gondolatok, újra láttam Loki kíméletlen arcát, ahogyan gyermekünk halálát kívánja.

- Most ne gondolj rá…próbálj megnyugodni. – mondta Natasha, miközben letelepedett az ágyam szélére. Mióta visszatértem a halálból, kissé megváltozott velem szemben. Néha már úgy éreztem, mintha barátok lennénk. – Most az egyetlen, ami fontos, az a gyermeked. Neked kell rá vigyáznod. Ő csak rád számíthat. – Natasha szavai kissé helyre ráztak, kihúztak az önsajnálatból. „Igen, a gyermekem…” – gondoltam, majd átfontam hasamat karjaimmal. – „Mostantól Ő az életem értelme. Csak érte fogok élni. Hogy Ő boldog legyen…” Egy nagyot sóhajtottam, majd a kimerültségtől álomba zuhantam.

Natasha egész éjszaka őrizte az álmomat.

Haza költöztem. Az otthonomba. A menedékembe. Arra a helyre, mely már annyi fájdalmamat látta, az életemet Loki nélkül, majd a tiszavirág életű boldogságunkat, a szerelem és a szenvedély pillanatait…

Ide mindig egyszerre volt boldogság visszatérni, amelybe mindig bele vegyült a fájdalom és a szomorúság. Minden fal, minden ablak mögött egy újabb emlék várt, amely egyszerre volt vigasztaló és roppant megterhelő. De mégis az otthonom volt.

A csapat továbbra is figyelte minden életjelemet és mozdulatomat a távolból, de képtelen voltam továbbra is abban a fém börtönben élni. Mint mindig, ha baj volt, vissza kellett térnem az otthonomba. Nagyon nehezen teltek az első napok és hetek. Nagyon egyedül voltam…és mégsem. Velem volt a gyermekem, aki erőt adott, akinek növekedését napról napra éreztem. Tudtam, hogy csak rám számíthat, így próbáltam nem gondolni Lokira, csak rá. Nem akartam, hogy a bennem lévő keserűség megmérgezze az ő lelkét is. De néha nagyon nehéz volt. Esténként, amikor a meleg paplan alatt feküdtem, átkaroltam lassan domborodó hasamat és arra gondoltam, hogy más kismamákat ilyenkor a párjuk a tenyerén hordoz…más nőket átölel a párjuk éjszaka…látják és érzik, ahogyan a szeretett nőben napról napra növekszik a gyermekük…én viszont olyan egyedül voltam…

…egyedül éltem át a csodát, amikor a gyermekünk először mozdult meg bennem. Amikor a bennem növekvő élet igazán kézzel foghatóvá vált. Végig sírtam azt az éjszakát.

Bár gyűlöltem Lokit azért, ahogyan ellökött magától minket, de valahol azt szerettem volna, ha a gyermekünk ismeri az édesapját…elkértem néhány hangfelvételt a S.H.I.E.L.D. bázisról, amit még akkor rögzítettek, amikor Lokival a kezdet kezdetén az Őrangyal-Őrzött kapcsolatot próbáltuk kialakítani, majd lejátszottam, a fülhallgatót pedig a pocakomra tettem. Szerettem volna, ha a babánk hallja az édesapja hangját. Még ha nem is hozzá beszél, ahogyan más apák teszik, de akartam, hogy ismerje mély, dallamos beszédét. A harmadik hónap végére pedig már igen aktív mozgással jelezte pocaklakóm, hogy felismeri Loki hangját. Megkönnyeztem.

Az egész csapat oly módon reagálta le a terhességemet, amit soha nem hittem volna. Nem volt olyan hét, amikor legalább két látogatót ne fogadtam volna a Bosszúállók közül, minden előzetes bejelentés nélkül. Natasha elég gyakran jött hozzám, Bruce Banner és legnagyobb meglepetésemre Steve Rogers is, bár vele nagy igazán volt közös témánk, de értékeltem az igyekezetét. A legnagyobb meglepetés számomra viszont Stark volt, aki minden héten beszálldosott a kertembe, kiírtva ezzel minden rózsát, amelyet még a nagymamám ültetett, aztán kilépve a páncéljából, hosszú órákig maradt és néha félelmetes módon gügyögött a hasammal, majd megfenyegetett, ha bárkinek elárulom, akkor eltesz láb alól.

Furcsa hetek és hónapok voltak.

Talán az volt az egyik legfurcsább és legszomorúbb dolog a számomra, hogy ismét úgy éreztem, minden asgardi, akit valaha is a szövetségesemnek tartottam a harcomban Loki szívéért és lelkéért, szintén magamra hagyott. Tudtam, hogy Fury mindenről tájékoztatta Thort és abban is egészen biztos voltam, hogy ő mindent elmondott Friggának. És mégsem történt semmi…egyikük sem látogatott meg, egyikük sem biztosított a támogatásáról és ami a leginkább fájt, egyiküket sem érdekelte a gyermekem, Loki gyermeke. Talán Frigga közönye fájt a legjobban, aki maga is anya volt és akinek az unokáját  hordtam a szívem alatt…de egy idő után már nem gondoltam erre. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy egyetlen és végleges otthonommá a Föld vált, barátaimmá pedig a Bosszúállók.

