Huszonkilencedik fejezet - Menedék

Huszonkilencedik fejezet

Menedék

Annyira más volt itt, mint a S.H.I.E.L.D. bázis fémből épült, rideg ketrecében. Hajnalban a madarak éneke ébresztett, ha kinéztem az ablakon, körül vett a természet. Egy kis melegség az én rideg valóságomban.

Mikor végképp tudatosult bennem, hogy Lokival kapcsolatban már nincs mit várnom és nincs miben reménykednem, menekültem arról a helyről, amely oly sok emléket őriz róla, menekültem azoknak az embereknek a közeléből, akik végig nézték kapcsolatunk fejlődését és akiknek immár – egészen biztos voltam benne – szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy én milyen érzésekkel viseltetek Loki iránt. Nem tudtam volna elviselni a sajnálatukat, a vigasztalásukat, a megjegyzéseiket és az okoskodásukat, miszerint jobban jártam így.

Túl friss és túl mély volt a seb ahhoz, hogy bárkit elviseljek a közelemben. Még magamat is nehéz volt elviselnem, én voltam saját magam legnagyobb ellensége. Bármennyire is nem akartam és harcoltam ellene, Loki mindig utat talált az álmaimba, újra és újra átéltem forró, mindkettőnek elemésztő csókjainkat, majd pedig rideg elutasítását…Sok éjszakát sírtam végig, keresve a választ, hogy vajon mi módon tudtam volna Loki szívét magam felé fordítani, hogyan tudtam volna eloszlatni kétségeit, segíteni belső vívódását. Kerestem magamban a hibát, kínoztam magamat a gondolattal, hogy Loki szavai talán igazak és csak én képzeltem túl sokat kettőnk kapcsolatáról, talán csak én hittem azt, hogy ő is érez valamit irántam. Lehet, hogy amit a csók közben a fejében láttam, csak egy pillanatnyi érzelem-kitörés volt a részéről, ahogyan ő is mondta, egy kis időre részese lett az álmomnak, mert úgy tartotta kedve…arra a néhány percre élvezte, de hosszabb távon nem tartott rám igényt…sem rám, sem pedig az érzéseimre…Éreztem, ahogyan a kétségek között szépen, lassan elveszek…

Tudtam, hogy el kell vonulnom valahova, ahol rendet tudok tenni a fejemben, le tudok nyugodni és újra higgadtan, racionálisan tudok gondolkodni. Ez a hely pedig gyermekkorom világa volt, Kansas államban, egy kis ház a nagy birtokok és búzamezők szomszédságában.

Éjszakánként a tücskök hangosan ciripeltek az ablakom alatt, reggel pedig a madarak keltettek. Hosszú sétákat tettem a környéken, élveztem, hogy végre kiszabadulhattam az óriási fémkalitkából, ahol csak fel-alá járkálhattam, mint egy bezárt vadállat. Itt friss volt a levegő, festői volt a táj, én pedig őszintén reménykedtem benne, hogy mindez segít majd abba, hogy túltegyem magamat ezen az egészen…hogy túltegyem magamat Lokin.

Ezt persze mondani sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Napok teltek el úgy, hogy meg sem szólaltam, egyedül bolyongtam a nagy házban, vagy sétáltam a környéken és egy teremtett lélek sem jött szembe. Ez egy részről megnyugtató volt, más részről viszont éreztem, még jobban magamba zárkózom, még jobban emészt belülről a fájdalom és a kétség. Minden egyes nap és minden egyes éjszaka céltalanná vált, csak követték egymást, de a múlásuk nem jelentett számomra semmit. Úgy éreztem, megrekedtem egy végtelen mókuskerékben, remény és célok nélkül, a saját érzéseim és fájdalmam börtönébe zárva.

Este volt, nyár közepe, az eső ígéretével volt terhes a levegő. Kint feküdtem a kertben a napozó-ágyon és már vagy harmadik órája bámultam a csillagokat, ahogyan minden este, mióta csak ide érkeztem. „Vajon merre lehet Asgard?” – kérdeztem magamtól legalább ezredszerre. Kinyújtottam a kezemet, mintha ujjaimmal elérhetném a csillagokat, mintha csak arra lenne szükségem, hogy becsukjam a szememet és lábammal újra Odin palotájának márvány kövén suhanhatnék…újra érezhetném a tavasz illatát…

De tudtam, hogy mindez lehetetlen. Fényévekre voltam mindettől és igen határozottan a tudomásomra hozták, hogy nem kérnek belőlem. Lassan több, mint két hónap telt el az Asgardi látogatás óta, de azóta sem hallottam semmit felőlük. Ez külön fájt. Úgy éreztem, hogy Frigga a szívébe zárt és Thor is őszintén azon igyekezett, hogy Loki és köztem minél mélyebb kapcsolat alakulhasson ki. Valahol abban reménykedtem, miután a látogatásom sikertelen volt, ők talán még megpróbálnak tenni valamit az érdekemben. Egy ideig még vártam, hogy talán tőlük hírt kapok Lokiról, vagy legalább kifejezik sajnálatukat. De semmi…egyedül maradtam.

