Tizenhetedik fejezet
Bonyodalmak
Boldogan
és büszkén néztem a vörös zászlót, amit a hajón fellelhető legnagyobb vázába
állítottam bele és most ott díszelgett a kabinomban… Mi szereztük meg. Loki és
én. Együtt.
Ahogyan
eldördült a képletes rajtpisztoly, neki iramodtunk mindketten, de Loki végig
figyelt arra, hogy a hatótávolságomon belül maradjon. Láttam, ahogyan többször
a tekintetével keresett, ahogyan tudatát is szinte folyamatosan közel éreztem
az enyémhez. Soha nem hittem volna, hogy így együtt tudunk majd dolgozni,
együtt tudunk majd létezni.
Rossz
érzés lett rajtam úrrá, amikor Loki ismét szembe került Thorral. Szinte láttam
szemem előtt újra leforogni ugyanazt a jelenetet, mint egy héttel ezelőtt. De
nem így történt. Loki céltudatosan küzdött, felhasználta a gyorsaságát, ügyesen
cselezett, hogy minél hamarabb kifárassza testvérét. Csapatunk másik fele –
Amerika Kapitány és Sólyomszem – is másik taktikát választott, így én sem
voltam egyedül Tony Stark és Romanoff ügynök támadásai ellen. Végre
kiegyenlített volt a harc.
Egyszer
kerültem bajba a küzdelem során, mikor Vasember kicsúszott egy időre a Kapitány
kezei közül, ráadásul az egyik S.H.I.E.L.D. fegyver is engem pécézett ki
magának, ám még mielőtt komoly problémát okozhatott volna visszavernem
támadásukat, zöld energia-nyaláb tette harcképtelenné a fegyvert és pörkölt oda
Tony Starknak, felszabadítva engem az ostrom alól.
Innen
már mondhatni egyenes volt az utunk. Sikerült Thort kellőképpen kifárasztania,
aztán megindult, én pedig követtem. Éreztem, ahogyan buzog bennem- és
körülöttem az energia. Fantasztikusan éreztem magamat a tudattól, milyen jól
működik most a kettőnk kapcsolata, együtt vagyunk mentálisan, testben és
lélekben…úgy éreztem, hogy repülök…
A
pajzsom erős volt, erősebb, mint amilyen eddig bármikor, amióta Loki volt a
társam. Stark, Natasha és a S.H.I.E.L.D. kábító lövedékei úgy pattantak le
róla, mintha csak papírgalacsinokat hajigáltak volna hozzá.
…Loki
pedig ott állt a pálya legmagasabb épületének a tetején, kezében a piros
zászlóval…láttam az arcán a győzelem mámoros, fensőbbséges mosolyát, ahogyan
lenézett mindenki másra, aki alatta állt. Aztán rám nézett. Én pedig éreztem,
hogy mosolya az én arcomon tükröződik vissza. Szégyellnem kellett volna magamat
érte, de elmondhatatlanul büszke voltam és boldog. Egy helyben ugráltam és
sikongattam, mint egy öt éves kisgyerek.
Loki
leugrott hozzám, mintha nem is érdekelné a több tíz emeletnyi magasság. Lábai
mély gödröt hagytak az aszfalton. A nyakába ugrottam, miközben szarvaink nagy
kongással ütődtek össze. Boldog voltam. Láttam rajta, hogy ő is az. Kihívó
tekintettel mérte végig mindegyik „ellenségünket”, kiváltképp a bátyját, majd
tekintete újra rám vándorolt. Felém nyújtotta a vörös zászlót, győzelmünk
bizonyítékát, a közös trófeánkat.
Átvettem
tőle, majd a magasba tartottam és hagytam, hogy bele kapjon a szél.
-
A győztes csapatnak ideje megjelenni a vacsoránál!
-
Remélem, azzal azért tisztában vagy, hogy a győztes csapat nem csak belőlünk
áll! – léptem ki a kabin ajtaján.
-
De mi végeztük el a feladat oroszlán részét! Mi hoztuk el a zászlót! A másik
kettő még csak a közelében sem volt. – mondta lesajnálóan.
-
Talán azért, mert a „másik kettőnek” más volt a feladata! Jól is néztünk volna
ki, ha mind a négyen a zászlóra megyünk…
-
Ó, persze, persze… - intett le. – Minden bizonnyal ők is olyan tökéletes munkát
végeztek volna, mint mi. – mondta ironikusan.
-
Nagyon idegesítő, amikor így csinálsz, úgyhogy fejezd be. – pirítottam rá.
Nagyon nehezen viseltem ezeket a fensőbbséges megnyilvánulásait.
-
Ennek ellenére azért nem én voltam az, aki körbe ugrálta a fél küzdő teret
zászlóval a kezében. – vágott vissza azonnal kiismerhetetlen mosolyával.
-
Ha-ha-ha… - játszottam a sértődöttet, miközben beléptünk a Tanácsterem ajtaján.