A harmadik hónap végén Banner rávett, hogy menjek vissza a bázisra egy teljes kivizsgálásra. A gyermek, miként az elején megjósolták, sokkal gyorsabban fejlődött, mint egy normális, emberi baba. Alig három hónapja estem teherbe, de Ő már olyan fejlett volt, mintha több mint öt  hónapja hordoznám. Mondanom sem kell, a testemet megviselte ez a gyors fejlődés.

Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele…velünk. Így igent mondtam és néhány napra ismét visszaköltöztem a bázisra.

- Minden rendben van? – kérdeztem Shaw doktort, aki a S.H.I.E.L.D. orvos specialistája volt és aki nagy gonddal figyelte gyermekem fejlődését és a személyes egészségemet. Amíg otthon voltam, addig is sokszor voltunk video-telefon kapcsolatban, mélyen hálás voltam neki azért, mert őszintén aggódott miattunk és legjobbat akarta nekünk. Hatvan év körüli férfi volt, nagy családdal, akit mélyen megérintett mindaz, ami velem történt, a gondolat, hogy egyedül vagyok várandós anya létemre, nagyon felkavarta.

- Nos, amennyire az energiafelhő miatt meg tudom állapítani, igen… - görgette végig újra ultrahang készülék golyós fejét a hasamon. – De sajnos nem látok túl sokat… - mutatott a képernyőre, amelyen a képet majdnem másodpercenként szétcsúszott, olyan módon, mint amikor valami nem stimmel a TV adással. Az energiám teljesen bezavart. – Arra gondoltam, hogy esetleg…nem tudná egy kis időre valahogy…lecsillapítani ezt az energiát? – kérdezte, mire én gondolkodóba estem. – Mintha mesélt volna olyat, hogy ha erősen koncentrál, akkor egész testében érzi…érzi a magzat körül is…és látja…akkor talán valahogy azt is el tudná érni, hogy néhány pillanatra lecsillapodjon az energiafelhő. Jó lenne, ha láthatnék néhány tiszta képet a babáról. Mindkettőjük egészsége érdekében. – magyarázta, hangjából és arcáról csak az őszinte aggodalmat tudtam leolvasni.

- Jól van, megpróbálom. – bólintottam, majd visszafeküdtem az ágyra és egy nagy levegőt vettem. Becsuktam a szememet, közben pedig mélyeket lélegeztem. Megpróbáltam kiüríteni az elmémet, hogy csak az energia létezzen, a gyermekem és én. Megpróbáltam mindkettőjükkel kommunikálni, elmondani, hogy most szükség van arra, hogy mindhárman együttműködjünk azért a közös célért, hogy a gyermek egészségesen jöjjön a világra. Nem tudom elmondani, pontosan hogyan is történt az egész. De éreztem, ahogyan az energia kavargása, örvénylése alább hagy, a magzat a testemben pedig neki feszült a hasfalamnak, hogy minél jobban látható legyen. Tényleg csak néhány másodpercre tudtam megtartani a kapcsolatot, rávenni őket az együttműködésre, de ennyi éppen elég volt.

- Nos? Sikerült? – kérdeztem, miután kissé kifáradva kinyitottam a szememet.

- Igen! Sikerült! Van néhány igen jól sikerült felvétel a magzatról! – mosolygott rám dr. Shaw, majd felém fordította a monitort. Végre láthattam a kisbabámat, az apró kis kezeit- és lábait, az arcát…Éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem.

- Lehet tudni, hogy fiú vagy lány? – kérdeztem meghatottan.

- Nem, azt nem volt hajlandó elárulni. -  nevetett a doktor úr. – Mindig direkt úgy feküdt, hogy még véletlenül se láthassunk semmit.

- Milyen meglepő. – mosolyodtam el. – Már most szeret borsot törni az orrunk alá…le sem tagadhatná, az édesapját. – mondtam halkan, majd tovább tanulmányoztam a monitort. Dr. Shaw közben Atyáskodóan simogatta a hátamat.

- Minden rendben van vele. Teljesen egészséges. Az egyetlen, ami bajt jelenthet, az a mérete. Már most elég nagy. Előfordulhat, hogy nem tudja természetes módon megszülni, de akkor még mindig ott van a császármetszés lehetősége. Nem kell aggódnia.

- Azt nem hinném. – ráztam meg a fejemet. – Az energiám soha nem engedné, hogy megműtsenek…azt úgy érzékelné, hogy bántani akarnak…és hogy őt is bántani akarják. Félek, az az út járhatatlan lesz. Úgyhogy…remélem, a kicsi majd együttműködő lesz. – simogattam meg a hasamat.

- Hová tűnt mindenki? – kérdeztem körbe járva a hajó vezérlő hídján, de egy beosztott sem volt hajlandó válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Mióta kijöttem Shaw dokitól, egy Bosszúállót sem láttam sehol. Mintha felszívódtak volna. Egyetlen ötletként még a tanácsterem jöhetett szóba, bár semmi olyan dologról nem volt tudomásom, ami miatt kupaktanácsot kellett volna tartani. Az ajtóhoz érve beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet.

- Gratulálunk! Önnek és az egész népének! Most bizonyára nagy ünnep van Asgardban! – hallottam Fury hangját, Asgard említésére pedig összeszorult a gyomrom. Tudtam jól, hogy Loki egészen biztosan nincs az ajtó mögött, mert energiám azt mindennél pontosabban tudatta volna velem.

- Köszönöm szépen. Az ünneplést majd még későbbre tartogatjuk. De mindenki nagyon izgatott, ez így igaz. – hallottam Thor hangját. – Nagy öröm ez azok után, hogy…

- Mihez is kell gratulálni? – léptem be váratlanul terem ajtaján. Láttam, hogy mindenkiben lefagyott egy pillanat alatt, ahogyan megjelentem. A kés megállt volna a levegőben. Bárki tisztán láthatta, mennyire kellemetlenül érinti őket a jelenlétem. De ez most csöppet sem érdekelt. Tudni akartam, hogy miről van szó.

- Örülök, hogy látlak. – mondta mély hangján Thor, kissé meghajtva felém a fejét, közben pedig végig futtatta szemét gömbölyödő testemen.

- Szóval mihez is kell gratulálni? – szegeztem immár csak neki a kérdést, mintha meg sem hallottam volna, amit az előbb mondott. Thor tanácstalanul és kényelmetlenül tekintgetett körbe a Bosszúállókra, majd a padlót kezdte el tanulmányozni. Én azonban egy percre sem vettem le tekintetemet az arcáról és egy pillanatra sem hátráltam meg. Végül tekintetét rám emelte, arcán egyszerre láttam boldogságot, sajnálatot és bűntudatot.

- Jane gyermeket vár. – mondta ki a szavakat, amelyektől úgy megszédültem, mintha a Mjöllnírrel vágtak volna fejbe. Örültem, hogy pont a fal előtt álltam és most neki dőlhettem, mert különben biztosan összeesek a hír hallatán. Eltartott néhány másodpercig, amíg összeszedtem a gondolataimat és úrrá lettem a testem remegésén, visszafojtva könnyeimet.

- Gratulálok nektek. – préseltem ki ajkaim közül. – Minden bizonnyal egész Asgard ünnepel és…és izgatottan várják a trónörököst… - vettem egy nagy levegőt, mert éreztem, hogy hangom elcsuklik. – Édesanyád is biztosan nagyon várja már az unokát. – fejeztem be, miközben most én nézegettem folyamatosan, könnyes szemmel a padlót. Éreztem, ahogyan a gyermekem egy nagyot rúg…mintha így akarna tiltakozni az őt ért igazságtalanság ellen. Egész Asgard izgatottan, örömmámorban úszva várja a trónörököst, az egész világ Jane körül forog, Thor szinte egy percre sem hagyja magára őt és születendő gyermeküket…miközben én itt élem mindennapjaimat magányosan a földön, a nem kívánt, megtagadott gyermekkel a méhemben, aki senkinek sem hiányzik, aki senkit sem érdekel rajtam kívül.

- Anyám minden nap gondol rád…és aggódik érted. A lelkemre kötötte, hogy mindenképpen tudjam meg, hogy jól vagy-e. – felelte Thor, mikor látta, arcom fájdalmasan rándul össze gyermekem hirtelen akciója miatt, karom pedig hasam köré fonódik.

- Köszönöm az aggodalmát. – mondtam, de éreztem, hogy hangom csak úgy csöpög a keserűségtől és az iróniától. – Mond meg neki, hogy jól VAGYUNK. MINDKETTEN. – hangsúlyoztam ki a többes számot. – És kérlek mond meg Jane-nek is, hogy gratulálok…és minden jó kívánok neki. – hangom immár őszinte volt. Tudtam, milyen érzés gyermeket várni attól az embertől, akit mindennél jobban szeret az ember…vagy inkább csak szeretett…

- Nagyon szenved… - állított meg Thor hangja az ajtó felé menet. Tudtam, hogy Lokira gondol. – Egy nyugodt pillanata sincs. – tette még hozzá.

- Őszintén remélem, hogy így van. – mondtam keserűen, anélkül, hogy hátra fordultam volna, majd kiléptem az ajtón.