Hűvös permet csapta meg az arcomat, az eső nem váratott sokat magára. A távolba néztem, ahol cikázó, vakító fehér villámok jelentek meg az égen. A mennydörgés, amely követte őket, egyszerűen fülsüketítő volt. Első pillanatban elöntött a remény, hogy talán Thor látogat meg és híreket hoz nekem Lokiról, de az eget nézve láttam, hogy semmi jelen nincs annak, hogy bárki is a Bifröstön keresztül akarna belépni világunkba. Keserűség áradt szét bennem, majd egy emlék képe jelent meg előttem.

Felálltam a napozóágyról és elindultam a kert vége felé, kiléptem a kapun, és bele gázoltam a ház mellett elterülő, hatalmas búzamezőbe. Úgy haladtam előre, mint egy zombi. Közben az eső egyre hevesebben kezdett el esni, óriási, hideg cseppekben hullott rám, átáztatva a ruhámat és eláztatva a hajamat. Ott álltam a búzatábla közepén, mint akkor régen, gyermekkoromban. Annyi volt a különbség csupán, hogy akkor az Istenekről szóló könyvet hordtam mindig a zsebemben, most pedig egyiküket hordtam mélyen a szívemben. De a távolság mit sem változott. Sőt, ha lehetséges, még hatalmasabbra nőtt a szakadék közöttünk. Halandók és Istenek között.

Felnéztem az égre, ahol félelmetesen cikáztak a villámok, a szél pedig majdnem ledöntött a lábamról. Remegtem a hidegtől, arcom már nem csak az esőcseppektől volt nedves.

- Jól szórakoztok? – kiáltottam mérgesen és elkeseredetten az égre. – Remélem, hogy igazán jól szórakoztok!!!

Miután szétázva és agyon fagyva sikerült visszabotorkálnom a házba, ledobáltam magamról a csuron vizes ruhákat és csak bebújtam az ágyba, két takaró alá. Szinte azonnal elaludtam. Álmomban újra ott voltam Lokival a S.H.I.E.L.D. bázison, a gyakorló szobánkban, ahol megmutattam neki a gyermekkori emlékemet a búzamezőről. Amikor ott állok, a zuhogó esőben, közben pedig csodálattal vegyes félelemmel meredek az égre és a villámokra és várom a pillanatot, amikor majd megmutatkoznak nekem az Asgardi Istenek.

Aztán jönnek Loki emlékei…ahogyan ott áll a Szivárvány-híd szélén…és miközben Thor kedvtelésből villámokat és mennydörgést szabadít a Földre, ő szomorúan és együtt érzően néz le a szenvedő kis világra. Hiszen ő is szenved…a maga poklában.

Aztán hirtelen változik a kép, a lány még mindig ott áll a búzamező közepén, de arca megváltozik, csak zöld szemei tanúskodnak fiatal Önmagáról. Immár Én állok ott, ahogyan alig néhány órája tettem, elkeseredetten és haragosan, keresem és kutatom az okokat, hogy miért dobtak el, mintha csak egy játékszer lennék…aztán hirtelen ismét változik a kép…eltávolodunk a Földtől, fel, a feketeségbe, át a villámokon, keresztül a csillagokon…egészen a Szivárvány-hídig…és ott áll Ő. Ott áll Loki. Karcsú alakját messziről megismerem. Hosszú, hollófekete haja alul hullámos tincsekben nyugszik a vállán, melyet meglebegtet a szél. Arca szomorú…tekintetével a semmibe mered…egy apró kis világot néz rezzenéstelenül, melynek neve: Midgard.

Felültem az ágyban, a szívem veszettül kalapált. Körbe néztem, mert hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán kinéztem az ablakon és minden kitisztult. „Álom volt csupán?” – kérdeztem magamtól, miközben visszazuhantam a párnámra és ismét felidéztem, amiket alvás közben láttam. – „Vagy mégis él közöttünk valami kapcsolat? Talán mégis hiányzom neki?” – száguldoztak a fejemben a gondolatok, de tudtam, hogy az összes kérdésem megválaszolatlan marad. Most sem marad más, csak a néma csend.