-
Hol hagyta a zászlót Loree? – folytatta kóstolgatásomat Stark. – Meg voltam
róla győződve, hogy ide is magával fogja hozni. El sem hiszem, hogy ki merte
adni a kezéből! – kapott a szívéhez.
-
Na jól van, békén lehet hagyni… - éreztem, hogy elpirulok. Már őszintén
szégyelltem magamat a küzdelem után tanúsított gyerekes viselkedésem miatt, de
immár képtelenség volt vissza csinálni. Valahol viszont azzal mentegettem
magamat, hogy óriási győzelem volt ez a számunkra. Nem az, hogy megszereztük
azt a zászlót, hanem amit képviselt. A közös munkát, azt, hogy végre egy
hullámhosszon voltunk, igazi Őrangyal-őrzött kapcsolatban. Csodálatos érzés
volt, a régi időket juttatta az eszembe. Első alkalommal voltam boldog azóta,
hogy Loki belépett az életembe. – Inkább mondja el igazgató, hogy miért is
hívott össze minket. – próbáltam elterelni magamról a szót. Lokival leültünk
egymás mellé, majd kíváncsian Furyra szegeztük a tekintetünket.
-
Nos, két dolog miatt gyűltünk ma itt össze. – kezdte lassan – A közeljövőben
két fontos esemény várható, amiről beszélnünk kell. Az egyik az, hogy miután a
Tanács megtekintette a felvételeket a tegnapi edzésről, megadta a támogatást
ahhoz, hogy Loki és az Őrangyal hivatalosan is csatlakozzanak a Bosszúállók
Szövetségéhez. – a bejelentés vegyes fogadtatásra talált. Engem örömmel töltött
el, mosolyogva néztem Lokira, viszont egyben érzékelhető volt a teremben némi
feszültség. Az ő arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ezért próbáltam a
gondolataiban olvasni, de abból, ahogyan szeme rám rebbent tudtam, ezt most nem
veszi túl szívesen, úgyhogy inkább nem próbálkoztam tovább. – A Tanács ezzel
párhuzamosan összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol a tervek szerint
bejelentjük, hogy a Szövetség új tagokkal bővül. Az Őrangyalt már jól ismerik
az emberek, így a hangsúly az új társán lesz. – egy kis szünet következett. –
Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nem lesz könnyű feladat meggyőzni a sajtót
és az embereket arról, hogy Lokinak helye van a szövetségben. Sokan még most is
háborús bűnösnek tartják. – kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székben.
Tudtam, hogy nagyon kényes irányba halad a beszélgetés, ennek még nagyon rossz
vége is lehet. – Én bízom abban, hogy Loree meg tudja majd győzni őket arról,
hogy Loki megváltozott és immár a Föld védelmére fordítja az erejét, nem pedig
ellene. Az Őrangyalt mindig is szerették és becsülték. Nagyon jól tudják, hogy
a mentális kapcsolat révén bele lát az őrzött gondolataiba, látja a szándékait,
így semmi kétségük sem lehet, ha Loree azt mondja, megbízhatnak Lokiban. –
éreztem, ahogyan egy jeges kő ereszkedik le a gyomromba. Ez óriási felelősség.
Azt mondani az embereknek, hogy Loki veszélytelen, hogy megváltozott és immár a
jó oldalon áll…mindez igen erős túlzás volt a jelen helyzetben…inkább csak egy
reménysugár…
-
Nem várhatnánk még ezzel? – kérdeztem hirtelen. – Lokinak is jobb lenne, ha fel
tudna készülni az emberekkel való találkozásra. – próbáltam késleltetni a
dolgot.
-
Loki természetesen nem lesz ott a mostani sajtótájékoztatón. – mondta Fury,
mire Loki karja súlyosan csattant az asztal lapján. – Éppen elég lesz az
újságíróknak feldolgozni a tényt, hogy újra itt van a földön és mostantól a
Bosszúállók közé tartozik. Arról már nem is beszélve, hogy az Őrangyal új társa
lett. – folytatta Fury nyugodtan, mintha észre sem vette volna Loki
nemtetszését.
-
Nem fog menni… - ráztam meg a fejemet. – Ha már tett volna valamit értük… -
sóhajtottam nagyot. – Nem…így félek, nem fogják elfogadni, bármit is mondok.
-
Hát győzze meg őket. – hajolt közel hozzám Fury. – Nincs más lehetőség. A
Tanács ragaszkodik hozzá.
Nagyon
jól tudtam, hogy ez mit jelent. Sakk-matt. Ha nem győzöm meg az embereket, hogy
Loki megváltozott, hogy mellettünk áll a harcban, akár az életét is áldozná
értünk, ha nem sikerül elhitetnem velük, hogy megbízhatnak Lokiban, akkor vége
mindennek. Vissza kell mennie Asgardba. Elveszítem őt. „Maradj velem…maradj velem…” hangzott fel újra és újra egy suttogó
hang a fejemben. Loki felé fordultam, mert azt hittem, hogy ő az…de nem. A hang
a fejemben én magam voltam. És tudtam, mit fogok tenni.
Hazudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése